Vis Major és Kyra Emett, minden idők leghatékonyabb akciózsaru párosa tovább kergeti a bűnt Fertő City utcáin! Mintha az egész megapolisz megbolydult volna! Feltűnést hajszoló gyilkosok, drogambulanciákat támadó nindzsák, bomlott elméjű szektások, pszichotikus gaztevők hemzsegnek Fertő Cityben, szüntelen mozgásban tartva Vis Majort és társait. Mindezt tetézendő, egy sajtóangyal is velük tart bűnüldöző útjaikon. Ám a lakosság zömét legfőképpen a nemiség érdekli. Mindenki folytól erről cseveg. Megtörhetetlen hőseink magánélete sem felhőtlen. Kyra neheztel, amiért a szamuráj – Vis Major – megnősült. Még fel sem eszmél a traumából, midőn hozzáköltözik válságos nővére, Taria. A szívválságot kiváltó pasas is vele tart, s pontról pontra megfogadják a kapcsolatterapeuta furcsa utasításait. Kyra ettől bealél. Transzparenst készít lepedőből, Le a családdal! szövegűt. Ráadásul még egy mosómackó is betanyázik a kertbe. Vis Major gyereket nevel, a Hátrányos Helyzetű Apák Túlélőkönyvét írja, s könnyelműen törli az interneten kapott lánclevelet. Bokszeralsóban szerepel egy falinaptárban, miáltal sikítozó rajongótáborra tesz szert. Neje nem tud főzni-mosni, viszont a takarításhoz sem konyít. Munkatársnője feldobja őt szexuális zaklatás miatt. A szamurájt megdöbbenti a felismerés: a Megszakított Lánclevél Átka sújtott le rá! Lehet, hogy hőseink mégis megtörnek?!
részlet...
Hát igen. Sokak vélekedése szerint mesmeg kicsellóztam az életemmel. Ami azt illeti, ha mélységeiben is végiggondolok mindent, magam sem látom másként. Csakugyan, újfent belerohantam egy böhöm pofonba. Ráadásul ezt én mázoltam be magamnak.
Vegyük át az elejétõl. Tragédiám karácsonytájt kezdõdött. Kedvelt társnõmmel egy gengszter-leszámolósdi kellõs közepében találtuk magunkat, sapka, sál és lõhatlan cucc nélkül. Természetesen az én ötletem volt, hogy arrafelé járdogáljunk. A csínytevõ fiúk - csekély segédletünkkel - szépen el is irtogatták egymást. Bár ezenközben volt néhány lávaforró helyzet, mégis úgy tetszett, épségben hazatérhetünk, körbeállni a fenyõfát.
Ám végül másként fordult sorsunk. Sajnálatosan azt tévedtem, hogy túljutottunk a végkifejleten. Ekkor egy felületesen megboldogult hulla megpróbált hátba lõni.
A köztörvényes alantas szándékát észlelvén Kyra felmérte, hogy õ viszont épp fegyvertelen. Bölcsebb ötlete nem lévén, magától értetõdõen vetõdött közénk. Egyszerûen felfogta a nekem szánt golyót.
Mindez millimásodpercek alatt történt. Amint észleltem a váratlan lõzajt, stukkert ragadtam. Pördületbõl az örök alvilágba küldtem az orvlövészt.
Hanem ekkorra Kyra meglehetõst élettelenül feküdt a korábbi kézigránát-robbanás következtében nyákossá lett padlón. A kiontott mindenfélék még iszonytatóbbá tételéhez tulajdon - bõven patakzó - vérével járult hozzá.
Amikor utóbb azt firtatta, mit éreztem ama pillanatban, jelentõségteljesen ránéztem, s ilyképpen megválaszoltnak tekintettem kérdését.
A jelentõségteljes ránézés a következõt tudatta vele: mindörök szerelmem, ahogy ott hevertél, háromnegyed-részt holtan, kis híján megszakadt a szívem. Vörösség, majd feketeség kavargott kopo-nyámban. Olyféle zsigeri fájdalom facsargatott, aminõt kínzócölöpön, de szadista pribékek markában sem érezhetnék. Rettegtem, hogy elveszítlek. Inkább százszor meghalnék, semhogy egyszer túléljelek.
Nagyjából ezt közölte súlyosnak szánt pillantásom. Szám, nyelvem hallgatott.
A következõ információt sem adtam tudtára: az a kínhalál-szerû pánikérzület azóta se múlt el, alig is csillapult, csupáncsak félreállt. Behúzódott egy ajtó mögé, s szuggesztíven érezteti jelenlétét. Amióta ott van, felhõkarcolónyi méretekben nõtt a becsed, Kyra Emett! Holott eddig sem múló románcként tartottalak számon! Hanem!
Nos. Letális alkalmakkor Bebermeyer, a kínai tetkómester jelenti számomra a royal flusht. Megsaccolni se tudom, hányszor rántott vissza az enyészetbõl. Valahányszor megmentette az életemet, de könnyebb malõrök esetén is, rám varrt egy-egy ábrát, figurát. Ilyenformán mostanra elég-gé firkássá váltam. Szeretem a sebhelyeim hegeit elfedõ, fantáziaszép sárkányokat, lovakat, egyéb jelképeket. Túl azon, hogy érzékszerveimet gyönyörködtetik, más fontos dolgokról - élet, halál, képzelet - is mesélnek.
Mindezeken fölül - önnön szavával: - érzékítõen hatnak Kyrára. Így aztán, mákomra, nem kell folyton ibolyát, mimózát tépdesnem, lodzsa alatt kintornáznom. Elegendõ, ha megvillantom a férfias köldökömet, acélos vállamat ékesítõ tetovációt, és nemcsak a közelben lévõ hûtõmágnesek ugrálnak rám, de még nõm is a karomba alél. Az együtt töltött dolgos napok emlékére rajta is elszaporodtak a legendabéli figurák. Ráadásképpen csodaszép szavú haiku díszlik a csípõjén:
s ha addig élek
is: inkább engem hagyj el,
mint magad, Kedves!
Tehát elsõ reakcióm az volt, hogy felnyalábolom testét az iszamóból, és Bebermeyerhez száguldok vele. Ám azt is tudtam, hogy végzetesen kivérzetném, mire odaérnénk.
Amint mindez végignyargalt az elmémen, térdeim megroggyantak a rettenettõl. Az öldöklõ események eddélig csupán jézusomozni képes, egyetlen ártatlan résztvevõje, a túsz mentõdoktor, a számára köznapi helyzet, vagyis a haldokolni látszó Kyra láttán észbe kapott, s menten kitört belõle a gyógyító düh. A másik szobában felhalmozott életmentõ szerek segítségével visszakanülözte õt az elevenek - bár egyelõre inkább az élõholtak - világába.
Máig valamiféle fájdalmas, bíboras ködön át látom az akkor történteket. Alighanem élénkebben agonizáltam, mint hasba lõtt pajzsom és szerelmem.
Azután jött a kórház és a hosszas kóma.
Az egész akcióbrigád a pittyegõkkel körberakott, dúsan becsövezett betegágy mellett szorongott. Még újdonsült fõnökünk, VIP is ott posztolt. Néhány napig egyikük sem volt hajlandó elmozdulni az intenzívrõl, holott lépten-nyomon hazaküldözgettem õket a karácsonyfájukhoz.
Meglehet, jelenlétük nem csupán a fakósápadt-moccanatlan, az "élet avagy halál?" választáson hezitáló Kyrának szólt. Erõt, reményt, hitet próbáltak adni nekem. Ugyanis bennem szikrányi sem leledzett mindezekbõl.
A nemrég talált gyermek, Murphy is folyton köztünk lógott. A személyzet tagjai gyakorta kiküldték vagy kivezették a kórszobából a fiút, mint teljesen kiskorút, ám õ leleményesen visszaszökdösött. Hol a kezemet szorítgatta, hol a combomon feszengett fél fenékkel, az arcomat simogatva, hol pedig a rezzenetlen Kyrához beszélt. És mert hétévesen már rég nem az a fickó volt, aki játszva kiadja az érzelmeit; sírás-rívás, imádkozás helyett a vele, valamint csöves és kéregetõs társaival történtekrõl szóló balladákat mesélgette az önhibáján kívül oda sem figyelõ betegnek.
Ahogy telettek-múlottak a napok, dühödten borostásodó arcom gyermekkéz általi simítgatását mind halkulóbb sercegés kísérte. Negyednapra akkora lett a szakállam, hogy meg sem zörrent Murphy ujjai alatt.
Ryan, Titus, Sidney, Caporal, Delaware, Bambi, Blick és a többiek immár kórusban hajtogatták, hogy menjek haza, fürödjek, borotválkozzak, öltsek tiszta ruhát, emberi formát. Ugyanis, ha közös kedveltünk arra térne magához, hogy egy boglyas, bûzös, szõrbozontos rémpasas rostokol az ágya szélén, ijedtében vagy önvédelembõl amnéziát is kaphat, de még a kómába is visszaeshet.
Elkullogtam. Otthon, a zuhany alatt felfogtam, milyen szomjas és éhes vagyok, majd rádöbbentem, hogy ez nem is érdekel.
Pocsék, már-már döghalálos állapot volt. Mentális rigor mortis.
Latolgattam, mitévõ lehetnék Kyra nélkül. Szerzetesi cella, drogmámor, önakasztás, hõsi halál nem vonzott. Ám nem is volt választásom.
Gyanítottam, hogy mostantól katatón leszek.
Pedig hát nem lehetek.
Nemrég leltük meg Thommyt. Maffiások koldultatták az apátlan-anyátlan fiút. Valahavolt, boldogult frigyem elsõ percétõl gyermekáldásra - igenis: áldásra! - vágytam, hasztalan. A vékony termetû, kobold képû srác víg dzsiggeléssel fejezte ki afölötti örömét, hogy megszabadult a priuszosoktól. Tánclépteivel, félszeg vigyorával nyomban a szívembe csente magát. Mivel röpke hét év során három emberöltõnyi élettapasztalatra tett szert, és bölcselmeit meg is bírta fogalmazni, Kyra elnevezte õt Murphynek. Némelykor, a marólúg nyelvû srác által meg-megszorongatván, áttért a riadt-gunyoros murphykézésre. Érzékelvén, hogy a fiú irántam táplált gyermeki vonzalmát elkötelezetten, már-már apailag viszonzom, amiatt aggódott, hogy keservesen csalódni fogunk.
Szerinte ugyanis kettõnk - egyre kevésbé hallgatólagos - megállapodása, miszerint örökbe fogadjuk egymást, Isten és Ember elõtt akár még érvényes is lehet, ám a törvény szóba sem fog állni velünk. Elvált családi állapotú pasas lévén, pláne veszélyes foglalkozású akciózsaruként aligha adoptálhatom Murphyt, aki ráadásul nem is árva. Hiszen narkós, zsebmetszõ-drogdíler hivatást ûzõ édesanyja még eleven, ha nem örvend is töretlen egészségnek. Épp a leszoktatásán fáradoznak a sitten, ahová hét kerek évre toloncolták be, csínyeiért jutalmul.
Kyra pontban az ünnepélyes pezsgõpukkanásra felszentelt, évváltó percben tért vissza az öntudatlanságból. Elõbb a takarón nyugvó jobbja moccant: megrebbent, majd határozottan a homlokához emelkedett. Végigsimított az arcán, tenyerét a száján feledte, s felpillantott valahára. Szemügyre vette a mennyezetet, annak kórházi fehérségét, a sarkok enyhe szürkületét, a mélán lebegdezõ pókfonalakat. Az ablak négyszöge mögötti város éji kékségét, a magasba röppenõ petárdák szikragömb, tûzszekér, fénykorbács formáinak kibontakozását. Elvette kezét az ajka elõl. Megtekintette az ujjait, majd a tenyerét. Tán az életvonalát vagy a boszorkaháromszögét fürkészte. Ezzel betelvén, kiszáradt torokkal gyötrelmeset nyelt, felnyögött, sóhajtott, és felém fordult.
Szorongtam, gyöngyöztem rendesen. Megismer? Akar még látni a történtek után? Végtére miattam került ide. Nem voltam elég éber, gyanakvó, gondos. Ez okból azóta félig-meddig elemésztettem magam. Tehát szívdöglesztõ látványt sem nyújtok.
Sírni támadt kedvem. Ezt nagy erõkkel lepleztem. Bal kezemet a szintén izgatott Murphy szorítgatta, ujjaink összeizzadtak.
- Vis Major! - sóhajtott Kyra. - Annyira örülök, hogy látlak! Tudtad, hogy a fény tud árnyékot csinálni, de az árnyék nem képes fényt létrehozni? Ez valamiért roppant fontos! Három inkarnációra elegendõt álmodtam: szépeket és rútakat is. Minden álmom fõhõse, sztárja te voltál, és egy loboncos szõrû, hatalmas, fekete ló. Ez így együttvéve nem akármilyen szexuális szimbólum, nemde!? Megmondanád nekem, hogy mi most élünk vagy halunk?
Megfogtam kezét, ujjaira hajoltam. Nem bírtam betelni bámulásával. Gyönyörûnek láttam, a mindkerekség legszebbjének, sápadtan, cserepes ajakkal, megfogyottan, kanülöstül-mindenestül. Babonázóan vonzott magához. Erõsebben, mint bármikor.
- Szerintem élünk - feleltem, hosszas töprengés után. - Igen, most már én is. Arra vártam, hogy visszajöjj. Emlékszel…?
Bólintott, fõként a szempillájával.
Forrás: fabyen.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése