Varázscsók

A főszereplő Xera saját bőrén tapasztalhatja meg azt is, vajon élhet-e boldogan, aki sosem halhat meg..!
A Varázscsók, mint minden igazi mese: benső szörnyeinkkel való küzdelmünket jeleníti meg, és kiutat is mutat abból. Gyógyít és tanít. Csupáncsak az a kérdés: képesek vagyunk-e arra, hogy átadjuk magunkat bűvöletének.
"Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől. Halál ugrottam és lezuhantam. Nem tudok megbocsátani magamnak: te bocsáss meg nekem."

részlet...

Penge fény feszült a föld és az ég között. Vakítóvá tette a halványkék égboltot, hűvössé a reggelt, és oly hihetetlen zölddé a várudvar füvét, aminő zöld szín már-már kínlalta a szemet.
Xera – Shama nevű nőként – az omladt kőfalon ü1t.
Nem gyönyörködni ü1t ki oda. E környezet tökéletes szépsége régebben mindig a törékenységet juttatta eszébe. Bár vállkendőjét szorosan összehúzta magán, és átkarolta felhúzott térdeit, így is fázott.
Amióta itt élt, a szitáló szél sosem ült el teljesen, és a fű élénk színét sem fakíthatta el a nyármeleg, mert gyakorta hullott eső. A kövek illesztései között páfrányok nőttek, aprócska virágok nyíltak.
Shama szeretett itt élni.
Szinte kislány volt még, amikor Adar, a férje idehozta.
Amint megérkeztek, körbeszaladt a váron, mindent szemügyre vett, megcsodált. A gyilokjárókon futkosott, a fűben hempergett, és szelíddé kalácsmorzsázta a belső tóban élő
vadkacsákat.
Azután azt játszotta, hogy kiül a kőfalra, s a mélyben hömpölygő folyót figyeli.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Adar.
- Játszom - felelte.
Látta férjén a kétkedést, hogy szerinte a mozdulatlanul ülés nem túl játékos.
- Tudod - magyarázta Shama -, ez a vár nagyon régi, és már rengeteg sokan éltek itt. És a férfiak akkoriban mindig csatázni jártak, hogy csökkentsék a túlzott lélekszámot. Aztán a tömérdek lány és asszony csak ült idebenn, egyre szomorúbban, és időnként kijöttek ehhez a falhoz, és órákig álltak itt, sóhajtoztak, és nézték a vizet, remélve, hogy a folyó elhozza azt, akit várnak: a férjet, a kedvest. A Férfit. Most az ő emlékükre ülök itt, és azt játszom, hogy várok. Ez a várófal.
Adar nevetett, és azt mondta: szeretlek.
Múlott az idő, Shama elővette néha a régi játékot.
- Megyek, várok egy kicsit - szólt. Kiült a falra, lábát a zöld vizű, széles folyam fölé lógatta, és hatalmas sóhajtásokat hallatott.
Egyszerre csak véget értek a gondtalan idők. Királya háborúba szólította Adart.
Hetek, hónapok teltek tova. Shama kerülte a várófalat.
Nem kapott hírt a harcokról. Távol lévő férjéről tudta, hogy él. Álmaiban sűrűn látta őt. Látta a táborozó, harcoló, sebét kötöző, lovát szerszámozó, tűznél ülő, fűben alvó, könnyező Adart. Figyelemmel kísérte a férfi szakállának kinőttét, arcvonásainak megkeményedtét. Észrevette, mikor elkopott szeméből a fény.
Az a lángocska hamvadt el, amelybe ő valamikor beleszeretett, amitől Adar oly kedvesen tudott nézni rá, amivel őt érzéki tűzben tartotta.
Ebből tudta, hogy Adar megkeseredett, hitefogyottá lett, ezért gyakran beszélt hozzá, biztatta, bátorította kedvesét.
Ám idővel úgy érezte, nem győzi tovább a várakozást. Attól tartott, annyira elszomorodik, hogy mire férje hazatér, úgy fog kinézni, mint húsz év múlva.
Sűrűn végigjárta közös életük kedves tájait.
A végtelenül tágas mezőt, amelyen valamikor naponta végigvágtáztak, és eleinte Adar engedte, hogy lehagyja őt, később már fogcsikorgatva hajtotta lovát, ám így se mindig ő
győzött.
Fürdött a vízesésnél, titkos szerelmezőhelyükön, ahol többször eljátszották: ismeretlenül találkoznak és behálózzák egymást, többnyire a leskelő férfi a védtelen nőt, de nem ritkán fordítva történt: az ártatlanul úszkáló Adart igézte meg Shama sziréntánca.
Átkelt az erdőn, és minden fánál eszébe jutott valami múlhatatlanul szép, hol csak egy szó vagy pillantás, hol egy nevetés. Erről pedig az, milyen jól érezték magukat együtt;
Adar egyszerre volt atyja, fivére, tanítója, játéktársa és barátja, hagyta őt gyereknek, asszonynak lenni: olyannak, amilyen.
A fák közül kiérve a faluba lovagolt, és az emberek a férjéről kérdezték, szívből hazakívánva őt. Mindegyre nehezebbé lett az emlékezés.
Egy napon elfogytak Shama álmai.
Majd egyre kevésbé tudta felidézni férje külsejét.
Komornája térdre rogyva kérlelte: jaj, csak meg ne őrüljön.
Kisvártatva a várbéli nők is kezdték furcsállóan nézegetni, súgtak-pusmogtak mögötte. Pedig dehogy volt őrült! Hiszen nem zavart másokat, nem csinált semmit, hallgatott.
Nem érdekelte többé olvasás, evés, festegetés, alvás; se a vadkacsák sokadik nemzedéke, kutyáik, lovaik, a bomladó kövek, a birtokuk.
Aztán egy napon kiült a várófalra.
Térdét átölelve, vacogósan gubbasztott. A magasban felhőfoszlányok jöttek-mentek, majd makulátlan kékre vált az ég, szemfájdító erősen tűzött a Nap, és a bástya alatt nyargalt a zöld folyó.
Mígnem egy hajó érkezett: lágyan siklott Shama látóterébe. Megállt, és ott maradt.
Szótlan fegyveres férfiak jöttek-mentek a fedélzeten, ládákat, csomagokat cipeltek, partra vezették a topogó lovakat.
Csak egyvalaki nem mozdult.
A tatban emelt ravatalon lehunyt szemű, félmeztelen férfi hevert, ujjait a mellkasára fektetett kard markolatára fonva.
Sörénydús karneolbarna haja fényesen, hullámzóan terült szét a feje körül. Magas, sima homloka, ívelt szemöldöke, finom vonalú szája, ránctalan arcbőrének sápadtsága távolságtartó nyugalmat árasztott.
Fakó felsőteste tiszta volt, mosdatott tisztasággal: a szívénél ütött sebről letörölték ugyan a vért, ám a sebkörnyék lila-kék-fekete színei megmaradtak, virítani.
A halott férfi fényesre dörzsölt kardja jéghideg szikrákat szórt maga köré.
Shama hallotta a várbéli nép jajveszékelését.
Aztán egy katona telepedett mellé, gyászos képet vágott, és úgy viselkedett, mintha már találkoztak volna.
Arról beszélt, hogy Adar az utolsó leheletéig harcolt, hogy hős volt és ahhoz méltón, királyáért halt meg.
Shama nem felelt, nem vitatkozott. Ülve maradt a várófalon.
Tudta, hogy a fegyveres hazudik. Adar nem utolsó leheletkedő, se hős. Hogy milyen is, az majd eszébe jut, ha visszajön. Mert nemsokára hazajön, hogy újra sokat nevessenek, és falkányi gyerekük legyen.

Forrás:  olvasokucko-inkakanga.blogspot.hu