„Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy a teremtmény tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát. Nagy sóhajjal azt mondá: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt.” Valamennyi történet a „közismert, megátalkodott Vavyan Fable stílusban” íródott. A szerkesztő ajánlata: naponta 1x1 sztori, lehetőleg elalvás előtt vagy helyette.
ARS POETICA
Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfõbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gõgicséltem a pincében.
Késõbb - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam elõször tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok elsõ és hátsó sorával, a tévében pedig örökké a Jégmezõk lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idõ tájt indiánregények tucatjait követtem el.
Ha kérdezték, mi leszek, ha naggy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem.
Így hát kézenfekvõ, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónõ lett belõlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzõbe: nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek.
A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított fõiskolai felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztõségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat.
A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az elsõ regényem, a harmincnegyedikre a tizedik.
Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen.
Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem.
*
Mint "a mai magyar populáris kultúra elismert mûvelõjé"-t, az egyik irodalmi folyóirat MI AZ ÖN ARS POETICÁJA? körkérdésének képében elért a végzet.
Csak nemrég vettem új írógépet. Abban a hitben, hogy ennyi elég is, többé semmi sem állhatja útját a regényírásnak. Erre jõ a postás farokfelvágva a körkérdéssel, és kiderül: nincs ars poeticám.
Gondoltam, ez valami olyasmi, ami elengedhetetlen a koloniál bútor és a Pierre Cardintõl származó ruhatár mellett. Ars poetica?! De nekem nincsenek ilyen sikkeim!
A felismerés azonnalvást írói válságba taszított. Én balga, mindeddig gondtalanul írtam, nem tudván, hogy hibádzik az alap: az ars poetica.
Tessék mondani: hol árulják? Hitelre kapható? Ha csak úgy futkározik az utcán, mirõl ismerem fel? Van-e valami feltûnõ jellegzetessége? Hol tenyészik? Milyen körülmények között kell tartani? Mivel tápláljam? A szomszédokat nem zavarja? Ha nyaralni megyek betehetem-e addig az ars poetica-panzióba? Miben járassam? Milyen nevelést kapjon? Melyik pártba léphet be?
Károsodik-e lelkileg, ha csak a hálószobában jut számára hely, s mindannyiszor végig kell néznie a hálószobajelenetet? S ha már itt tartunk, egészsége megóvásához igényel-e partnert: ars poeticót? Aztán: mit kezdjek a szaporulattal?
Továbbá: szükségszerûen lektorálni fogják-e a könyveimet? Egyáltalán, illik-e cenzorkodnia? Na persze, feltéve hogy hozzájutok.
Szalajtottam a férjemet, szerezze be nekem. Dolgavégezetlen jött haza. Még egy nyüves ars poetica begyûjtését sem lehet rábízni a pasasra. Márpedig félkomfortos a lakás, olyképpen, mint a fürdõszoba bidé nélkül, amíg õméltósága nincs kinn a falon.
Talán az orvos felírja. De melyik, az ortopéddoki, aki a lúdtalpbetétet, mûkeblet? Na, amilyen szórakozottak ezek manapság!? Rájuk lehet-e bízni ilyesmit? Hiszen az ismerõsöm lúdtalpbetétet íratott fel, s valahogy mégis mûmellet kénytelen hordani a cipõjében!?
Vajon mit fognak gondolni az Olvasóim, minekutána leleplezõdött, hogy nekem nincs is ars poeticám? Létezhetek nélküle?
Jó ég, mennyi gond szakadt a nyakamba! Egyáltalán: kapszulás ez a nyavalya? Be kell ülteni, mint a pacemakert? A homlokomra tetováltassam?
Talán a szakácskönyvbõl kiderül, hogyan készül. De melyik fejezetnél keressem? Elkészítéséhet át kell-e öltözni? Tulajdonképpen használ-e még, ha utólag jutok hozzá? Olyan, mit a kontaktlencse, amit csak felteszek, és máris látok, íthatok.
Voltaképpen mi az az ars poetica?
Költõi hitvallás; aforizmaszerûen megmondod: azért írsz, mert küldetésed van.
Ha jól megnézem, mim van nekem, kiderül, másom sincs, csak egy jókora diliflepnim a családomtól - igen, azután adták, hogy befutott címemre a körkérdés.
Elgyötörten bolyongtam az utcán éjjel egykor, szita esõben, felhajtott gallérral, gondgyûrte homlokkal. Megszólítottam egy urat, ki négykézláb jött velem szemben: mondaná meg, mi az ars poeticája. Azt felelé, kissé vontatott, érdes hangon: ne rozsdás késsel vágd át a haver torkát, mert vérmérgezést kap a szerencsétlen.
Megvallom: mindeddig csak éltem bele a világba, ars poetica nélkül. Csak a mese, a kaland, az érzelem, a hangulat; a nyelv, amit más is megért, ez volt nekem. Ha beindult a mesemalom, dolgozotta mesemolnár. S a szavak, aranyló búzaszemek, történetté álltak össze. Mint hajdan az utazók, ha a szabadban kellett éjszakázniuk, tüzet raktak az erdõ közepén, s hogy az éj neszei közt félelmüket távol tartsák, mesét szõttek, hálóul a félelem ellen; megtestesítették a szörnyeket, levágták lángot lövellõ fejüket, s menten bátrabbak lettek.
Hajdan az építõtáborban, lefekvés után belekezdtem egy történetbe. Mesélés közben elaludtam, miért is ne, teljesen ismertem a befejezést. A lányok felráztak, követelték a regény végét. Ránk pitymallott. Reggel eltámolyogtunk a konzervgyárba, jött is valami a futószalagon, de máig nem tudja egyikünk sem: paradicsom vagy uborka volt-e. A lányok csak azt motyogták összeragadt szemmel; úgy élvezték!
Ma is elég nekem ennyi: legyen néktek élvezet azonképpen, miként nekem sem más, ha a gyötrelem már égig ér, de végre átfakad a gát, és mindent elönt a képzelet sirályfehér tajtékkal szegett, csillogó tükrû folyama.
Most pedig fogom a földig lógó fekete kabátot, sötét szemüveget, cilindert. Lemegyek az utcára, megállok a téren, szétnyitom a felhajtót, elõhúzom alóla a hegedût, s játszani kezdek. Valakinek talán megesik a szíve rajtam, s megjutalmaz egy alig használt ars poeticával.
Forrás: fabyen.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése