Vis Major

A boldog-boldogtalan őslakók által csak Fertő Cityként emlegetett nagyváros éjszakájában tort ül a bűn. És mintha ez nem volna épp elég: jut belőle a nappalokra is. A helyi rendfenntartókat nem véletlenül emlegetik egy napon a középkor szent őrültjeivel. Ehhez a küzdelemhez gyomor kell, idegek. Meg stukker. Meg könyökütés. Mindezen földi jókkal felfegyverezve, oldalán a hirtelen, szőke Kyra Emettel járja a nagyváros dzsungelét a modern szamuráj, Vis Major. A bűnüldözés leghatékonyabb fegyvere ő a húszas kaliberű smasszerpuska óta. Egy-jobb napjain két-lépéssel mindig a rosszfiúk előtt jár. Rendszerint győz. Utcahosszal… Egy regény, melynek tempójával csak egy Ferrari Testrossa, élvezeti értékével viszont az égvilágon semmi sem versenyezhet. 

részlet... 

Nagyon sokára lett reggel. Tripla karikák híztak a szemem alatt, fájt minden tagom, nyöszörgés nélkül moccanni sem tudtam. Szám íze olyan volt, mintha álló éjjel epét szopogattam volna; nehéznek, sûrûnek, rossznak éreztem a véremet. Meghalni sem volt kedvem. Lemásztam az ágyról. Ha eszembe jutott az álom, ökölbe szorult a kezem. Gyûlölet lepett el. Megittam egy pohár konyakot, aztán fél órán át sikáltam a fogaimat, majd ugyanennyi ideig lógtam a hideg zuhany alatt. Viharosan öltözködtem. A vendégszobába rontottam. Ébren találtam a szamurájt. Vis Major lustán heverve szemlélgette a falakat. Amikor rám nézett, döbbenet költözött a szemébe. - Mi van veled? - kérdezte. - Sárkánytejet ittál? - Baromi éjszakám volt - morogtam. - Mesélj. - Az kéne! Te hogy vagy? - Pompásan, amíg nem moccanok. Mi szúrta el az álmodat? - Rémképek. - Mesélj róluk, van idõnk. - Inkább az analitikusommal vitatnám meg a témát. Széttárta karjait. - Nem tolakszom. Hülye, gondoltam, ezerszer is hülye, hiszen igenis tolakodnia kellene. Másként hogyan férhetnénk egymáshoz?! A gondoskodásba vetettem magam. Megérintettem a homlokát, és változatlanul hûvösnek találtam. Megnéztem a sebét, nem akadt vele tennivaló. Reggelit készítettem; az ágyba celebráltam. Közben Vis Major felöltötte trikóját, és virgonc hóemberekkel ékes alsónadrágját. - Te mindig teát iszol? - kérdezte, meglátván a hasára tett tálcán álldogáló bögre tartalmát. - Vagy joghurtot. Elhelyezkedtem az ágy másik felén a saját tálcámmal. Reszelt sajtot szórtam a forró pirítósra. A szamuráj kuncogott. - Rajta - biztattam -, cikizz csak. - Egyél nyugodtan. Asato jutott eszembe. Mit nem adna, ha most lefotózhatna!? - Nem aggódsz miatta? Tegnap nem is láttuk. És ha valami baja esett? - Megszakadna a szívem - felelte. Szeme sarkából a tányéromra sandított, azután sajtreszeléket hintett a pirítósára, s nézte, miként olvadozik. - Biztos finom - sóhajtotta, s óvatosan megkóstolta a kenyeret. - Nem finom - nyögte csalódottan. Felpattantam az ágyról. Kirobogtam a konyhába, felbontottam egy doboz vagdalt húst; apróra vágott hagymát, tojást, reszelt sajtot, fél marék fehér borsot, oregánót és paradicsomszószt kutymoltam bele, s mert a kotyvalék mind visszataszítóbbnak látszott, remélhettem, hogy ízleni fog az antigourmand-nak. Bemázoltam a kenõccsel néhány szelet kenyeret, a förmedvényt a mikrosütõbe löktem, majd két perc múlva letettem Vis Major elé. Csettintett a nyelvével. Meghatottan mosolygott. Visszadõltem az ágyra. Eszembe jutott, milyen romos vagyok. Sajnáltam magam. Rágogattam a pirítóst. - Finom - közölte a pasas. - Isteni. - Tudnod kell, hogy idõzített bombát eszel. - Tudom. Esztendõk óta mást sem hallok, csak az egészségesen táplálkozók intelmeit. Lassan magamra maradok étkezési szokásaimmal. Mit tegyek, ha egyszer nem szeretem a pirítóst, a korpát, a magvakat? Tegnap, amikor beleztek, jólesett arra gondolni, hogy legalább egy jót ettem a halálom elõtt. - Jót ettél? Téged két pofon között az a dögburger vigasztalt? - Bevallom. - Na jó, legyen. - Köszönöm - felelte kedvesen. - Lépjünk arrébb. Mit álmodtál? Álomfejtésben klasszis vagyok. Elkortyoltam a teát, a szõnyegre tettem a tálcát, és hasra feküdtem. - Álmomban nem fõhõs voltam, hanem szemtanú. Csak néztem, mi történik. Félhomályos szobában voltam, két szobor társaságában. A szobrok hajdan emberek voltak. Azon gyötrõdtek, miként léphetnének egymáshoz. A varázsigén töprengtek, melyet kimondva, megmozdulhatnának. Na?! Mi a megfejtés? - Lefogadom, téged a varázsszó érdekel. Pedig ennek az álomnak nem az a lényege, már ha valóban ezt álmodtad. - Csak nem hazudok?! - De - mondta komolyan, a szememet fürkészve. - Most hazudtál. - Úgy?! Szóval te olvasni tudsz a szemembõl? - Nem. Nem tudok. - Hát akkor honnan veszed, hogy hazudtam? - Testbeszéd. - Na, és mit beszélt neked a testem? - Azt, hogy mást álmodtál. - Szóval neked csak úgy fecseg, locsog a testem? Ha így van, miért nem válaszolsz rá sosem? - Válaszolok - felelte. Fülem mögé ernyõztem a tenyeremet. - Nem hallom! - kiáltottam. Vis Major bólintott. - Tudom - mondta. Egy borzalmas percig attól rettegtem, hogy rám olvassa álmomat, félelmemet, az összes titkaimat. Ehelyett végignézett a szobán, és ilyképpen nyilatkozott: - Nagyon szép. Derina kedves "fehér szobá"-ja! Hát persze, hogy nagyon szép! Nádból fonták és fehérre festették a franciaágyat, a hintaszéket, a karosszéket, az asztalt és a szekrényt. Fehér márványlapokból készült a padlóburkolat, Derina ezüstös tükörüvegeket csent közéjük. Fehér kõfal hullámzott körös-körül, amely látszólag ötletszerûen adta át helyét az üvegfalnak. A szeszélyesen felaggatott, fehér keretbe foglalt tükrök elrendezése is játékosságot sejtetett, s nem kellett sokáig töprengeni azon, mi célt szolgál mindez: a fényt vonzotta, sokszorozta, hajigálta, két marékkal. Az ágynemût és a szekrény mellett álló rizspapír paravánt hatalmas filodendron-levelek díszítették. A vakító szobában trópusi növények éltek, a falakra aggatott tartókból folytak alá, õrjöngve növekedtek, csaknem megszakítás nélkül virágoztak. Hagyományos ablak egyáltalán nem volt a házban, a légcserérõl és a páratartalom szabályozásáról nesztelen légkondicionáló gondoskodott, de az üvegtáblák nagy része nyitható volt, és nyaranta nyitva is álltak. Vis Major a mutatóujja hegyével megpöccintette a kezemet. - Éjjel felébredtem egy percre. Tócsát láttam az ágy mellett, csillagok ringatóztak rajta. A fejem fölött is csillagok függtek, mintha ráaggatták volna õket annak a nagy, kopasz fának a koronájára. Azt hittem, valami erdõben fekszem, azután eszembe jutott, hová hoztál. - A nagy fa páfrányfenyõ. Nyáron kellene látnod. Lombját zöld legyezõk alkotják. Azt mondják, ez a növény túlélte a jégkorszakot. Hajdan tûlevelei voltak, ezek idõvel egymáshoz szorultak, legyezõ formába tömörültek. Nem, inkább õsszel kellene megnézned a páfrányfenyõt, amikor levelei narancsszínûvé sárgulnak. Kislány koromban sok nyarat töltöttem itt a fehér szobában. A fa akkor is terebélyes volt, éjszakánként órákig bámultam szépséges nyugalmát. Derinától tanultam az összes növénynevet. Egyvalamit, fontosat, nem sikerült ellesnem tõle. Talán majd ellesem ettõl a fától. Ez a valami: a harmónia. Tudja a páfrányfenyõ, tudta Derina. - Hm - mondta a szamuráj. Bátorításnak hangzott. Folytattam. - Derina volt az apám, anyám, nõvérem, lényem jobbik fele. Õrülten szeretnék Derina lenni, azt hiszem. Nagyon fiatal volt, amikor szívizomgyulladásban megbetegedett. Néhány hét alatt talpra állt; orvosok kopogtatták, hallgatták, vizsgálgatták, és nem akarták elhinni, hogy él, úgy vélték, képtelenség ilyen szívvel létezni. Õ nem törõdött a doktorokkal, jól érezte magát. Élt még negyven évig, ebben a házban, élt jókedvûen, kiegyensúlyozottan, megvalósítva a harmóniát, életben tartva a szívét. Aztán egy napon közölte az orvosa: már nem tarthat sokáig, szervei sorban felmondják majd a szolgálatot. Derûsen fogadta a hírt, hiszen így is negyven évvel túlélte saját halálát, s milyen életet élt! Kapott egy évet, ez alatt lezárta ügyeit, elbúcsúzott mindenkitõl. Aztán elment, rám hagyva a házat, s nekem gyakran támad olyan különös érzésem, hogy bennem akar reinkarnálódni. Nahát, köszönöm, hogy meghallgattad ezt a szentimentális marhaságot. - Miért nem tudsz lazítani? - kérdezte Vis Major. - Te talán tudsz?! - Na jó, nem könnyû. De egyelõre beszéljünk rólad. Nekem úgy tûnik, mintha sosem lett volna másod, csak Derina. - Holott van apám. Szívesen terjesztem, hogy nem tudom, hol van, pedig tudom. Nem számít. Elhagyott minket. Anyám folyton ócsárolta õt a munkája miatt, és amikor már õ is kezdte elhinni magáról, hogy kretén és impotens, elment a fenébe, de azt hiszem, az önbecsülését azóta sem találta meg. Anyám kétségbeesett, hogy alig negyvenévesen magára maradt, tehát arról szól az élete, hogy havonta új kapcsolatba kezd, azt bizonyítandó, milyen kelendõ még mindig. Szánalmasnál szánalmasabb pasasokat szed össze, az ebbõl adódó bonyodalmak sem másfélék. Taria, a nõvérem nõül ment az elsõ krapekjához, hátha apára lel benne, de a srác is kölyök volt, az is maradt. Született két gyerekük, évekig kínlódtak egymással, abbahagyták, újrakezdték, aztán befejezték végre. Most Taria és anyám abban rivalizálnak, ki tud több pasast felmutatni, közben kéz a kézben járnak a természetgyógyászhoz, a horoszkópushoz, a plasztikai sebészhez, a guruhoz, mert szeretnének szert tenni az örök ifjúságra, vagy valami effélére. Azt hiszem, egyszerûen csak azért, mert ez divat: seregnyi kétségbeesett ember keresgél, nem a mában, hanem a távoli, fészkes múltban-jövõben, csak éppen azt nem tudják, mit keresnek, amiként a jelenükkel sem tudnak mit kezdeni. Új bekezdés: most jövök én. Azért lettem zsaru, mert apám is az volt, s mert anyám emiatt üldözte el õt, és mert máig anyámat hibáztatom a válásért, és mert azt reméltem, így kitolhatok vele. És azt is reméltem, hogy ilyképpen valahogy a saját apám is lehetek, de legalább kárpótolhatom magam a hiányáért. A családi hagyományt mellõzöm, nem gyûjtöm a pasasokat, ugyanis még egy sem váltott ki belõlem vad, viharos érzelmeket. - Vad, viharos érzelmekre van szükséged? - Hát persze. Ha valaki fontosabb lenne nekem magamnál, megoldaná a skizómat, amellyel mindig legalább két emberként vizsgálok mindent: az egyik belevinne az összes marhaságba, ám az erõsebbik folyton arra figyelmeztet, hogy méltatlanra pocsékolom az idõmet. Nahát. Annyira szerettem Derinát, hogy sosem kerestem más barátot. Most egyedül maradtam. És nem szükséges, hogy felajánljad a barátságodat. - Melyikteknek ne ajánljam fel? - kérdezte. - Szuper: most hülyének nézel. Tudnod kell, reggel ittam egy pohár konyakot, az beszél belõlem. És bocs, neked pihenned kell. Rávágtam az ajtót. Kirobogtam a kertbe. A fodros körgallért viselõ, sárga virágú téltemetõk és a csüggedtnek látszó hóvirágok között lelassítottam lépteimet. Mit mûveltem?! Hamar elkészültem a diagnózissal: neurózis. Ha valami, akkor ez az állapot eléggé messze jár a harmóniától, ami után annyira sóvárogtam. A következõ pillanatban belefeledkeztem a cseresznyepiros bimbófürtjei alatt roskadozó dérbabér bokor szépségébe, a fénylõ levelek haragvó zöldjének bámulásába. Bármerre néztem, mindenütt a tavaszi készülõdés nyomait láttam. A szarvasagancs-pihés bimbófürtökkel áttelelõ császárfa lila trombitavirágokat ígért, a havasszépék is télhosszat hizlalták bimbóikat a tavasznak. A magnóliák ágvégein kövérlõ gyertyalángok húsos szirmú virágóriásokat rejtegettek. A sziklakertben lakó, lustán heverészõ törpe aranyvesszõ ágai napsárgán ragyogtak, a szellõrózsák cakkos levelei kifúrták magukat a földbõl, a rózsatövek tülekedõ rügyei elrúgták a rájuk dermedt, pergamenné száradt, tavalyi leveleket. A lombhullató vörösfenyõ csupaszon vacogott, ám már a fakadást fontolgatta: alvadtvér-vörös, bizarr virágokat, méregzöld tûket érlelt, amelyek a kihajtáskor még olyan puhák lesznek, mint az újszülött sünök tüskéi. Valaki a torkát köszörülte a hátam mögött, s ijedtemben csaknem kiugrottam a kabátomból. Rajtakapottnak éreztem magam. Imádottaim közt járva bizonyára ellágyult az arcom, a tekintetem, miként a szívem, lelkem is. Lehajoltam, hogy megérintsek egy pelyhesedõ kövirózsafélét, a macskatalpat, amely néhány napon belül útnak indul, s szétfolyik, hogy tucatnyi új és teljesen más formájú növénnyé váljon. Hajam jótékonyan elfedte arcomat. Vis Major mellém térdelt. Mutatóujja hegyével végigsimított egy pázsitszegfû bokrocska mindig-zöld félgömbjén. - Nem úgy festesz, mint aki belehalni készül - szólt halkan. - Mibe? - kérdeztem harciasan. - Mi a francba? - A tavaszba. Azt állítottad, hogy te mindannyiszor belehalsz. - Nem azt állítok, amit akarok? - Dehogynem - felelte. Hátrasimította a hajamat, és az arcomba vigyorgott. - Annyi hülyeséget beszélhetsz, amennyi csak jólesik. - Szóval nem hiszel nekem?! - Tudod, mi jut eszembe a szemed láttán? - Egy csípõs januári reggel. Ezt szoktátok mondani. - Nem, nem. Hanem egy jégtábla a Szaharában. - Ez is szerfölött kedves. Lassú léptekkel bejártuk a kert zugait. Meséltem; meséltem arról, mennyire kedvelem ezt a kertet kölyökkorom óta; e kert buja, õrületes zöldjét, búvóhelyeit, színeit, fényeit, a mindenüvé felkapaszkodó, aranyszív-díszes levelû borostyánokat, a kúszó kecskerágók üdeségét, a nyaranta tébolyultan növekvõ golgotavirágot, az apró, rózsaszínû kelyhekkel borított, tekergõzve kövéredõ jázmint, a korán nyíló, örökzöld bignóniát. A babérsövények illatos virágfürtjeit és sötétlõ terméseit; a karcsú piramis formájú, karmos levelû magyalfélék egész télen át ragyogó piros bogyóit; a növények idevonzotta, hanyagul szemetelõ mókusokat, a pimaszul bûbájos peléket, a madarakat és a bogarakat. Végigsétáltunk a "szent lugas"-on. Derina a születésem évében vastag bambuszrudakból folyosót emelt, s minden rúd tövébe két tõ lilaakácot ültetett. Telettek-múlottak az esztendõk, a tövek vastagodtak, összefonódtak, göcsörtös koronájú, összehajoló fákká terebélyesedtek. Nyár elején lilálló virágfürtök horzsolták az alattuk sétálók vállát. Télen a szertelenül tekergõzõ ágak árasztottak keleties hangulatot; mohazöld bársonyba burkolt kardhüvelyforma terméstokok ringatóztak rajtuk, oly díszesen szépségesek, mint a mívesebb ékszerek dobozkái. Megálltunk a lugas mélyén. A szamuráj rekedten megszólalt. - Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésrõl lépésre. Aztán eljõ végre a valóságos tavasz, de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem. Bementünk a házba, és kínos zavaromban bekapcsoltam a tévét, s ezzel elfoszlott a körülöttünk szitáló szép hangulat, mert a rendõrségi mûsorban Marlo Ballerini beszélt elveszett leányáról, fele királyságát ígérve a megtalálónak. Az alázatos riporter kérdésére elpanaszolta: szélhámosok zaklatják, állítva, hogy emitt vagy amott látták Rachent, de csak a pénzét akarják, a gyermeknek híre-hamva sincs. Vis Major hümmögve szemlélte legkedvencebb ellenfelét. A magam részérõl nem bírtam nézni a madárfejû zsarnok feltupírozott bánattól torz arcát, nyálkás hangja egyenesen émelyített. - Könnyek árja himbálja az ország népét - dünnyögte a szamuráj. - Bárcsak ne ismerném ezt a férget. Akkor most jólesõen meghatódhatnék. - Biztosan nagyon megrázó - bólintottam rosszmájúan. - Én azonban nem szeretnék a kislánya lenni. Minden este magamra kéne zárnom az ajtót. - Mit nem mondasz? - Nem tudom, miért, hamisnak, túlhabzónak, tenyérbemászónak érzem a pasast. Gerjed tõle a fantáziám: látni vélem, hogy a felesége félénk asszony, nem lázong a zsarnok ellen. Csúszik, mászik elõtte, sírni is csak elbújva mer. Ez teljesen úgy hangzott, akár egy könnyen felejthetõ táncdalszöveg. A szamurájra néztem. Tekintete biztatott. Folytattam. - Játszani akarsz? Látom Ballerinit, amint gyermeknyi lányokat cipel az ágyába. Drakulaként falja õket, a fiatalságukért. Ha elhabzsolt egyet, eldobja, és a következõért csönget. Mindezenközben nagyon ügyel a látszatra: családszeretõ embernek kell mutatkoznia, miként az egy derék Keresztapához illik, és mivel gazdag, kötelességének érzi, hogy mûvelt embernek láttassa magát. Az ám, csakhogy pénzt szerezhetett erõszakkal, mûveltségre ilyképpen nem tehetett szert. "Pénz nem számít - ízlése nincs" típusú egyed, egyetlen szóval: parvenü. Ízlést vásárolt magának, képzett tanácsadók személyében. Ezek tudatják vele, milyen kocsit, bútort, házat, mûtárgyat tartson maga körül. Ha szóvivõt is tartana, akkor mindez nem ötlött volna fel bennem. Ebben a pasasban semmi sem valódi. Vis Major egy hangot sem fûzött az elhangzottakhoz. Magába süppedt, elmélkedett. Azután elszunnyadt, s így telt el a nap: lustálkodva, ébren is félálomban, a szamuráj részérõl többé-kevésbé öntudatlanul, hiszen észre sem vette, hogy egészséges étkekkel táplálom; nem rítt dögburgerért, agyoncukrozott üdítõkért; ha finomra reszelt almát, spenótot, vagy netán önjáró sajtot tettem volna elé, azt is bekanalazta volna, zokszótlanul. Megesett, hogy beszélgettünk, furamód: barátsággal. Ha megmoccantunk s megsajdultak tagjaink, kórusban sziszegtünk, jajongtunk, és együtt nevettünk magunkon. Gyámoltam megállapította, hogy Derina elvarázsolt házában megszûnt az idõérzéke, majd ezt is: a fene bánja. S tényleg, úgy araszoltunk át a napon, akár egy avítt pókhálón, vagy sárgálló mézen. Este lett, az aranykehely bimbói halk pukkanással felpattantak. A szamuráj stukkert rántott ijedtében, majd fejét csóválva körbecsodálta a virágokat. Egyszerre csak úgy döntött, nyugovóra tér a fehér szobában. Elkapott a pánik: mit olvassak? Vis Major Chandlert ajánlotta, közöltem, hogy õt már kipipáltam. - Megkedvelted? - kérdezte álmosan. Hevesen bólogatva felidéztem egy jelenetet A kicsi nõvér-bõl. Marlowe-t átkutatják, fegyvert keresgélnek nála. Õ nyugodtan állja a motozást, tudván, hogy némi dohánymorzsán és a Beverly Hills napsütötte lejtõjérõl származó virágmagvakon kívül semmit sem lelhetnek a zsebében. - Pont ezért? - firtatta a szamuráj. - Aha, ezért - bólintottam. Nem kért magyarázatot, aludni vonult. Találomra fogtam egy könyvet, és felvánszorogtam a csigalépcsõn a szobámba. Elnyúltam az ágyon, olvasásra kényszerítettem magam. A regényt nõíró követte el, a történet nem szólt semmirõl, csupáncsak mindarról, ami nap mint nap megtörténik velünk és bennünk. Mindezt szinte vibráló érzékenységgel és szelídebb-borsosabb iróniával adta elõ. Hajnali két óráig nevetgéltem, törölgettem a könnyeimet, azután lekapcsoltam a lámpát. Hanyatt fekve bámultam a lüktetõ eget, és hihetetlenül természetesen hangzott, amikor magam elé súgtam: szeretem. De hát miért szereted? Azért, amit látok benne, és amit belelátok. Azért, ami felpezsgett belül: a a felszínen és mélyrõl, és - - - Nem fájt szemernyit sem. És ami fõ: végre, elõször, nem mondtam ellent magamnak.