Sárkánykönny

Kezdetnek felhívogat. 

Telefonüzenget. 

Követ. Leselkedik rád. 

Meglátogat álmodban. 

Távollétedben betör hozzád. Tükrödre firkál, ágyadba fekszik, bemocskolja intimebb holmijaidat. 

Eléggé félsz már? Jól van. 

Akkor rád kopogtat éjszaka. 

Ablakaidon, idegeiden xilofonozik. 

Levelet kapsz tőle. Azt akarja, szeresd őt.

Csak őt. 

Azután öltöztetésedbe fog: harisnyát, cipőt, ruhát küld. 

Te vagy a menyasszonya! 

Egy napon majd el is jön érted. 

Nem az első szerelme vagy. 

A Yardon tudnak egy másik aráról. Az a lány meghalt, mert nem kért a szörnyeteg szerelméből. 

A legkülönb zsaru vigyáz rád? 

Na és? Attól még nyugodtan halálfélhetsz. 

Vagy pedig derítsd ki hamar, kicsoda ő. 

Végtére is, pszichológus vagy. 

Légy trükkösebb, gyorsabb nála. 

Igyekezz! 

Az Idült már kitűzte bizarr kézfogótok dátumát!

 részlet....

Gyanítottam, hogy Philroy miatt teszik ezt velem. Jelét sem adtam neheztelésnek, még csak azt sem mutattam ki, hogy átlátok rajtuk. Szótlanul ültem közöttük a furgonban. A pasasok sem mukkantak, feltehetően tőlem tartván.
Majdnem egyórányi zötyögés után a sofőr lekapcsolta a lámpákat. Még két-háromszáz métert gurultunk a fekete éjben, azután elnémult a motor, és a kocsi lendületből a csalitosba sodródott.
Symour Yarn pattant ki elsőként a járgányból. Miután társai leugráltak, én is kifelé indultam. A parancsnok a kezét nyújtotta nekem. E gesztust inkább csúfondárosnak szánta, semmint udvariasnak. Midőn földet értem az árokparton, a kosarastermetű pasas lehajolt hozzám.
- Mennyire óhajt részt venni az akcióban? -. kérdezte suttogóra fogott, kígyóbőr-hűvös hangon, éreztetve, hogy nem vesz túl komolyan.
- Teljesen - feleltem, azon töprengve, mitévő legyek vele és embereivel.
Ha nem változtatunk a fagyosan ironikus stíluson, várhatóan napirenden lesznek a szívatások. E mostani, éjszakai riasztást sem egyébnek tudtam bé. Ráadásul tökéletesen ártatlannak éreztem magam Philroy menesztésében.
Épp ezért semmi sem ingerelt arra, hogy megpróbáljak a kegyeikbe férkőzni. Viszont ha kitartunk a barátságtalan hangvétel mellett, képtelenek leszünk az együttműködésre.
Félretettem a kérdést azzal, hogy később majd foglalkozom vele.
- Teljesen? - ismételte válaszomat Yarn, majd egykedvűen vállat vont. - Oké. Végtére is: felhatalmazása van rá.
Visszalépett a furgonhoz, csatlakozván a csatacihelődéssel foglalatoskodó csoporthoz. Másodpercek alatt felöltötték a golyóálló cuccot, teletűzdelték magukat fegyverekkel.
Mikor végeztek, Yarn felém nyújtott egy mellényt.
- Öltöztetőt parancsol? - kérdezte.
Reflexből végigfuttattam hüvelykujjamat a körmeimen, ellenőrizvén, eléggé élesek-e. Ugyanis élénken kedvem támadt bekarmolni egyet a pasasnak.
Azután elvettem a lőálló bekecset, és a tőlem telhető rutinossággal magamra szereltem.
- Fegyvert nem kap - közölte Yarn. - De talán hozhatná
a jegyzeteit, hogy ne érezze magát védtelennek.
Társai halkan kuncorásztak mögöttem.
Úgy tettem, mintha impregnálva volnék a modoruk ellen. A Philroy-eset, vagy inkább botrány után számoltam azzal, hogy a következő csapat nem fog lelkesedni értem, ezért voltaképpen nem is az ő viselkedésük ért váratlanul, hanem az, hogy gunyorosságuk a várakozásom ellenére is kellemetlenül érintett. Yarn előreindult a sűrűben, emberei nesztelenül követték.
Szemernyit sem érdekelte őket, sikerül-e lépést tartanom velük. Semmit sem tudtak rólam azon kívül, hogy én vagyok az, aki Philroyt "kicsinálta", hogy ezt követően épp az ő nyakukba varrtak engem, és hogy a másik nemet képviselem. A jelek szerint ennyi elegendő is volt számukra. Személyiségem egyéb vonásaira egyáltalán nem voltak kíváncsiak.
Bár lehet, hogy ezt elhamarkodottan állapítottam meg. Hiszen még csak néhány órája ismertük egymást. A délutáni bemutatás alkalmával legfeljebb tíz, óhatatlanul szükséges szót váltottunk Yarnnal. Azzal köszöntünk el, hogy reggel látok munkához mellettük.
Ehhez képest - még azon éjjel - ugyancsak szaporáztam mögöttük a lépteimet, noha szerfelett vigyázatosan, nehogy zajt csapjak, nem vágyván újabb megszégyenítő megjegyzésre.
Óhatatlanul eszembe jutottak valahai élményeim. Ama rusztikus korokban a fiúk társaságát és mulatságait kedvelvén, hozzájuk képest háromszoros erőnlétet és csalafintaságot voltam kénytelen tanúsítani. Na és miért kellett leányzó létemre jóval különbnek látszanom? Nos, mindössze azért, hogy amolyan félemberként befogadjanak. Mire idáig jutottam, megközelítettük a jegenyefa-tornyok alatt álló épületet.
Az indulást követő percekben elhangzottakból tudtam, hogy régóta körözött fegyveres bűnözők lapítanak a sötétbe vesző házban. A nyomozók összekurkászták az ellenük szóló bizonyítékokat, kifigyelték rejtekhelyüket. A többi immár az akciózsaruk dolga.
Ami azt illeti, Yarn félelmetesen tudta a dolgát. Bár még nem ismertem a pasast, borítékolni mertem volna: a bujkálók bilincsben ébrednek ma éji álmukból. Idejük sem lesz arra, hogy felfogják a támadást.
Különös módon e tudat jólesett az igazságérzetemnek.
A kommandósok körülvették a házat. Egyikük elkábította a csaholás gondolatát érlelő őrebet.
- Maradjon mögöttem! - utasított Yarn.
A bejárati ajtó mellé állt, igazított fülesén, felhajtotta gallérját, hogy a mikrofon a szája ügyében legyen, marokra kapta militáris kellékeit, és kissé görnyedten várakozott társai jelentésére, miszerint valamennyien ostromkész állapotba hozták magukat.
A falhoz simultam, mindösszes zajként saját hevesen verdeső szívdobbanásaimat hallottam, akárha vízesés dübörögne a fülemben. Tachikardiámat nem a félelem okozta, hanem a feszültség. Ám ahhoz, hogy szemernyit se hasson át holmi félsz, Yarn hátát kellett látnom magam előtt. Ezt is megjegyeztem, mint annyi mást a pasason észlelt apró jelekből, melyek néhány percnyi ismeretség után sejteni engedték: távol áll tőle Philroy lelkialkata.
Symour Yarn jelentékeny férfi volt, életidejét tekintve túl a harmincon, testmagasságát nézvést százkilencvennél föntebb, fizikuma még éppen hogy nem lógott ki a számomra normálisnak tartott mértékrendből.
Az a fajta természetes nyugalom áradt belőle, mely mindig elbűvöli a nőket, gyermekeket, mozgássérülteket és időseket, amennyiben ilyen fickóra kell bízniuk magukat, teszem azt, egy süllyedő hajón vagy egy eltérített utasszállító gépen.
Rám is zsibbasztólag hatott. Eszembe ötlött iménti élce, és valóban kedvem támadt jegyzetelni. De persze nem kezdtem el kalligrafálgatni, sejtvén: ez a benyomás nem fog kihullani a fejemből: Yarn körül alighanem folyamatos e sugárzás. A pasas megfordult, enyhe mosollyal rám nézett, két mozdulattal elmutogatván: készüljek a detonációra.
Bólintottam. Közelebb simultam a falhoz, és betapasztottam a fülemet. Ettől még erősebben hallottam vérem pulzálását. Viszont hajszálnyit sem enyhült a berobbantott ajtó, a bezúzott ablakok, a házba zúduló hang- és fénygránátok irtózatos erejű, bénító hatású robaja. Mindez legfeljebb másodpercekig tarthatott. De még ezután is hosszan visszhangzott darabokra szaggatottnak érzett agyamban. Yarn beszökkent az ajtón, és eltűnt a szemem elől a gomolygó füsttel tetézett sötétben.
Nem mentem utána. Leváltam a házfalról, lesöpörtem a vállamra tapadt mészfoltot, zsebre vágtam a kezemet. Odabenn bútorok borultak fel, indulatos hangok csattantak, majd szinte csend lett.
Azután megjelent Yarn, maga előtt vezetve egy nála kétszer szélesebb, tántorgó fickót: Társai további gigászokat kísértek a szabadba.
Nem az volt a dolgom, hogy viselkedésüket összevessem Philroy társulatáéval, ezt önkéntelenül mégis megtettem, oly szembeszökő volt különbözésük. Yarn és emberei nem pompáskodtak, nem sütött belőlük a taszító macsóság, melyről óhatatlanul az jutott volna eszembe, mint az ominózus személy esetében: merő véletlen, hogy az úgynevezett jó oldalon állnak.
Két talpig kormoránba öltözött kommandós felsorakoztatta a házfalnál a hátrabilincselt kezű, változatlanul kábának rémlő pasasokat. A többiek visszafordultak az épületbe. A foglyokat őrzők szenvedélymentesen tették a dolgukat. Nem játszották el Isten Öklét, azt sem, hogy ők volnának a megtorlás, igazságszolgáltatás angyalai.
Elsétáltam a közelből. Egyikük utánam pisszegett, hogy jöjjek vissza. Meg se hallottam.
Négy bitangért érkeztünk: odakünn szobrozott mind a négy. A házból sem szűrődött ki további csatazaj. Minden el volt sikálva. Bekanyarodtam az épület sarkánál. A garázsajtó félig nyitott szárnyai mögött böhöm terepjáró terpeszkedett. Az egyik kommandós ekkor végzett a helyiség átvizsgálásával. Kilépett a garázsból, lekapcsolta kézi reflektorát.
Rám pillantott.
- Ne kódorogjon itt! - dörmögte. - Nem biztonságos.
Békítő kézmozdulattal feleltem. Megálltam, várván, miként utasít, merre menjek, ám ő instrukció nélkül faképnél hagyott.

Kriplikommandó

A kalandregény hőse hét ember. Foglalkozásuk nem tipikus, sorsuk sem az. Egy napon mindannyian életveszélybe kerülnek, s amikor puszta létük a tét, segítő kéz nyúl értük. A túlélést kínálja – nem ingyen, s morális szempontból nem is olcsón. A hét ember mit tehet? Rejtélyes kaland zsoldosaiként útnak indulnak. Mit keres közöttük a pszichopata Herval, a macskaizomzatú Tiria, milyen lidércekkel küzd Gino Van Can, mi készteti a flegma Ron Jart arra, hogy feladja semlegességét? 

„- Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha rendes menekülők módjára inkább az idegenlégió mellett voksolunk? Vajon a madám velünk jöhetne-e a Szaharába? Nem tudjátok, koedukált már az idegenlégió? 

– Utálom a homokot – felelte Tiria. 

– Legfeljebb az ember nem visz vödröt, lapátot, kis formácskákat – vonogatta a vállát Ron Jar.”

  részlet...

Frey végignézett az ölőkutyák tetemein. Felsegítette a vérző lányt. A távolban elült a harci lárma. A csend súlyossá, fenyegetővé nőtt. Elnémultak a majmok, madarak is.
Tiria felpillantott, karját felemelve a sérüléseire meredt. Továbbra is kábulatban, ellépett Frey mellől, és visszafelé indult. Összemart végtagját maga mellett lógatta. Ép kezével a fegyveréért nyúlt. Arcát ágak, éles szegélyű levelek karmolták. Észre sem vette.
Edu látta, hogy nincs a tudatánál. Freyt otthagyva utánavetette magát. Halk füttyszó hallatszott, társai közeledtek. Némileg megkönnyebbült, ám hirtelen átvillant rajta: mi van, ha a zavarodott lány nem ismeri fel őket, és rájuk lő?
Bukdácsolva rohant Tiria nyomában. A közelében megmoccant egy bokor, de nem érzékelte. E pillanatban az sem izgatta, mit művel a sorsára hagyott gerilla.
Freynek nem akaródzott egyedül várakozni a csalitosban, pláne gőzölgő kutyahullák között. Pisztollyal a kézben Edu után indult, remélve, hogy az éhgyomri tébolygás mihamarabb véget ér. Amikor Jelic kicsörtetett a látómezejéből, ő is megszaporázta lépteit.
Egy szempillantással előbb vette észre a bozótban lapító katonákat, mint azok őt. A zsoldosok Edut figyelték, gépfegyvereik valósággal reszkettek a türelmetlenségtől.
Tiria is meghallotta társai füttyjelét. A jelzés átszivárgott zavartságán, eljutott az agyáig.
Lelassította lépteit. Hallván, hogy valaki a nyomában jár, megfordult.
Észlelte az ellenfelet Edu mögött.
Habozás nélkül tüzelt.
Ugyanekkor másik lövés is dörrent, majd felugatott egy sorozat.
Jelic a földön hasalt, két karjával fedezve tarkóját. Időbe tellett, míg felfogta, hogy a lány nem őt vette célba.
Óvatosan megfordult. Látta Freyt egy vaskos fatörzs mellett. Felkecmergett, és remegését fékezve odavánszorgott hozzá.
Két hulla feküdt a bozótban.
Az egyik az oldalán hevert, az égre tartva géppisztolyát, akár egy vesztett csata zászlaját. Megüvegesedett szemére pillangó ereszkedett, és szárnyaival egyensúlyozva kortyolt könnyéből.

 Forrás: fabyen.hu

Démontangó

A Halkirálynő szerzőjének – új könyve az olvasó által jól ismert vérbő humorral és érzelgősséget kerülő humanizmussal megírt, lebilincselő kalandregény. Az egyik főhős – Lila Li Dzsin – a gerillaháborúban kommandós kiképzést kapott, függetlenséget az érzelmektől is óvó, izgalmas újságírónő, kemény, már-már férfias karakter. A másik főhős – Robin Von Thomas – rendőrségi fejes, alig túl egy súlyos haslövésen. Szívós, elszánt zsaru. Ellenfelei úgy vélik, megfékezhetik felesége meggyilkoltatásával. Ebben az ügyben találkoznak. Bizony, a légkör nem baráti. Vibrál a levegő, egymásnak feszül a két intellektus. Összecsapásaik durvák, kíméletlenek. Sejteni lehet, hogy nem sétagalopp vár rájuk. Hőseink az egymásnak tett apró szolgálatok közben – úgy mint egymás életének többszöri megmentése – összefognak a polgárháborúból hazaszökött maroknyi fegyveres csoporttal, a magukat gladiátoroknak nevező halálkatonákkal, hogy felszámolják a titkos katonai kiképzőtelepet. Akcó akciót követ, s az egyre szorosabb harci szövetségből kibontakozik egy félénken, visszafogottan induló, romantikus nagy szerelem.

 részlet...

Leadom az Áldozatok - sorozat legfrissebb riportját, aztán megpróbálom utolérni a dalmi eseményeket. Nem könnyû, az elmúlt napokban rengeteget mulasztottam, mással lévén elfoglalva. Átrágom magam minden fellelhetõ hírügynökségi jelentésen, majd leülök egy monitor elé, és megnézem a Predrog Frey sajtótájékoztatóján készült filmanyagot.
A dalmi felkelõk vezére, akit kintlétem alatt nem sikerült tollvégre kapnom, fáradt arccal ül a fényképezõgépek és kamerák üvegszemei elõtt. Karján, vállán friss kötés fehérlik. Egyenruháján mohazöld és bánatsárga amõbák másznak, s ettõl a mintázattól igen harcias kinézetû a vászon, amely mellesleg hasadozik a gerillavezér erõs mellkasán.
Frey férfinak is ragyogó, fekete haja sûrû szálú, homloka boltozatos, két szemöldöke csaknem összefolyik, sötét szempárja hipnotikus, eleven, szájformája határozottságra vall. A fickó tekintete, testtartása, stílusa egyaránt markáns. Nem csoda, hogy tûzbe hozta Dalm népét. Frey mellett az ország diktátora úgy fest, mint egy enyhén deliráló, akaratgyenge nagyanyó.
A gerillavezér pontos fogalmazásban elmeséli, miként rabolta el õt egy filmes stábnak álcázott kommandó, miközben táborát a hadsereg harci helikopterei porig rombolták. Az igen sajátságos összeállítású csapat fel-alá hurcolta foglyát a dzsungelben. A kazettát átadták megbízóiknak, de a gerillát nem, mert idõközben rájöttek néhány turpisságra, egyebek között arra, hogy az emeri titkosszolgálat kedvességébõl kerültek ide, gyakorlatilag majdnem mindannyian bûnözõk, vagy ahhoz hasonlók lévén. Ezalatt egy emeri laboratóriumban létrehozták azt a förtelmes anyagot, amelyet Frey árulása címmel vetítettek világszerte. A szedett-vedett kommandó tagjai egyszercsak elfogytak, Frey visszakerült emberei közé, a csapat egyetlen életben maradt tagja pedig kész elmondani a történetét.
Ezzel a gerillavezér átadja a szót a mellette ülõ, fegyveresek által õrzött férfinak. A harmincas éveinek derekán járó, nem éppen szépséges, de érdekesnek tetszõ fickó zsebre vágott kézzel felemelkedik. Haja rövidre nyírt, ritkuló, homloka méter magas, szeme kék, orra nagy, felsõ ajka szélesebb az alsónál, ezért összezárt szája olyan, mintha felül enyhén fodrozódna, állán ritkás borosta. Stílusa kissé ironikus, kissé lezser. Iszonyúan emberi figura, az a fajta, akiben van valami. Amint megmozdul, megszólal: élni kezd, pokoli intenzíven. Mindenki ráfigyel, karcos, mély hangjától hideg futkos a hátamon, ám nem kellemetlen, inkább izgató hideg.
Azon kapom magam, hogy tetszik a pasas. A pasas, aki hányavetin elõadja, miként került Emerbõl Dalmba, miként lett Predrog Frey és vele a felkelés megsemmisítésének kulcsa. Megnevezi megbízóit. Õ aztán nem szégyenlõs. Közli, hogy a titkosszolgálat áll az ügy hátterében, méghozzá kézen fogva a maffiával. Társai és õ - mondhatni - kétes egzisztenciák voltak, nevük ott vöröslött a maffia halállistáján. A titkosszolgálat - nem akarván katonai kommandót bevetni, s ezzel esetleg leleplezõdni - atyaian felajánlotta, hogy megmenthetik az életüket, ha cserében Frey fejét produkálják.
Nem tartott semeddig, emlékszik küldetésére Ron Jar, elballagtunk a dzsungelbe, elvégre láttunk már õsvadont jó és rossz filmekben. Fogtuk a fõgerillát és vittük. Pechünk volt, végsõ soron, meséli. Az újságírók kérdéseire készséggel felelget, nem látszik kétségbeesettnek. Fogoly? Aztán?! Nem rejti véka alá a véleményét. A maga részérõl fütyül az egész bulira, de azért szívesen megszívatja megbízóit, elvégre azok nem csupán Frey halálát tervezték el, hanem a sajátos kommandó tagjaiét is.
Nem tudom, miért, kedvem támad Oscar-díjra jelöltetni a fickót. Egyre cinikusabb, egyre romlottabb stílusa a terem egyik fegyveres õrének egyéb ötletet sugall.
Két tucat kamera és fényképezõgép üvegszeme láttára a géppisztolyos õr egy sorozattal leteríti a fickót.
Eltörik kezemben a cigaretta. Ledobom a hamutartóba, újat gyújtok. Visszatekerem a filmet, megint megnézem. A férfi mellkasát ismét végigpettyezi a golyózápor.
Tolongás, hisztéria. A termet kiürítik. Az interjúnak vége.
Damienne, az öregedõ hajadon telepszik mellém, velem együtt újra megtekinti a kivégzést. Kolléganõm kezérõl mindannyiszor szúnyog jut eszembe. Kézfeje keskeny, akár a karcsú vérszopó törzse: hosszú ujjai mint a szúnyog lábai. Mindig behajlítva látom õket, folytonos görcsös, látszólag céltalan mozgásban, az elfojtott szorongás kivetüléseként.
- Fura ügy, mi? - kérdezi. - Szerinted mi várható, ha a sötét erõk összeütköznek valami sötét hatalommal?
- Végtelen éjszaka.
- Úgy valahogy. Mit szólnál, ha mi ketten együttmûködnénk? Én felderíteném ennek az esetnek az itthoni vonatkozásait, te meg elmehetnél Dalmba, ott kibogarászni a teljes igazságot.
Damienne rágyújt. A hajam égnek áll annak látványától, ahogy a cigarettát fogja: öt ujja százfelé áll, a cigaretta úgy fest köztük, mint egy frissen megfojtott csecsemõ. Iszonyú robajjal hörpöli a tüdejébe a füstöt, majd úgy fújja ki, akár egy alig modoros gõzmozdony.
- Mit akarsz még bogarászni ezen? Tiszta ügy. Tuti, hogy belebukik néhány nagykutya. Például az elnök maga.
Az elõttem heverõ jelentésekre meredek, ellenzõt képzelek a szemem sarkába. Ha nem látom Damienne-t, majdnem el tudom viselni. Viszont érzem. Nyilván olvasta Patrick Süskind A parfüm címû regényét, és elleste belõle az emberszag nevû kölni készítésének fortélyát. A könyv fõhõse lábverítéktõl macskaürülékig mindent összeötvözött e szag reprodukálása érdekében. Damienne alighanem pontról pontra lemásolta a pocsétosság elõállításának receptjét. Ha nem nézek rá, ha visszafojtom a lélegzetemet, már beszélgetni is tudok vele. Muszáj, mert úgy telepedett mellém, akárha fontos közlendõje volna.
- Szép kis gerillavezér! - méltatlankodik Frey kilobbanó képe láttán, amikor kikapcsolom a monitort. - Kábítószerekkel fizet a fegyverekért.
- Ugyanezt hallottuk már a diktátorról is. Ki hiszi el!? Ha mégis igaz, akkor legalább egészséges piaci verseny alakul ki köztük, nemde?! Egy forradalmárnak kötelezõ már életében szentnek lennie? Ráérnek azzá avatni a halála után. És hidd el, jobb, mint fordítva.
- Te voltál kinn - mondja Damienne. Ujjai másznak, önálló életet élnek, akárha a szúnyog tapogatná, vizsgálgatná az áldozat felszínhez közeli vénáit.. - Menj vissza. Haláli jó sorozatot rittyenthetnénk együtt. Te az ottani balhét, én az ittenit. Nyomoztam egy keveset. Ron Jar magánhekus volt, mielõtt belement e balhéba. A volt felesége egy titkosszolgálati hapsihoz ment nõül, de röviddel késõbb öngyilkos lett. Az özvegy férj nyugodtan benne lehet a kommandó kiküldésében. Na?
- Szerintem ennek kiderítésével vizsgálóbizottságot bíznak meg - felelem tartózkodóan.
- Már megtörtént - bólint Damienne jólértesülten. - Nagy botrány lesz. Kivehetnénk belõle a részünket, nem gondolod!? Néhány jótékonysági szervezet gyûjtést rendezett a dalmi nép részére. A segélyszállítmány tegnap éjszaka óta a repülõtéren vesztegel. Nem engedik ki az országból. Nem jó téma?
Damienne-re nézek. Úgy fest, mint egy ezer bogra csomózott ideggóc. De érdekes, amit mond.
- Miért nem engedik ki?
- Húzzák az idõt. Közben a repülõtéren gyülekeznek az emberek. Tüntetés készül. Követelni fogják, hogy minden vonalon takarodjunk ki Dalmból, hagyjuk békén végre azt a nyomorult országot.
- Helyes.
- Várj, még nincs vége. A Taylor Világlap bedobta, hogy tavaly Dalmban meggyilkolták két tudósítóját. A fickók bizonyítani tudták volna, hogy mi szállítottuk a vegyi fegyvereket, és a diktátor serege bevetette azokat. A Taylor sürgeti, hogy végre becsülettel vizsgálják ki ezt az ügyet, ne csak tessék-lássék.
- Nem lenne gond bebizonyítani a tiltott fegyverek használatát. Áldozatok vannak bõven. Éppen eléggé bizonyító erejû lenne, ha hoznának néhány emberroncsot Dalmból, persze nem kiállítási tárgynak, hanem azért, hogy gyógykezeljék õket. Ily módon legalább azt elismernék, hogy durván belepiszkítottak Dalm belügyeibe.
Damienne a szemét forgatja. Elkapom róla a pillantásomat.
- Menj vissza, és szedj össze néhány beteget - mondja mohón. - Egyelõre minden vonalon megy a tagadás. Azt állítják, hogy az a bizonyos szedett-vedett kommandó sem létezett, és a végén nekik lesz igazuk. Frey embere nagy rosszat tett az ügynek, amikor az egyetlen koronatanút lelõtte.
- Mellesleg a koronatanúnak sem tett jót. Egyet viszont elért ezzel a balhéval: végre-valahára az egész világ arra figyel, mit is mûveltünk mi Dalmban. Mit kerestünk ott?
- Aranybánya ez - sóhajtja Damienne. - Folytatom a szimatolást, persze, csak óvatosan. Ha nem ütközöm ellenállásba, akkor megírom az egész históriát. El lehet sózni sorozatnak a lapban, aztán ki lehet adni könyvként. Képzeld, mekkorát kaszálhatnánk, ha összedolgoznánk. Nem lenne hõsies? Gondolj bele. Kimész egy tucat krepáért, akiket a mérges gázok nyomorítottak meg. Óriási diadalmenet lenne a hazatérted. Aranyesõ! Rengeteg dohányt látok a dologban! Új kocsit, nagyobb házat, világ körüli utat látok benne!
Nem felelek. Émelyegve távozom.

Forrás: fabyen.hu

Tűzvarázs

Shane Negrin hajdan zsaru volt, akárcsak kedvese: Ohio di Giacomo. Fiuk született. Seregnyi bűnözőt lakatoltak le együtt. Például a pszichopatát. És a bombászt. Egy rossz napon szakítottak Shane nőül ment a lélekgyógyászához. Eltelt tíz év. Shane szóvivő lett, felszedett néhány fölös kilót, érzése szerint agyára is. Házassága ellaposodott, fia idegtépően kamaszodik. A bombász sittideje letelik. A pszichopata megszökik. Shane önfeledten mazo-tornázik, hogy újra 36-os méretű ruhákban járhasson: a valaha Grand Machónak becézett-gúnyolt, máig zsaru Ohio oldalán. Az elmebeteget és a robbantót hidegvérűen hagyják mézédes tervei. Ők Shane-t akarják:ölve és halva. De nem csak ők.

részlet...

Nem feleltem. Lupon járt-kelt a fejemben hívatlanul, s a kiűzésével voltam elfoglalva. Addig-addig
veszkődtem vele, mígnem sofőröm megállította az autót, benyomásom szerint az Antarktiszon, s
jelentette:
– Megérkeztünk.
Kinéztem a szakadó hóval gyürkőző ablaktörlő lapátok között, s nem láttam semmit, csupán a flitteres fényű fehér falat, ami nem más volt, mint maga az időjárás.
– Itt lakom? – kérdeztem.
Épület még délibábként sem sejlett a beszűkült horizonton.
Ohio bólintott. Cigire gyújtott, várta, hogy kiszálljak.
Várhatta. Meglehetőst halottszerű voltam.
– Menj – biztatott. – Kompromittáló lehet, ha sokáig ücsörgünk itt.
– Mennék – vigasztaltam.
Aztán némi kísérletezés után felhagytam azzal, hogy kivessem magam a meteorológiai anomáliába.
Di Giacomo megátalkodottan vigyorgott, fogtam is a gyanút, miszerint rajtam.
Őrülten vágytam arra, hogy kecses eleganciával távozzak a gigászi hóekéből, s ezzel kellemes
benyomást hagyjak hátra.
Nem és nem sikerült. Valahányszor elegendő erő gyűlt össze bennem, elég volt kitekinteni a tájtalan, kietlen semmibe, és lendületem menten lelohadt.
– Körülbelül merre van a ház? – firtattam.
A pasas szűkített a vigyorán, elmorzsolta a cigarettát a hamutartóban, kipattant a járgányból, kinyitotta mellettem az ajtót, kikarolt az ülésből, és a vállára dobott, akár egy szőnyegárus.
– Korai ez még – dünnyögtem, elpirulva a fejembe zúdult vértől. – Jövő héten sokkal könnyebb leszek. 

Mindazonáltal a világért le nem kívánkoztam volna a válláról, mi több, legszívesebben szippancsokat növesztettem volna a hasamra, arra az esetre, ha valaki netán megpróbálna letépni onnan. Mielőtt még a hóesésbe veszett volna, néhány pillanatig bámultam a járgányt, mely idáig hozott.
– Milyen kocsi ez? – társalkodtam.
– Musso – felelte hordárom a térdig érő anomáliából.
Csüggtem a hátán, élvezettel szívtam be dzsekije füst- és bőrszagát, s hogy két karom ne
himbálódzzék, megfogtam a derekát, kicsivel később elcsentem a stukkerét.
Roppant kéjjel gondoltam Rank arcára, melyet tüstént megpillanthatok. Ám hirtelen egészen másféle kép jelent meg előttem.
– Jézusom! – jajdultam, felelősen. – Mi lesz az aranyfácánokkal?!
– Majd reggel előlapátolod őket a hó alól – nyugtatott Ohio, hangyányit sem lihegve. – Arra gondolj inkább, mit fog szólni hozzánk a humán aranyfácán!?
– Nem merek – vallottam be. – De hát, hál istennek, ti pompásan megértitek egymást, ami ugye, ha tekintetbe vesszük a húzós szituációt...
– ... nem közönséges önuralmakra vall – fejezte be helyettem.
A könyökömre támaszkodtam a vállán, és menetirányba fordítottam a fejemet. Megpillantottam a
házunkat, s az egész rendesen kimagasodott a természeti csapás alól, az ablakok sárgán világoltak. Az ajtó kitárult. Förgetegféle teremtmény távozott mögüle, legfeljebb rüsztmagasan, és azonmód beásta magát a hóba.
– Herkules! – ujjongtam.
Az ajtónyílásban Rank állt, vállai körül aranyló fénnyel, enyhébben megmeredve. Valószínűleg
gyorsan kiismerte magát az elé tárult látványon, mert mire a küszöbhöz értünk, félrehúzódott, hogy helyet adjon.
– Mi történt Shane-nel? – kérdezte.
– Ne aggódj, megmarad. Nincs kéznél egy tolószék? Nőd kondizott.
– Kondizott – sóhajtotta Rank. – Ekkora hülyeséget! Tornázni megy, hogy fitt legyen, és a végén haza kell támogatni!?
– Anyu nincs támogatva – mutatott rá Royal. – Anyu cipelve van. Szia, Ohio. Vagyis apu. Jó, hogy
látlak. 

Di Giacomo leparkolta korpuszomat a legközelebbi fotelben, és visszavette a pisztolyát. Holott hirtelen nagy szükségem lett volna rá, mivel valami biostuka hussant el fölöttem, a hajamat is felborzolva.
– Mi volt ez? – érdeklődtem. Ösztönösen tudva, hogy egyszülöttemhez kell intéznem a kérdést.
– Röptetem a nimfákat – hangzott a válasz. – Most olvastam, hogy naponta röptetni kell őket.
– Azt is nyomtatásban láttad, hogy a nappaliban kell szabadon engedni a papagájokat?! – mordult
Rank.
Hangsúlyából kivettem, hogy nimfaröptetés-ügyben nem harmonizál az álláspontjuk.
Hitvesem Ohióhoz fordult, mint apa az apához.
– Ugyebár, neked köszönhetem ezeket az elbűvölő madarakat?!
A szólított szemernyit sem tiltakozott, végre is tanúk előtt adta át Royalnak a két megszeppent nimfa által lakott, kredenc méretű röpdét, mégpedig konkrét születésnapi óhajt teljesítve ezzel, valamikor nyártájt.
– Ugyebár ez egy hím és egy nőstény példány?! – folytatta Rank.
Ezen sem volt mit vitatni.
– Nászpár – bólintott Ohio.
– Nos, kérlek, a madarak egybe is keltek. Mióta Royal szabadon engedte őket, következetesen feltárták a lakást, és felfedtek mindent, ami puha és szürkéllő. Valaminő okból kifejezetten ez a szín sarkallja őket fészeképítésre. Ugyanis nem tudok más motivációra gondolni, csupán erre, látván, hogy minden effélét a ketrecükbe cipelnek. Nem haragszol, ha nem nevezem kalitkának azt a hodályt?
– Nem ketrec – helyesbített Ohio. – Trillárium.
– Már akinek trilla az, hogy víp-víp, naphosszat! – dörrent a vádló. – Ezek a repülő szörnyetegek
felbolyhozták a papucsomat! A sálamat a fogason! És folyton a hajamba zuhognak.
– Nekem is! – rikkantott közbe Royal. – Olyan szelídek! És az én hajamat egyáltalán nem is csórják!
– Eleinte attól tartottam, hogy fészkelés céljára nézték ki a fejemet – panaszolta Rank. – De nem
költeni vágynak benne. Az ősz hajszálaimra utaznak! Az én tincseimmel akarják lakályosra bélelni a fészküket! Már egy maréknyit kitéptek és elvittek! Egyetlen perc nyugtom sincs! Az egyik bestia csak az imént fürdött bele a teámba! A másik lezabálta a szendvicsemről a kemény tojást, annak is a sárgáját! Ez már nem is terror, hanem horror!
– A vajat is szeretik – újságolta Royal.
Az ekrüszínű nimfa, feje búbján a kackiásra borzolt bóbitával, arcán a lázpír-szerű kerek folttal, élénk felderítő repülést végzett körülöttünk. Szűzfehér társnője a kanapé háttámláján sétálgatva figyelte a fejleményeket.
– És mindent lecsinálnak! – kontrázott Rank. – Ráadásul megőrjítik a macskát! A garázsba kellett
zárnom Lelencet, mert egészen kiborult attól, hogy nem vadászhatja le őket!
Kihántottam magam a kabátból, lerúgtam a topánomat, s közben azon tűnődtem, volt-e sejtésem arról, hogy a férjem szürke sálat, felbolyhozható papucsot visel, s tincsekben őszül?!
Villámsújtásként ért a felismerés: csukott szemmel nem bírnám magam elé idézni Ranket. Mikor
láttam legutóbb? Az ember még nem tudja igazán, hogy valami baja van a másikkal, midőn arra lesz figyelmes: nem néz rá, ha egymással beszélnek talán ez az első jel. Minek a jele?! Nem! Nem akarom azt, ami emögött sejlik!
– Oké – mondtam. – A nimfák családot alapítanak, a gyerek megfigyeléseket végez, ez csak hasznára válhat mindenkinek. Gerald Durrell is így kezdte, sőt, ő még teknőshullát is trancsérolt az ámbituson. Hol itt a probléma?
– Megvilágítom neked, ha netán nem látnád – hajolt elém életem párja. – Ott a probléma, hogy...
Ekkor valaki megrugdosta az ajtót. Rank végképp elvesztette a fejét. Felegyenesedett, a torkára fonta a tíz ujját, s még csavart is rajtuk.
– Tudjátok, mi ez?! A kutya! Herkules! Mióta esik a hó, ötpercenként ki- és bekéredzkedik! Már
három felmosórongyot elhasználtam az örökös lábtörölgetéssel! Délután fél öt óta felváltva
portaszolgálatot látok el, vacsorát készítek, fészekanyagot szolgáltatok, négyesével szárítom a retkes lábakat! Ám mintha még ez sem lenne elég a teljes tébolyuláshoz! Elfuserált estém betetőzéseként a volt pasija hozza haza a tulajdon feleségemet, úgyszólván darabokban, és bár úgy festenek, mint akik álló délután szeretkeztek, azzal áltatnak, hogy csak tornáztak.
– Rank – nyögtem. – Ne borulj ki, nincs rá okod.
– Nincs?! De jó, hogy szólsz, akkor most hirtelen megnyugszom, rendben!? Hol a kocsid?
– A szerelőnél. Gumicserén.
– És te hol voltál?
– Tor-náz-ni. Bérletet is váltottam. Óhajtod látni? Volt egy konditorna, egy jóga és egy aerobikórám. Royal, légy szíves, hozz anyádnak egy flaska vizet!
A sarj nem mozdult, elveszetten ácsorgott a kanapé támláján szteppelő papagáj fölött, tekintete fel-alá cikázott apáin s rajtam.
Ohio kihasználta a beállott csendet.
– Mindössze azért szólok a dolgotokba, mert érintettnek érzem magam – jegyezte meg. – Ami engem illet, egész délután exhumáltam...
– A feleségemet?! – rikkantott Rank, szemlátomást párbajkészen.
– ... míg a feleséged tornázott, és hadd tegyek egy észrevételt, sorskolléga: ismerem ezt a nőt, jobban, mint szeretném. Ha tehát egy szép napon azon kapnám, hogy frizurát, öltözködési stílt változtat, a konyha közepére vágja a szakácsbóbitát, vagy netán jógázni indul, én is pánikba esnék, alapos okkal. Mert nem tévednék, ha ebből arra következtetnék, hogy nagyobb horderejű dolgokban is reformizálni készül. De nem érném be azzal, hogy csupán őt vádoljam. Azon tépelődnék: vajon mit csesztem el én a viszonyunkban?
– Soha többé nem találkozhattok! – jelentette ki Rank.
– Mármint Ohio di Giacomo és én? – érdeklődtem fagyosan a fotel mélyéről.
– De igen! – jajdult Royal. – Most miért kell mindent...?
A langaléta kölyök némán sírva fakadt, a szívem elfacsarodott, Ohio arcán vitustáncba kezdett egy izom.

– Hé, Rank Negrin – sóhajtottam. – Térj észre. Majd négyszemközt mindent megbeszélünk. Addig is, lásd be, nem olyan kiborító, ha az ember olykor rákényszerül, hogy személyesen keményítse a tojást a szendvicséhez, és az se tragédia, ha a kutya csatakos lábbal jön be a hóból. Már úgyis szóba került: kéne a háztartásunknak egy rendfenntartó leány. Az pedig, hogy felfigyeltem a koromra, és valljuk be: jócskán meg is rémültem tőle, lehet élcelődés tárgya, de nem tanácsos gúnyolódni rajta, mert az szörnyen fáj. Mellesleg szégyellem magam a viselkedésedért.
– Én is – szólt halkan Royal. A kitódulni nem engedett könnycseppek hatalmasra nagyították a szemét, zöldeskék íriszét. Hozzám intézte közlendőjét. – Egyszer, nagyon régen, amikor még kicsi voltam, és csak keveset értettem a körülményeinkből, megkérdeztem aput: miért nem vagytok együtt? Azért, mondta, mert te annyira akartad az elmenést, hogy ő elengedett. De majd visszaveszem, mondta még, ha úgy látom, nem elég boldog. Elvégre boldogtalan mellettem is lehet, nem igaz!?
– Nem zavarok?! – hördült Rank.
– Kérlek! – nyögtem.
Ohio a fiához lépett, a kezébe nyomott egy zsebkendőt, s megcsókolta a homlokát, majd rám csillantott egy fanyar félmosolyt, és jó éjt kívánva kisétált az esténkből.
Herkules berontott a nyíló ajtón, nekifutásból a nyakamba vetődött, és hóhideg nyelvével minden
elérhető helyen összenyálazott, azután virgonc papagájhajhászásba fogott.
Feltápászkodtam, kihúztam magam, és sudáran átvonultam a nappalin. Marokra kaptam az
ásványvizes flaskát, és...
– Hányszor kértelek benneteket, hogy ne az üvegből igyatok?! – nyilvánult Rank.
– Sokszor – feleltem belátóan. Visszabuktattam a számra a palackot.
– Mi ütött belétek?!
– Te ne látnád, pszichék profja? – csodálkoztam, percnyi szünetet iktatva a folyadékpótlásba. – Pedig doktoráltál a témából. Ezt a ma esti revüt te rendezted.
– Ti meg elég profin improvizáltatok hozzá!
– Naná. Ki akartad borítani a kis éjjelit, de nem volt, ami boruljon. Jócskán melléfogtál. – összegeztem
laikus megfigyelésem eredményét.
– Royal, menj a szobádba! – parancsolta Rank.
– Nem megyek!
– De mész! Négyszemközt akarok beszélni anyáddal!
– Tudod – sóhajtott szívfacsarót a hapek –, nem szeretem, amikor úgy viselkedsz, mint egy mostoha. Szerintem egyáltalán nem baj, ha anyu és apu találkozik, és az is jó, ha néha megfeledkeznek a
kimértségükről.
– Hát persze! – közölte sötét arccal Rank. – Hisz te csak nyerhetsz az ügyön!
Derék hitvesemet elnémította kimondott félsze, én viszont félrenyeltem az utolsó kortyot. Diszkréten fuldokoltam a konyhai pult mögött.
Hirtelen a fejemben lévő mozivászonra úszott egy jelenet, nem is túl régről, s megint Ohióval: az atya jött, hogy víkendezni vigye a fiát, két perccel előtte értem haza, épp a piaci portékát rámolásztam a pult konyha felőli polcaira: felemelkedtem és lebuktam, felemelkedtem és lebuktam, egyszercsak felfogtam, hogy a két flótás kuncog a nappaliban, velem szemközt. Felpillantván rajtakaptam őket, amint fiktí puskájukkal célkeresztbe fognak engem, aki nem másra emlékeztetem őket, mint egy céllövészbódé fel-le rángó figurájára, melyet el kell találni, s akkor szivacsrózsát nyernek jutalmul. Ezen együtt nevettünk, oly tisztán és örömtelin, hogy beleszédültünk. És jóleső meleg támadt a szívemben, és ez úgyannyira elképesztett, hogy el kellett ütnöm ezt a zavaros érzést, muszájnak véltem szólottam is egy jó rankeset, amitől az embernek olyatén kínja lészen, mintha jégkockákat facsarnának a hátára.
Ohio beszüntette a nevetést, eldobta nem létező flintáját, kikapott a dzsekije zsebéből egy valóságos, aprócska hóvirágbokrétát, rezzenetlen arccal elém tette, és elmasírozott a fiával.
Sokáig meredten bámultam a lehajtott fejű, fehérellő virágokat, s az járt az eszemben, hogy tél utóján, midőn még csak ők sejtik a végét, szakasztott úgy bújnak elő a gyászruhaszín földből, kurta zöld száraik hegyébe burkolt bimbóval, ahogyan mi nevettünk az imént, és ettől meghatódva bedühödtem, s megostromoltam a hazaérkező Ranket, és hamarosan az ágyba hízelegtem, és azzal szemfényvesztettem magam, hogy egész biztosan az a boldogság netovábbja, ha az ember ekként fogadja hitvese ölelőkedvét: nini. Arra rezzentem fel, hogy Royal szólongat.
– Mi lesz, anci? – kérdezte csöppöm. – Most megfulladsz, vagy mégsem?
Köhintettem egyet, skáláztam kicsit.
– Kösz, jól vagyok – mondtam végül.
– Royal, légy szíves, hagyj magunkra minket – kérte Rank feszes szájjal.
Felnéztem, egyenesen az arcára.
Az nem lehet, hogy ne szeressem, hogy ne akarjam látni, hogy a megnyilvánulásai taszítsanak, az nem lehet, mert az nagy baj lenne.

Jégtánc

Jade baja elég korán meggyűlik „mintaszerű” szüleivel, akik elvárják tőle, hogy felnőttként – velük ellentétben – mindent elérjen ezen a világon. Beleveti magát inkább a nagybetűs Életbe, s nem is bánja meg, mert olyan tanítómestereket, mint Tilton, a méltósággal halódó szaxofonos, meg Bárd, a hótkomoly zsaruféle, manapság már csak az utcán találni… Abban a homályos zónában, ahol Jade küzd a megélhetésért, az embernek állítólag két választása van mindössze: a törvények szerint játszik, vagy figyelmen kívül hagy minden szabályt. Létezik-e harmadik út? A Jégtánc hősnőjének erre a kérdésre kell választ találnia. Míg szól a zene. Mielőtt kűrje véget ér…

 részlet...

Néhány perccel késõbb királynõként fogadta udvartartása sürgölõdését. A kanapén feküdt, Bárd hajolt a sebei fölé, Tilton forró borosteát szürcsöltetett vele, Morganné a kezét tördelve jajveszékelt. Morgan a vörösbor vérképzõ szerepérõl tartott elõadást, majd azt berekesztve a szaxisra pillantott.
- Mindig ennyi baj van a kislánnyal? - kérdezte.
- Mindig - hangzott a válasz.
- Szertelen teremtés - sóhajtott a perzsamacska arcú asszony.
- Szertelen?! - mordult Bárd. - Konkrétan egy megátalkodott, hülye bige.
- Én is téged - súgta Jade.
- Miii? - nyikkant a pasas, noha többnyire nem volt ostoba.
Tilton védelmébe vette a lányt.
- Mindnyájan emlékszünk, milyen nehéz volt számunkra ez az életkor, ugye?! Sose felejtem el, mekkora káosz volt a fejemben tizenhárom és tizenkilenc éves korom között. Azóta se sokat javult a helyzet.
- Ma éjjel havazni fog, és holnapra megenyhül a hideg. Reggel túrára indulunk a lovasszánnal - vigyorgott Morgan. - Viszünk egy kosár elemózsiát, teát, forralt bort.
- Jó mulatást - bólintott Jade lehunyt szemmel.
- Te nem jössz? - hökkent meg Tilton.
- Koriznom kell.
- És ki fog kihalászni a lékbõl? - hördült Bárd.
- Én itthon maradok - nyugtatta Morganné.
A gazda felörült.
- Na látják, nem lesz itt semmi baj! A vak majd elvezetgeti a világtalant.
- Azt reméltem, már tudsz korizni, de mivel még nem tudsz lovagolni, azzal is megpróbálkozol - mélázott Bárd.
- Nem elég dúsan mézes a madzagod - felelte Jade.
Közben a zsaru végzett a sebellátással. Betakargatta a lányt, majd felemelkedett mellõle, és kiment a szobából. Morganék is utána szivárogtak.
Tilton ülve maradt a kanapé végében. Letette az üres bögrét, megsimogatta Jade haját.
- Amúgy jól érzed itt magad? - kérdezte.
- Ühüm. Játszd el az új dalaidat!
- A dalonc nélkül csak fél zenekar vagyok.
- Hová lett a pasi?
- Gondolom, sétálni ment. Kissé zaklatott reggel óta.
- Tudom, most megkérsz, hogy ne molesztáljam õt.
- Dehogy kérlek. Tõlem nyugodtan molesztálhatod. Ha nem így látnám, hosszasan mesélnék neked a nõi büszkeségrõl, amely talán csak a mozivásznon létezik.
- Beszéltetek rólam?
- Nem.
- Akkor min vitatkoztatok, amíg a fürdõszobában voltam?
- Bár aggasztóan elmélyült a csend odabenn, mi mégsem tudtunk megegyezni, melyikünk nyissa rád az ajtót. Úgy vélekedtem, ô jobb erõben van ahhoz, hogy kimentsen téged a lefolyóból, ô viszont váltig állította: kutya bajod, csak éppen idõbe telik, amíg az Óz Bádogemberébõl visszaolvadsz nõi lénnyé.
- Mitévõ legyek?
Tilton átült az ablakkal szemközt álló fotelbe, ahonnan rálátott a tóra, a ház mellett magasodó, csillagkáprázattal fénylõ lucfenyõre, a derengõ égen vágtató, habzó felhõkre. Hallották az izmosodó szél ágsuhogtató, cserepet zörgetõ rohamait.
- Tanáccsal nem szolgálhatok. Azt viszont nem egyszer észrevettem, mit tesz egy nõvel, ha izgalmas férfi van a közelében. A legkevésbé sem érdekes nõ is kivirul és megszépül ettõl. Ugyanez fordítva is igaz. Ti ketten állandóan stimuláljátok egymást. Igaz barátom mostanában férfiasabb, mint valaha, és te is valamelyest ritkábban viselkedsz kölyökmód.
- Na és?! - nyehegte Jade. - Azt hiszed, jó így nekem?!
- De nem is túl rossz, igaz!? Ha valami újszerû szeszély lepi el az agyadat, azonnal kimegy a fejedbõl Bárd.
- Sose teljesen.
- Jó. Majd elmúlik, vagy elsodor benneteket. Így nem marad.
- Mondd csak, Tilton, amikor tizenhét éves voltál, lehetett sejteni, milyen leszel majdan?
- Legfeljebb sejteni lehetett. Az ember állandóan változik, fiatalabb korában viharosan, késõbb megállapodottabb ritmusban. Általában szeretjük másokra kenni rossz sorsunkat, én belátom: sajátkezûleg szúrtam el az életemet. Nem jöttem rá, pedig üvegtiszta: a kreatív periódusok kiégett idõszakokkal váltakoznak; én mindannyiszor kétségbe estem, ha nem keresett fel a zene, azt hittem, vége a tehetségemnek, az alkoholhoz menekültem, s végül már valósággal bujkáltam a fejemben formálódó dalok elõl. Imádtam az önsajnálatban dagonyázni. Egy napon rádöbbentem, mennyi mindent hagytam kifolyni az ujjaim közül. Ha újra elapad bennem a dal, nem biztos, hogy túlélem a passzív szakaszt. Talán nem is kellene túlélnem. Szinte mindent elmondtam.
- Fenét mindent. Nap mint nap tanulok tõled valamit. Még rengeteg dolgod van.
- Ha elmegyek is, veled maradok. Erre csupán a szeretet képes.
Morganné a csukott ajtó mögül vacsorázni szólította õket.
Letelepedtek a mahagóni-burkolatú ebédlõben, lámpa csak a bárpult fölött világított, az asztalokon gyertyák riszálták sárgás lángjukat. A párkányon is különbözõ nagyságú gyertyák sorakoztak, a tükrös ablaküvegben bámulván magukat. Odakinn a sötétség azon fáradozott, hogy teljessé válhassék, ám a földet és a fákat borító hó izzása zöld-ezüstre fakította az éjszakát. A szél fütyült, dobogott, ledöntögette az ágakra vastagodott havat, átfújta a tó fölött, és keresztülsodorta a hegyen. Gomolyfelhõket hajkurászott, de azok fogytával többé nem boldogult. Az újonnan érkezõ hájas-lomha fellegek lehorgonyozták magukat a fenyõk koronacsúcsain, felszúrt bensõjükbõl daraszerû pelyhek szitáltak alá. A kifulladt szél elterült a bokrok alatt, s a végigrepedt felhõkbõl kiömlött a rengeteg hó. A kövérkés pelyhek összetapadtak fáztukban, lusta táncolással süllyedtek a föld felé.
Jade az ablakkal szemközt ülve a hóesésben gyönyörködött, íriszén a gyertyalángok visszfénye ragyogott. Fogalma se volt, mit eszik, iszik, elragadtatottságában csak a kinti tündöklést látta, a lucfenyõn ágaskodó izzókra telepedõ, majd leolvadó pelyhek csillámló fény-játékát.
Morganék a szomszédos asztalnál falatoztak, mormolón beszélgetve, olykor át-átszólva hozzájuk. A gazda idõnként felkelt, és sûrû habú, haragosbarna sört csapolt a pultnál.
Bárd gépiesen evett, a tányérja mellé támasztott komponáló füzetben lapozgatva. Amikor a délután készült dalhoz ért, komoran felsóhajtott.
- Ezt nem tudom elénekelni - mondta.
- Én sem - vigasztalta Tilton.
- Ehhez egy elõrehaladottan iszákos, több üveg lúgot felnyalt, három ízben is átvágott torkú dizõz kellene.
- Igen - bólintott a szaxis.
A két pasas egyként Jade-re meredt.
A lány pillantása rájuk rebbent.
- Mi van? - kérdezte.
- Egyáltalán, ismeri a kottát? - dünnyögte a dalonc.
- Persze, hiszen hegedülni taníttatták.
- Énekhang dolgában hogy' áll?
- Alt - felelte Tilton. - Néha, esküszöm, basszusba hajlik, alighanem a mutálásnak betudhatóan.
- Mit akartok? - nyögte Jade.
Bárd eléje tolta a füzetet.
A lány a verset futotta át elsõként, majd dúdolásra fordította a hangjegyeket. Ha elvétette, újból nekirugaszkodott.
- Pazar - mondta végül, mutatóujjával visszajuttatva a partitúrát a dalonc elé, és hatalmasat harapott egy viaszos héjú almából.
- Elénekelnéd? - puhatolta a zsaru.
- Ha Tilton kéri - hangzott a válasz.
- Mindketten kérünk - felelte a szaxis.
- Nem jó, csak te kérj. Ahhoz ugyanis, hogy ez a nóta a kedved szerint hangozzék, erõszakot kell tennem a hangképzõ szerveimen. Lehet, hogy ha elénekelem a dalt, utána viszont beszélni nem tudok majd soha többé.
- Ennyire azért nem vészes.
- Oké - bólintott a lány. Bárdra nézve pattintott az ujjával: - A szaxiját!
Letette az almát, és elszántan magába döntötte az elõtte tornyosuló krigliben habzó sört.
Amikor a zsaru felsietett a szobába, Jade Tiltonhoz fordult.
- Utána megpróbálkoznátok a Jégtánc-blues -zal?
- Utána bármivel.
Bárd lóhalálában érkezett a szaxofonnal. Tilton skálázott, torkát reszelgette, dümmögött egy keveset, mielõtt a hangszerbe fújt volna, s Jade sejtette, hogy zavarában bohóckodik, hiszen a dalt exfeleségének, az ô hangjára írta.
A Búcsú-láz ban egy keserû, keresetlenül közönséges nõ köszönt el mélyen megunt kedvesétõl, keményen gördülõ, gunyoros szavakkal.
Jade emlékezett, milyennek írta le Tilton a valahai bárdizõz, azóta gazdagné hangját. Amíg a szaxis gyakorolgatott, hogy ráizzon a dallamaira, a pult mögé lépett, levett a polcról egy doboz cigarettát, s a gyertyaláng fölé hajolva meggyújtott egy szálat. Azután felült az asztal szélére, combjára fektette a füzetet, s intett: kezdhetik.
Ô maga is megdöbbent, de látta a pasasok õszinte elborzadását, amikor megreccsent a hangja, s már az elsõ strófában híven hozta a tányérokat csapkodó, lelketlenül acsargó, porig alázó asszonyt. Azután az is meghökkentette, mennyire nem esik nehezére azonosulni a szereppel, s képes volt áthozni a torkán, amint ugyanez a hárpia el-elfúl, elbizonytalanodik, reménykedõn, hátha még visszavonhatna mindent, de hiába, mennie kell, s iszonyú bíbor dühét fájdalom festi fekete-kékre.
- Jézusom! - nyögte Tilton a végén. - A hideg futkos a hátamon. Mintha Nadiát hallottam volna.
Bárd empatikusan a barátja elé tolt egy pohár sört, majd kilopta Jade ujjai közül a cigarettát, és beletörte a hamutartóba.
Morgan megköszörülte a torkát, pödört egyet a bajuszán, s azt mondta:
- Ha folytatják, a következõ sörkörre a vendégeim.
- Hagyja csak - legyintett Tilton. - Még sose tudtuk abbahagyni, ha egyszer belefogtunk.
Jade Nadia-hangon felcsattant:
- Mindenki látta, hogy ez a derék szenya hekus terrorizálta a cigimet?!
A jelenlévõk bólogattak.
- Jó - nyugtázta a lány átvágott-torkú sóhajjal. - Akkor most rágyújtok, és mostantól kezdve dohányozni fogok. Ha valaki veszi a merszet, és a cigimhez nyúl, számoljon a kínhalállal.
- Nem szeretném, ha cigarettát vennél a szádba - mondta Bárd.
- Lehet, hogy az álombige nem dohányzik, én viszont igen! Megszaggattam az összes hangszálamat, megleptem magamat, valamint mindenkit azzal, hogy képes vagyok elénekelni egy átoknehéz nótát, és a derék szenya hekus csak annyit tud hozzátenni mindehhez, hogy ne cigizzek!?
- Nem volt rossz - közölte a zsaru.
- Mi nem volt rossz?
- A produkciód.
Jade rámeredt. Csaknem sírva fakadt dühében.
- Nem volt rossz?! Eszméletlenül jó volt! Legalábbis így elsõre. Nagy szerencse, hogy mélyen mutálok. És most rágyújtok.
Bárd a háta mögé nyúlt, derékszíja alól kihúzta a stukkert, és letette az asztalra. Azután komoly szemmel a lányra nézett.
- Ha megteszed, kilövöm a szádból a cigarettát.
Jade Tiltonhoz fordult.
- Higgyek neki?
A kérdezett megfontoltan bólintott.
Morganné a férjére pillantott.
- Mit gondolsz, drágám? Leölik egymást?
A gazda vállat vont, s a bajuszában babrált három ujjal.
Jade felemelkedett az asztal szélérõl, fogta a füzetet, és az ablakhoz lépett vele. Szeme összevillant Tiltonéval. A szaxis felkapta a hangszert, majd gondolt egyet, s Bárdra nézett.
- Te is beszállhatsz - mondta, izgatottan ragyogva. - Jade megpróbálkozna a Jégtánc-blues -zal.
- Nem szállhat be - tiltakozott a lány. - Nálam van a szöveg.
- Tudom fejbõl - felelte a zsaru
- Nagyokos - morogta Jade. - Én is tudom fejbõl.
Ellépett az ablaktól, és Bárddal szemközt felült az asztalra.
Tilton a hangok közé csapott.

A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetõdzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegõ penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelõs-tiszta lélek!

Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÅNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szûz hó.

Késõbb, a gyertyalángok melegségétõl, hóeséstõl, zenéléstõl elvarázsoltan kisétáltak a tópartra. Jade felöltötte a korcsolyacipõt, és a jégre merészkedett, de a hízó hóban megtett néhány bukdácsoló lépés után lemondott a csúszkálásról.
Tilton pár perc alatt átfázott, és borongós hangon megjegyezte, hogy a szobából nézve számottevõen kellemesebbnek látja az éghajlatot. Sarkon fordult, és elment.
Jade visszahúzta a csizmáját, átvetette vállán a korcsolyacipõket, és a havat rugdosva fel-alá járt a fák alatt.
Bárd a cédrus törzséhez támaszkodva, zsebre vágott kézzel hallgatta a bóbiskoló madarak motyogását, és szórakozott képregény-buborékokat eregetett szájából a hideg levegõbe.
Jade nem akart odamenni hozzá, így hát kellõleg feldühödött, amikor egyszerre csak ott találta magát a pasas színe elõtt. Zavartan állongott vele szemközt, ökleit a zsebébe süllyesztve, figyelve a páragomolyok elõállításán fáradozó zsarut. Lassan elõhúzta kezét a zsebébõl, két ujja között egy cigarettaszállal. Rágyújtott, és felpillantott a magasba, mert a madarak mozgolódni kezdtek fölötte.
- Arról volt szó, hogy este megmondom - kezdte, és formás füstkarikát lökött ki a szájából.
Bárd ránézett. Karjait összefonta a mellén, jobb lábát átvetette a bal elõtt, s ezzel a testtartással értésre adta teljes bezárkózását. Homlokán feltûntek az egymást keresztezõ vonalak, szeme, szája elkeskenyült.
Jade összeborzongott.
- Úgy festesz, mint egy égõ gyújtózsinór. Az volt a kérdés, mihez kezdhetnél velem, és én mi hasznodat venném, nemde!?
- Egérutat kértem.
- De nem nyertél.
- Dobd el azt a szart.
- Ízlik. Stukkert rántasz?
- Marhaság volt beígérnem. Lehetõséget adtam arra, hogy kedvedre bosszanthass. Szívd, ha jólesik. Sõt, kínálj meg engem is.
Jade a pasas ajkai közé tolta a cigijét.
Bárd két ujjal megfogta a cigarettaszálat, és lassan szétmorzsolta.
A lány új cigire gyújtott, s karikákat formázott füstjébõl.
Viselkedésükbõl kiviláglott: sejtelmük sincs, miként fogjanak magvas társalgáshoz.
Jade szembenézett a helyzettel.
- Kíncselekvés, amit mûvelünk - mondta.
- Nem elõször - hagyta rá a férfi.
- Nem bánom, még van tartalék a pakliban, azzal is telik az idõ, ha egyik cigirõl a másikra kapunk.
- Még néhány szippantás, és mennyeien kanálisízû lesz a szád.
- Na és, azt hiszed, a sörtõl mézízû!?
- Nem tudom, mit higgyek - vont vállat Bárd. Kisimult homlokkal elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, elvette a cigarettát a lány fogai közül, kettétörte, és ledobta a hóra. Elõrelépett, és Jade szájához hajolt.
Rövid tétovázás után megkóstolta, milyen ízû. Sörtõl, füsttõl kesernyés, ám mind édesebb csókot váltottak.
Azután már csak egymás szájának édesét, melegét érezték, lélegzetük elfúlt, és szívük vadul kalapált, vért zúgatott a fülükben, és mivel az ájulás is megkörnyékezte õket, kis híján leborultak a hóra.
Bárd elengedte a lányt, hátralépett, és visszadõlt a fatörzshöz.
- Ezt tisztáztuk - mondta rekedten.
Jade egy lépést tett utána, majd még egyet, s ekkor már összeért a kabátjuk. Széthajtotta dzsekije szárnyait, és a férfi arcába nézett.
- Engedj közelebb - kérte.
Bárd a fejét rázta, de nem tiltakozott, amikor a lány lehúzta kabátján a cipzárt, s két tenyerét a pulóvere alá csúsztatva hozzásimult.
- Ímhol a válasz az összes kérdésedre - sóhajtotta Jade a férfi mellére hajtott fejjel. - Mit kezdhetnél velem, s mi hasznodat venném? Te is érzed mindezt az izgalmat és jót? Engedj még közelebb.
Tenyerét a zsaru hátára, majd a derekára csúsztatta. A nadrágszíj alatt lapuló stukker rideg, fémes érintése némileg lehûtötte. Hátrahajtott fejjel felnézett.
- Sétáljunk egyet - javasolta Bárd.
- Közben fogod a kezemet?
- Már régen fognom kéne, mert aggasztóan tevékeny.
- Félsz, hogy elcsenem a stukkeredet? Egyáltalán, minek hordod itt, ahol a maffia se jár?!
- Megszokásból. Az ember begombolja a nadrágját, beköti a cipõjét, és magához veszi a stukkerét.
- Egyet se sétáljunk! Üljünk le itt a fa tövében, és beszélgessünk.
- Máris térdig állunk csikkben, guánóban.
- Még soha senki nem csókolt meg. Csak te.
- Igazán? Az elszálkásított fickó talán a higiénikus szex híve?
- Vele nem csókolóztam: Mással se. Fogalmam se volt arról, hogy ez ilyen jó.
- Talán ezért terjedt el széles körben.
- Tudnál nemet mondani, ha azt kérném, csókolj meg újra?
- Tudnék.
- Csókolj meg újra.
Bárd nemet mondott, és megcsókolta. A kezét is kivette a zsebébõl, noha nem azért, hogy átölelje a lányt, hanem kézenfogás végett.
Jade félbeszakította a csókot, és keserûen elnevette magát.
- Úgy viselkedsz, mintha a szüzességedre vigyáznál. Olvastam egy regényben, és nem az ágy alatt dugdosottak valamelyikében, hogy akkor szoktak így tenni a pasasok, ha szeplõtelenségi fogadalom köti õket, vagy ha súlyosan fertõzõ nemibetegek, na és persze akkor, ha szexképtelenek. Veled mi a helyzet?
- Ha érett, felnõtt nõ lennél, meg se futamíthatnál. De gyerek vagy, akit túlságosan is szeretek. Épp ezért nem fogadhatom el, amivel kedveskedni szeretnél, s nem azért, mert kedvem ellen való. Hiszen egyáltalán nem a kedvem tiltakozik ellene, hanem az eszem. A nagyon kedves, intenzíven szemüveges, kenderszakállú gyermekpszichológus talán megértethetné veled, amit nekem nem sikerült.
- Próbáld meg.
- Ó, Jade! - nyögte a pasas a szemét forgatva.
Ellökte magát a fa törzsétõl, és a lány kényszeredetten utána indult. Zsebre dugott kézzel sétáltak a puha havon.
- Ha mindig ekkora feneket kerítenél a szerelmi ügyeidnek, egymillió nedvedzõ pattanásnak kellene borítania a fejedet. Ha olyan okos és elõrelátó lennél, amilyennek velem szemben mutatkozol, aligha kerültél volna olyan helyzetbe, aminõbe a csajod belesodort. Szültök?
- Nem szülünk.
- Biztos?
- Biztos. A sarkamra álltam, miként tanácsoltad, és ez nyomban megoldotta a helyzetet.
- Tehát ahhoz nem vagyok gyerek, hogy helyrepofozzam helyetted az életedet, feltéve persze, ha nem követelek részt belõle. Ha érett, felnõtt nõ lennék, nem haboznál közel engedni magadhoz. Százhetvenöt centi magas vagyok, és máris annyit éltem, mint egy matróna. T'izenhárom éves korom óta magam irányítom a sorsomat, a legtöbb választásom önkéntes és nem rám kényszerített.
Bárd cöcögött néhányat.
- Hát ez eszméletlen! - jajdult Jade. - Mit vársz tõlem?! Igen, feltett szándékom, hogy én legyek az álombige! Ne hidd, hogy összetévesztem a dolgokat. Ne jöjj nekem az intenzíven kretén gyermekpszichológus szöveggel! Nem pótapát és szerelmetes barátot, nem is félfivért látok benned. A Bárd nevû férfit látom benned, azt a férfit, akibe a búbomig szerelmes vagyok, és azt se hidd, hogy ez könnyen ment, mert baromian harcoltam ellene, csakhogy vesztettem! Vesztettem, és már szemernyit se bánom, és örülök, hogy eléggé merész voltam elmondani, és örülök e helynek, a hulló hónak! Egész esténk gyönyörû volt az együttzenéléssel és énekléssel, és még gyönyörûbb lesz, mert ma éjjel veled alszom.
A zsaru megtorpant, és fejét ingatva a lányra nézett.
- Egy rakás rettentõ bonyolult dolgot játszva megértesz, csak ezt az egyszerût nem érted!? Nem lennénk boldogabbak, ha együtt aludnánk.
- Nem a fenét!
- Rettentõen figyelj! Megingathatatlanul tudom: nem lenne erõm ehhez a kapcsolathoz, hiszen bármitõl próbállak visszatartani, annál inkább véghezviszed azt. Mert a lehetõ legjobb úton jársz ahhoz, hogy sittre vagy kriptába kerülj. Ha úgy tetszik: magamat akarom megkímélni az ezzel járó megrázkódtatástól. Gyerek vagy, s mint olyan, kiszámíthatatlan.
- A ragyába, mirõl beszélsz!? Nem azt kértem, hogy vegyél feleségül!

Forrás: fabyen.hu 

Vakvágta

A férfi, Kentaro sokoldalú kaszkadőr, miáltal hol lángra kap, hol a magasból zuhan alá; ha a forgatókönyv úgy kívánja, lóval ugrik dupla Lutzot, vagy száguldó kocsival triplaszaltózik – de még számos módon képes ijedelemmel, gyászelőérzettel facsargatni kedvese szívét. Az érte aggódó nő, Chrysler Le Baron zsaru, hajdani akciós, mégpedig azon titokzatos állományból, amelynek tagjai bevetéskor elfedik arcukat, és még jámbor hozzátartozóik se tudhatják róluk, miféle munkát végeznek. Emira tizennégy éves, midőn e szerelmi duett kellős közepébe pottyan. Ott a helye, végre is Le Baron leánya, jóllehet, tömérdek éve bírói végzés tiltja őket egymástól. Az exférj, az apa törekvő jogász, főként pénzmosással és szerelemszédelgéssel foglalkozik, mígnem egy napon sokkoló fordulatot vesz eladdig bársonyba burkolt élete. Megvilágosodván arról, hogy viperafészekbe tévedt, sebtében elhelyezi gyermekét a vérmes múltú anyánál, és felszívódik a ködben. Azt hiszi, hogy ekként mindent elsikált. Holott a balladisztikus események csak ezután kezdődnek.

 részlet...

Chrysler megrögzött gyorshajtóként száguldott hazafelé. Ezen szenvedélye rengeteg pénzébe került, ugyanis ha szirénátlan magánszemélyként szegett szabályt, sosem bújt ki a büntetéspénz kipengetése alól holmi pöffeteg tudja maga, ki vagyok én?-ezéssel. Ha megbukott, fizetett. Privát lovagi kódexe tiltotta továbbá, hogy záróvonalat lépjen át, kanyarodósávból vagy másként aljas módon elõzzön - és egy sor egyéb durva sporttalanságot. Viszont akár motoron, akár kocsiban ült, legfeljebb pészméker-tulajdonosok társaságában vagy szórakozottságból mulasztotta el, hogy kiélvezze a gyorsulást, a sebességet.
Kevéssel apja halála után - ám már a házasság jármában - riadt rá, hogy õ nem az a jámbor lélek, akinek tartják, sõt az a gátlásosan félénk leányka sem, akinek addig hitte magát. Felfigyelt arra, hogy bár nem szívesen látja a szenvedést, mégis mélylégzés nélkül képes például sebet tisztítani, akár abba jócskán belevájva is, imád kötést cserélni, leginkább a betyárosan beleragadtat, és semmilyen színû genny nem riasztja vissza, még a lehetõ legzöldesebb sem. E perverziójának igen nagy hasznát vette késõbb, midõn egy túszmentési akció fináléjaként világra segített egy csecsszopót, pedig a szülõ asszony felettébb fúriás hangulatban leledzett, végtére korábban órákon át korlátozták vajúdásában, fegyvert fogtak rá s idegen nyelven, torokhangon üvöltöztek vele. Tehát a segítségére sietõ Chrysleren igyekezett elégtételt venni, de végül a banálisan klasszikus kellékek - úgy mint vér, veríték, szitkok és tolófájások - közremûködésével felszínre hozták a túlsúlyos dedet, és mindenki alaposan megkönnyebbült.
Ám Le Baron akkor se zavartatta magát, ha magas nyomással spriccelõ, szakadt fõütõeret kellett elszorítania. Ha muszájlott, kibuggyant zsigereket gyömöszölt vissza, fenékbe fúródott golyót vájt ki, vagy zöld arcú férfiakat hánytatott, akár futószalagszerûen is. Kommandós társai olykor Florence Nightingale-nek szólították, és lassacskán megszokták, hogy õt kell hívni, ha már a normálisabbak gusztusa besokallt. Arról viszont senkinek se beszélt, legkevésbé az õt évente szûrõvizsgáló yardi pszichológusnak, mennyire retteg, ha erre alkalom adand, ám a fõ titok az ambivalencia volt: az, hogy meglehetõst élvezi a gyûlölt rettegést.
Mindebbõl mára jószerivel csak a gyorshajtás szenvedélye maradt meg. Hiszen közel négy évtizedes fennállása során a legkülönfélébb adrenalinlöket-forrásokkal kényeztette magát. Közülük is a legrettenetesebb emlékezetû volt, amikor kezdõ szimatként beépült a drogüzérek közé, s egy rút napon elérkezett, amitõl tartott: be kellett lõnie magát. Oly meggyõzõen csinálta, holott elõször mûvelt effélét, hogy íziben elnyerte a köztörvényesek bizalmát, de még annál is klasszisokkal hitelesebb volt, ezért aztán legközelebb is elvárták tõle, hogy a szemük láttára tegye meg. Kisvártatva bekövetkezett, amitõl iszonyodott: úgy maradt. Drogfüggõ lett, ösztöndirigált kiszolgáltatottá vált. Mindez nem tántorította el halálos komolyan vett küldetésétõl: könyörtelenül tõrbe csalta, zsarukézre szolgáltatta a bandát, desszert gyanánt átnyújtotta gyûlöletes természetû, szociopata vezérük skalpját. Ezzel végezvén, zavaros tekintetû, nyáladzó, reszketõ térdû, meztelen idegvégzõdésekkel teli humán roncsként a fõnöke elé botorkált, megosztotta vele hányattatásait, és a segítségét kérte ahhoz, hogy visszatérhessen a narkós pokolból.
A Yardon szinte mindenki melléállt.
Magánéletében stigmát kapott, kisemmizték.
Miután megtisztult, nyomozói pályafutása zavartalanul folytatódott. Múlottak az idõk, benne nõttön-nõtt az agresszivitás. Amikor elviselhetetlenné vált a feszültség, a titkos akciócsoportba, a Láthatatlanok közé kérte magát. A kemény felkészülés, a napi edzés, a gyakori bevetések radikálisan segítettek rajta, bár némelyek szerint a pedánsan rendszeres, beható nemizés még többet használt volna kedélyállapotának. Idõvel a szellemi erõfeszítéseket kezdte hiányolni, mert neki sose volt elég az, amit elért. Tehát további tanulmányokba fogott, bár nem teljesen ama céltól vezérelten, hogy tütüljön a feje a tudománytól, miként azt Ruby zordan megjegyezte.
Aztán egyszerre csak összejött a fix, tüzetes nemi élet is, melynek létrehozásához addig is számosan felajánlgatták segítségüket, ám õ a - tán nem is létezõ - Szívbéli jöttére várva finnyásan válogatott kérõi között, akár egy kifinomultan érzékeny, murénává kényeztetett királykisasszony.
Nemrég Kentaro emlékeztette rá, most magától jutott eszébe, miként ismerkedtek meg, és bár kis mértékben se volt álszent, se hanyatt-homlok szemérmezõs hajlamú, mégis elborította orcáit a szégyenpír vagy afféle. Mindazonáltal hamar kilábalt zavarából, felnevetett, és úgy döntött, eladja történetük megfilmesítési jogait. Talán a Szerelem hullámhosszán sikerpárosa eljátszhatná õket, bár õ jócskán másféle figura, mint az angyalias Meg Ryan, és ami azt illeti, Kentaro sem egy közkedvenc Tom Hanks.
Még akkor is a szereposztással bíbelõdött, amikor begördült a gombnyomásra kitáruló kapun. Képzeletjátékában végül Sigourney Weavert választotta hõsnõül, mint hozzá közelebb álló karaktert. Korkülönbségük sem zavarta, hisz egy Weaver kaliberû színésznõ játszi könnyen leráz magáról tíz-húsz esztendõt, akár eb a vizet. Hosszas válogatás végén Kentaro szerepét Nicolas Cage-nek adta, de megígértette vele, hogy a hitelesség kedvéért visszavesz fél maréknyit a körötte rendesen lengedezõ - hogy is mondja tapintattal? - jellegzetes tálentum-stichbõl.
Ekkor feltûnt neki a furcsaság, miszerint Hóbort nem a villa mögötti karámban tartózkodik, hanem a házfalra kapaszkodó futórózsa közelében harapdálja a füvet, meg amit csak talál, mit sem zavartatva felszerszámozottságától. A szürke ló nyergében nem ült senki, akkor se, ha kerekre nyílt szemmel vagy hunyorogva nézte.
Kiugrott a kocsiból, elsüvített Kentaro járgánya mellett. Futtában is érzékelte, hogy azt a kocsit is felettébb sietõsen hagyták el.
A gyanútlanul legelészõ Hóbort megijedt, amikor váratlanul elloholt mellette. Rettegtében páros lábbal hátrarúgott, egyidejûleg a levegõbe szökkent és jobbra vetõdött. Mivel túl sok végtagot kapott fel ahhoz, hogy a továbbiakban is méltósággal õrizhesse egyensúlyát, irtózatosan elgáncsolódott. Földomlásszerû robajjal bedõlt egy elszántan gondozott, a múlt éji záportól lucskos dáliaágyásba, de ugyane lendületbõl, némi vergõdéssel, sarat fröcskölve s daliás virágokat tarolva, talpra is kecmergett. Hanem ekkorra odalett egyenletes fehér színe. Az átváltozástól opart-mintásan, heveny pánikhangulatban, a rajta csüngõ kantárszárat, kengyeleket, dáliákat lóbálva, vakrémületében minden irányba sûrûn ki-kirúgva, veszekedetten tovavágtázott.
Chrysler, alig-alig törõdvén a hisztérikusan menekülõ lóval, a házba rontott. Keresztülnyargalt az elõszobán. A nappaliban lefékezett.
Emira vastagon beagyagozottnak rémlõ arccal és ruházatban, fû- és sárkoloncos cipõben hevert a visszafogottan dzsungeles mintázatú kárpittal bevont kanapén, és eszméletvesztettnek színlelte magát. Arcszíne - megjelenése óta elõször - kicsattanóan pirospozsgállott. Úgy vélte, tutira dermesztõ hatást gyakorol az újonnan érkezettre, de mert a bizalom alapja az ellenõrzés, jobb szemhéja alól anyjára sandított.
Ezt észlelvén Le Baron leeresztett. Elkapta tenyerét a - mostig önfeledten szorongatott - torkáról, és körbefordult a sarkain. A konyhapult mögött serénykedõ Kentaro biztatóan rámosolygott, és mert épp végzett a narancsfacsarással, elõlépett a kezében tartott pohárral. Chrys habozás nélkül a nektárból elõmeredõ szívószálra bukott, ám egy metszõ sikoly megfékezte szomjoltásában.
- Az az enyém! - üvöltött Emira. - Direkt nekem csinálta, ájuldozás ellen!
- Igaz - bólintott a férfi. - A levet tõlem, a nadrágszíjazást anyádtól kapod.
- Nem is az anyám! Kurva régen ki van tagadva! - ordított a sarj.
Hevületében villámgyorsan ülõ helyzetbe pattant, miáltal félszáraz vályogdarabok robbantak-mállottak le róla, beborítván a diszkréten pálmalevél- és papagájmintás kanapéhuzatot és minden mást egy kábé két méter sugarú körön belül.
- Ki meséli el, mi a nyavalya történt, bár szerintem már rekonstruáltam az eseményt?! - szólott ingerülten Le Baron.
- Mégis mit gondolsz, mi történt? Balesetet szenvedtem! Majdnem meggyilkoltak! - vicsorgott rá szívmélyi gyûlölséggel a humán tényezõ.
- Hóbort kinézetébõl és a te, lassan szokásossá váló lepusztultságodból ítélve, bizonyára az elõre megfontolt szándékkal, engedély nélkül kivitelezett, pocsék véget ért lovaglás esete forog fenn.
- Bingó - bólintott Kentaro.
Átnyújtotta a poharat a mohón érte kapó leánynak, és kifelé indult, hogy megkeresse a hányódó lovat.
Chrysler utánaszólt:
- Hóbort az imént mutatott be egy sikertelen kûrt Gema dáliái között. Tehát fehér alapon fekete foltos paripát keress. Tán a világ végén megtalálod.
- Hehe! - utálkozott Emira. - Valami humorantológiából nyered a viccességedet? Ironizálás helyett volnál szíves megérdeklõdni, ki bántotta a gondjaidra bízott leányzót? Tizenkét évi távollét után eljövök az anyámhoz! Erre ahelyett, hogy a mamus pótolni próbálná a mulasztottakat, egész napra odavet egy szenilis banyának! De bírnám, ha mágnesviharba kerülne a vasorrú boszorka! Hogy hánykolódna! Azt követelte, hogy trágyázzak lószart, gyomláljak gazcsomókat!
Mamus vigyorogva bólogatott.
- Bizony, ez kimeríti a rangon aluliság fogalmát.
Emira a pohár aljára tapadt rost- és lémaradékot szürcsölgette, teljesen hiábavalón, majd megkísérelte elérni azt a nyelvével, reménytelenül. Egyszerre csak feladta, s elgondolkodón letépett magáról egy, a szeme elõtt himbálódzó, látászavaró vályogdarabkát, tetemes mennyiségû hajszálat is kiszakítva vele.
- Utálom, hogy ilyen laza vagy - közölte töprengése végeredményét. - Más anyák a te korodban…
- Ezt ne! - csattant fel Chrysler. - Ezt ne, mert ez színolyan, mint anyám slágerlemeze! Hagyjuk el a koromnak megfelelõ viselkedés, ruházkodás, miegymás megvitatását. Úgy emlékszem, Kentaro megkért, hogy egyedül, nélküle ne ülj lóra. Azt szeretném tudni tehát, miért nem sikerült teljesíteni a kérését!?
- Mert nem volt itt! Mert reggel azzal váltatok el, biztos jó poénnak szántad, hogy indulhat a paskó a máglyára, mert már kezded szokni az özvegységet, és egyáltalán nem látszott biztosnak, hogy valaha is viszontlátom a lótréneremet, ezért gondoltam, hogy átállok önellátásra! Meg a banya amúgy is ezt szorgalmazta, úgyhogy az õ dicséretére is hajtottam. Reggeli után be kellett rámolnom a használt edényt a mosogatógépbe! Ebédet se kaptam, csak tippeket, hogy mit készíthetnék a háztartásban fellelhetõ nyersanyagokból! Tisztára, mint egy kempingezésen! Fel is hívtam papust, hadd tudja meg: akármennyire tiltotta is, mégiscsak túlélõtáborban vagyok!
- Na, és mit ebédeltél?
- Spagettit fõztem, tök finom lett, és csak alig-alig ragacsos. A kamrában találtam hozzá konzerv bazsalikomszószt. Papus lepadlózna, ha megtudná, mivel szennyezem a szervezetemet! Gema csinált salátát, az is egész ehetõre sikerült. Aztán, amikor elpónigolt, felnyergeltem Hóbortot, és végigszaladtunk a tegnapi útvonalon, és nem volt vele semmi baj, bár hazafelé már szörnyen vonszolt. Olyképpen ment, mint a varrógép. Elügettünk egy romos kerítés mellett, amit tegnap valahogy észre se vettem, bár az is lehet, hogy kicsit eltévedtünk, és akkor a töredezett, foghíjas kerítésdeszkák közül hulla váratlanul kirontott egy manus, egy olyan nagy darab, sok hajú, rettentõn világító homlokú, fáklya szemû fazon, szokatlan formájú, böhöm pléhkereszttel a kezében!
Morcosan rám köszönt, és meg akarta fogni Hóbortot, de a ló rémülten felágaskodott, és majdnem hanyatt borult velem, alig bírtam rajta maradni, azután meg vágtázni kezdett, és nem tudtam õt megállítani. Egyszer leestem róla, bár nem teljesen, mert a kantárszárba akadt a lábam, és Hóbort egy darabig körbe-körbe cipelt a trutyiban, ugyanis ha nem tudnád, éjjel már megint szakadt az esõ, és minden csurom sár, de nagyon fájhatott a szája attól, hogy felakadtam a száron, úgyhogy kínjában dobott egy oldalast, és közben persze kis mértékben rám zuhant, illetve a lábamra, de már csak pirinyót kínszenvedek.
Na, azt a pillanatot nem igazán tudom összerakni, mert szörnyû forgatagosan történt minden, a lényeg az, hogy mire õ felkászálódott, kiszabadítottam a lábamat a szárból, áttettem a kengyelbe, és félig-meddig visszamásztam a nyeregbe, de sajnos még elég sok híja volt a tuti ülésnek. Egyszóval, fejjel lefelé nem volt nagy élvezet a hazaút. Aztán amikor Hóbort átugrott egy vizesárkon, sajnálatosan lemaradtam, és majdnem a pocsolyába fúltam! Rémes, milyen iszapos-mocsatos ez a vidék! A pasid tehet mindenrõl! Még tegnap azt mondta, hogy Hóbort a legnyugodtabb ló, akivel dolga volt valaha. Most mondd! Szerinted nyugodtnak nevezhetõ az a ló, aki hanyatt esik ijedtében, ha meg akarják fogni?
- Mit akart tõletek a pasas?
Emira vállat vont, sarat kapargatott magáról.
- Honnan tudjam, mit akart? Hát Hóbort nem várt arra, hogy elmesélje! De olyan pasi volt, akivel nem szállnék liftbe, de a kocsiját se stoppolnám le. Mint a karnagy bácsi a templomból. Szerencsére engem nem vettek fel a kórusba a botfülem miatt, pedig papus még vesztegetéssel is próbálkozott. És amikor még mindig rendszeresen ezt a süketségi hibámat dörgölte az orrom alá, kitört a botrány az Isten házában, mivel kiderült, hogy a karnagy bácsi folyton a kórista kislányok bugyijában kutatgat. Meg más undokságokat is mûvelt, nem a kezével, amiket papus fajtalanságnak nevezett, de ez már régen volt, és azóta nem baj, hogy fahangú vagyok. Szóval hálás is lehetnék a pedofil bácsinak. Õrá emlékeztetett a lórém fazon a kerítés mögül.
- Fürödj meg, és húzz tiszta ruhát - sóhajtott Le Baron.
- Na, ez jellemzõ az itteni falusias romantikára! - csattant fel a leszármazott. - Itt mindig, mindenütt sár van! Tegnap elhordtam egy rend ruhát a lovagláshoz, ma elhordtam a második rendet, ugyancsak lovagláshoz, és közölhetem: nincs több rendem! Nem a csóróság miatt, hanem mert papus állatira ideges volt, amikor összecsomagolt, és egy csomó vacak holmit gyömöszölt a tatyómba! Elárulom, hogy bugyira, zoknira nem is gondolt, az van rajtam, amiben jöttem. Azért tudtam lóra ülni, mert két macskanadrágot pakolt be. Õrületesen hiányzik a farmerom!
- Kicsit elájulok a bugyihelyzetedtõl. Legalább kimostad?
- Mi?! Hogy én?! Nem mostam ki! Már említettem, hogy a rabszolgamelókra mi kétkezi személyeket tartunk! De éjszakára se vettem le, nehogy bajom essék, ha valaki rám rontana! Különben a pasidra számítottam, de nem jött.
- Húzz el a fürdõszobába. Míg csírátlanítod magad, nézek neked valami maskarát. Utána, ha mozgásképes állapotban vagy, elrohanunk bugyit, zoknit, ezt-azt vásárolni.
A tinédzser zuhanyozni vonult. Chrysler nyögdécselve felmérte a környezetet, és elõször arra gondolt, inkább sírva fakad, semhogy takarítson. Azután rongyot, kefét, suvickot ragadott, és némiképp fogcsikorgatva felszámolta a kanapé környéki, a vályogvetõ cigányok táborhelyére jellemzõ idillt.
Az idõközben elõkerült Kentaro nem látszott kiegyensúlyozottnak. Ez tüstént feltûnt a sziklahiggadt pasashoz szokott Le Baronnak.
Mielõtt rákérdezhetett volna, a férfi magától kifakadt:
- Alig bírtam elcsípni, megnyugtatni Hóbortot. Az a pária mostig kutyamód hallgatott a nevére, minden vészben rezzenetlen maradt, ostort, stukkert, ágyút lehetett durrogtatni a füle mellett, elvégre kaszkadõrlónak neveltem. Most viszont síkideg. Kíváncsi volnék, mit mûvelt vele a lányod. Nehezemre esik elhinni a lórém sztorit.
- A fene tudja, miféle túlvilági figura vetõdött eléjük. Meglehet, a temetõbõl került elõ, de ezt talán Gemával kéne megvitatnod, õ érzéki az effélére.
Kentaro elvigyorodott, ám a tekintetébe nem költözött vidámság.
- Helyismeretemnek hála, tudom, Emira merre járt és kivel találkozott. Bár ki nem állhatom a fickót, aki egyébként tényleg a temetõbõl származik, nem igazán hiszem, hogy Hóbort miatta került pánikállapotba.
- Gondolod, hogy eltitkol valamit?
- Minden szavam színigaz! - üvöltötte az ajtóból a szóban forgó.
Le Baron elszörnyedt:
- Ennyi idõ alatt nem lehet megfürödni!
A törülközõlepelbe burkolódzott lány toppantott mezítlen talpával.
- De igen! Tisztább vagyok, mint egy patyolatszûz! És Kentaro, igenis attól a fazontól pánikolt be a hülye lovad! Megesküdjek a mamus életére?
- Szállj le az életemrõl, és ne mamusozz!
- Miért? Nem az anyám vagy?
- De igen. Mindazonáltal nem hallom a vér szavát.
- Majd meghallod. Légy türelemmel - mondta Kentaro.
Chrysler rámeredt. Kiejtette kezébõl a seprût, lapátot.
- Te kivel vagy?! - nyögte.
- Na, akkor mit vegyek fel? - állt közéjük a tinédzser, a köztük vibráló, játékosan erotikus feszültségtõl ingerülten.
Le Baron az egyik karosszékre mutatott.
- Tessék, odakészítettem a neked szánt cuccot.
Kisvártatva a leány protestált.
- Nem veszem föl a te tangádat! És ha valami AIDS-ed, herpeszed, gombád, kankód van? És még amid lenni szokott, csak én nem ismerem név szerint!?
- Vadonatúj, tehát nem beteg az aljruházat. Kentaro szerezte be vész esetére, mivel, tán nem tudod, tegnapig nem itt laktam. Ám ez hosszú történet. Viszont errõl jut eszembe: nem vagyok ideköltöztetve! Nem sokkal egyszerûbb volna, ha hazasöpörnék?
- Nem! - szögezte le a férfi.
- De ez tisztára lotyós! - toppantott Emira, megvetõ mozdulattal himbálgatván a mutatóujja hegyére akasztott, kevésnyi selyembõl, sóhajtásnyi csipkébõl készült, meggybor színû tangát.
- Ne hidd - mondta Kentaro. - Csak azon múlik, ki viseli.
Úgy rémlett, ért a nõi lélekhez. A lány további zokszó nélkül visszavonult az anyjától kapott darabokkal.
- Mindjárt összeesek. Nagyon fárasztó - nyögte Le Baron. - Most elviszem ruhát venni, meg amit még kell. Majd útközben azt is kibendzsózom belõle, hogy voltaképpen mit csomagolt neki az apukája. Téged nem hívlak.
- Köszönöm. Visszamegyek Hóborthoz. Remélem, megnyugodott az extra adag zabtól, és levakarhatom róla a mocskot.
- Ki volt a lórém?
- A leírás alapján Amenre, az Imádságosra gyanakszom. Õ bérli a temetõ mögötti földet, annak korhatag az út felõli kerítése.
- Úgy emlékszem, láttam már Ament. Ha ló volnék, nem kapnék frászt tõle.
- Ne magadból indulj ki, te a Hasfelmetszõ Jacktõl se szeppennél meg.
- Na, azért…!
Kentaro vállat vont.
- Amen ketyós, vallási háborodott, már a templomba se jár a nõkkel, mivel saját hitet talált ki, s annak szellemében folyton a Sátánnal viaskodik. Azonkívül intravénás alkoholista. Vagyis nem sok közös témát találnánk, ha összefutnánk. Mégsem értem, mitõl bomlott meg a ló.
Emira hangja elõbb érkezett meg, mint a fizikuma.
- Az állatok, a nõk és a gyerekek érzékenyebbek, mint a falelkû férfiak - tudatta közeledõfélben. - Ja, meg az öregasszonyok is! Kérdezd meg Gemát, mit hordott össze nekem ma délelõtt a kriptacsõsz fazonról, már ha tényleg azzal találkoztam!
- Na mit?
- Hát azt, hogy merõben nem véletlen, milyen betegségeket kapunk. A Templomos agybaja gonosz betegség, biztosan azért, mert nem érdemel különbet. Chrysler, egyébként te hol fértél bele ezekbe a szûk cuccokba?
- A fürdõszobában, például. Sokkal soványabb vagyok, mint amilyen kövérnek látsz.
- Tényleg kövérnek látlak - bólintott a serdülõ. Megállt a nappali közepén, és lassan körbefordult a kölcsönruházatban. A fekete sztrecsfarmer derékban sem lötyögött rajta, a rugalmas póló a felsõtestére simult. Másfél emelet magas talpú cipõje tovább árnyalta kihívó soványságát.
- Hánytál ma? - érdeklõdött anyja udvariasan.
- Csak reggeli után. Az ebéd nem minõsült lakomának, és különben is kiment a fejembõl az okizás, mert a lovakkal voltam elfoglalva. De este már kitenném a faxot! Tehát úgy vegyünk kaját! Vagy vigyetek el egy sármos helyre, már ha egyáltalán van bármilyen faloda is ebben a sár-, por- és lórémfészekben.
Kentaro tûnõdõn szemlélte a ceruza alakú lányt, majd hosszan csóválta a fejét. Végül így szólt:
- Rettenet, ahogy kinézel. Hízékony vagy?
- Dehogy!
- Akkor miért muszáj folyton kiokádnod, amit megeszel?!
- Hogy ne legyek narancsbõrös, karfiolos, cseppfolyós! Annak ellenére, hogy nem mulasztok el semmit, de semmit, amit a tévében felmutatnak, mert az csakis ultra jó lehet, hiszen tiszta erõbõl reklámozzák. Meg aztán a papusnak se szabad megtudnia, hogy egyáltalán nem tartom be a hülye diétikus parancsait.
- Ez a gyerek Sheltonért kiált - sóhajtott Le Baron. - Menjünk, mielõtt becsukják a bazárt.
- Látom rajta a te ruhádat, és a zokogás kerülget - mondta Kentaro. - Emira, ha netán örökölted az anyád alakját, örömödben ütögesd magad a földhöz, és engedd ama szép, nõies formának, hogy kialakulhasson.
- Szerinted a mamus nem kövér?!
- Közel sincs hozzá. A kövérség nem a húsz kilós testsúlynál kezdõdik.
- Te biztosan szerelmes vagy, ugyanis a szerelem vak! Használj vakvezetõ eszközöket: fehér botot, fehér lovat, fehér buldózert. Lefogadom, hogy az anyám még akkor se lesz kövér neked, amikor villástargoncával cipelik ki a házból, fogyóztatni kicsit.
- Huh, hogy unom a testsúlyozást! - hörrent Chrysler. Vállon ragadta a serdülõt, és a kijárat felé pördítette. - Söpörjünk. Majd útközben megbeszéljük, ha muszáj, hogy mi a nyavalyáért kell nekem minden újságban, a legtöbb tévémûsorban, továbbá úton-útfélen ezt a kövér-sovány témát élveznem!? Régebben még filmrõl, színházról, uram bocsá': könyvekrõl, szerelemrõl, barátságról, az élet ezer ízû dolgairól is fecserésztek egymással az emberek, ma már csak a lakomázás-lefogyás a téma. Ha még egyszer visszamegyek verekedõsnek, bizisten létrehozom az ízlésterror-elhárító kommandót!

 Forrás: fabyen.hu

My fair lord

A hölgy kalapja hatalmas, haja homokszőke, arcán régi sebhely, farmerja repedt. Neve Fabyen, egyébként grafomán; kalandregényeket ír. Egyszer kitalál egy ízig-vérig férfi hőst, mire is az szembejön vele egy – addig holtunalmas – estélyen. A férfiról csak azt lehet tudni, hogy Benetton-zöld campingbusza, kék szeme, egy vagy több üldözője – és számos titka van. Pisztolytokot hord a hóna alatt, de nem stukkert tart benne. Azért nem teljesen fegyvertelen, hiszen roppantul pimasz és mennydörgő pofonokat oszt. Mire felgyújtja Fabyen kíváncsiságát – kevéssel azután, hogy érzékeit felgyújtotta –, el is tűnik. És ez így megy jó darabig. A pasasnak már annyi a titka, hogy lehet: ő maga a titok. Meg kell fejteni. Sokan ellenzik. Annál izgalmasabb. 

Hamisítatlan Vavyan Fable regényt tartasz a kezedben! 

Épp ezért engedd meg, hogy ellásunk néhány praktikus intelemmel. 

– Mielőtt belefeledkeznél a történetbe, ne feledd elzárni a fürdővizedet, mert ha esernyővel a kezében, rettentő durcásan feljön az alattad lakó, és megtudja, miért áztattad szét a lakását, bizonyos, hogy tüstént kölcsönkéri Tőled a könyvet! Napokba telhet, míg újra hozzájutsz! 

– Pitymallattájt már tapintatosan lapozz, heheréssz, nehogy rád kopogjon izgága szomszédod! 

– És néha aludd át az éjszakát, mert a munkahelyeden úgysem hiszik el, hogy az olvasástól dagadt a szemed! – Könyvvásárlásnál légy éber! Szerzőnket utánozzák!

 részlet...

Quinn a sofõr mellett ült a Daimlerben. Hátul La Livita terpeszkedett, ölében a zsákkal és Erikával. Mögöttük döcögött a felszerelésükkel megrakott furgon. Zavartalanul nyomultak elõre az éjszaka tömör fekete falában.
Quinn olykor hátralesett. Megtervezte mozdulatait. Hálát adott Erikának, mert a lány La Livitára tekeredett, csókokkal borította, elvonva figyelmét a zsákról.
Még kétszáz méter, gondolta Francis. Baljával a cuccért kap, jobbal kilöki az ajtót, és máris kivetõdik az útra. Összegömbölyödve a korláthoz gurul. Felpattan, átveti magát fölötte, és ha mostanában nem nõttek sziklák a Gerle-öbölbe, máris szelheti a habokat. Bepattan a reá várakozó motorcsónakba (Yasha remélhetõleg elhozta!?), és elhussan a fenébe. A szurokszerû éjszakában legfeljebb véletlenül találhatják el. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy La Livita utánadurrant néhányat.
Erika lerántotta a cipzárat a playboy nadrágján. Szinte bántóan recsegtek a fémfogak a csendben.
Quinn elvigyorodott. A nô ôt akarja felhúzni. Hiába, mégiscsak La Livitának okoz örömet. Végsõ soron.
Erika gerlehangon kuncogott. - Beleültem a nagy jóba.
- Mindjárt lesz neked fenékig tejföl - nyögte a playboy.
A sofõr pajkosan mosolygott. Quinn érezte, hogy a lány térde a hátához feszül a támlán keresztül. A zsák a két ülés közé szorult.
Francis hátraszólt.
- La Livita, elvesztett valamit.
- Mit? - sóhajtotta az elfoglalt playboy.
- A morális gátlásait - kezdte Francis. A zsák említésével folytatta volna a felsorolást, elkészülve a nagy ugrásra, de nem maradt rá ideje.
A Daimler lámpáinak fényköre rátapadt az úton keresztben álló Volvóra.
A sofõr fékezett.
Quinn átkozódva a zsákért kapott. Még nem érték el a Gerle-öblöt, és máris veszélyben az egészségük.
Jobbjával elõrántotta a pisztolyát, és mivel több keze nem volt, a súlyos zsákkal vágott hátra, hogy La Livitát végigfektesse az ülésen, jól nevelt testõrhöz illõn.
A következõ pillanatban kiugrott a kocsiból. Összegömbölyödve a korlát felé hemperedett.
A bokor, amelyhez közeledett, tüzet nyitott rá. Pályakorrekcióra volt szükség.
Gurultában visszalõtt, a kocsi alá lódította a zsákot. A pillanatnyi csendben meghallotta, hogy valami kipottyant belõle. A karikára emlékeztetõ tárgy görgött néhányat a saját tengelye körül, mielõtt elnyugodott volna.
Közben kipattant a Daimler ellenoldali ajtaja, s a szexuális ténykedésében durván megzavart La Livita bõsz csatabõgéssel kivetõdött az aszfaltra.
Quinn a Daimler mögött veszteglõ furgonhoz igyekezett. Flikk-flakkolva, meggörnyedve rohant. Végre elnyúlt a bal oldali elsõ kerék mögött.
- Hé - bömbölte az egyik útonálló bokor. - Senkit nem lövünk szarrá, ha a tökös Quinn gyerek idehozza a zsák aranyat. Mindenki más ép bõrrel elmehet.
La Livita az arany szó hallatán belelõtt a bozótba. A válasz nem késett. Mennydörögve megeredt a golyózápor a másik irányból is.
Quinn a torkolattüzeket leste. Mivel azonban neki is volt, õt is hamar belõtték. Odébb kellett mennie.
Erika vérfagylaló sikolyokat hallatott a Daimler belsejében. A sofõr élettelenül átbukott a szétzúzott szélvédõn.
A furgon vezetõje lehasalt Quinn mellé, és szorgalmasan lövöldözgetett. Ezt látván Francis megint a zsákra gondolt. La Livita oldalán vállalt testõrködése elsõsorban az aranyszállítmányra vonatkozott, s legfeljebb csak másodsorban a playboy személyére. Ô legalábbis így értelmezte a nagy izgalomban. Az vesse rá az elsõ követ, aki bármely playboyt vonzóbbnak talál egy zsák aranyholminál.
Francis elaraszolt a Daimlerhez. Kihúzta az ajtón a félájult Erikát, és lefektette a földre.
Golyók kopogtak a karosszérián. Quinn átkozódott. Géppisztoly ellen stukkerral, ez majdnem olyan, mintha lepkehálóval elefántra. Megpaskolta Erika csupasz fenekét.
- Kússz be a zsákért!
A nõ némi idegfeszítõ sikítozás kíséretében teljesítette a parancsot.
La Livita bevetette magát a bozótba. Szünet nélkül ontotta a golyókat. Neki való buli tombolt.
A támadók fickósan tüzeltek. Várható volt, hogy perceken belül közrefogják és szitává lövik õket.
Valamit tenni kellett halál ellen.
Quinn szíve nem fájt La Livitáért. Foga a zsákra fájt.


Jobbra pillantott, figyelve, hová célozzon, amikor a sápadozó Hold fényében azt látta, hogy egy jókora kõ zuhan alá a magasból. Azután valaki felnyekkent, s egy géppisztoly elhallgatott. Quinn bólintott. Gondolta, a sziklafal bontja magát afölötti felháborodásában, hogy évezredes nyugalmát háborgatják.
Még egy kõ szárnyalt alá. Újabb fegyver némult el.
Quinn elégedetten megállapította, hogy nem rá vetik az elsõ köveket, s a tetejébe jól céloz a hegy.
Erika, miután megszerezte a zsákot, felmarta a földrõl a halott sofõr pisztolyát, és beszállt a lövöldözésbe. La Livita elôrebbent a bozótból, felkapta a csomagot, és eltûnt újra.
Quinn gyors egymásutánban elátkozta párszor. Közben leterített egy géppisztolybuzeránst, dõltében elkapta, fedezte vele magát, míg bekúszott a kocsi alá a nyitány során elgurult tárgyért. A zsákmányt az ingébe lökte, majd futásnak eredt, hason. Sebtében arra is szakított idõt, hogy tárat cseréljen.
- Quinn! - hallatszott La Livita ordítása.
Quinn el volt foglalva egy agresszív bokorral. Elnémította a mögötte lapuló alakot. Tovább csörtetett a Gerle-öböl felé.
Hirtelen pokoli lökést érzett a lábán. Valami nekiütközött. Nem az éjféli expressz. Megtántorodott, de sietett tovább, ha bicegve is.
Újabb kõ robajlott el a levegõben. Megint elcsöndesedett egy géppisztoly.
Quinn kínosan elvigyorodott. Megközelítette a tervbe vett salto mortale színhelyét. A hirtelen csendben visszafordult. Valami frappánsat akart mondani. Beleizzadt az agya, de nem jutott eszébe semmi. Viszont olyan érzése volt, mintha amputálták volna a lábát. Nem mert lenézni. Tartott tõle, hogy felfedezi: azért olyan érzékeny, mert kedves végtagját lefûrészelte egy sorozat.
Látta, hogy La Livita, akár valami westernhõs, megáll az utolsó ellenféllel szemközt. Célzásra emelték fegyverüket. Arcuk eltorzult.
- Volt egyszer egy Vadnyugat - morogta Quinn, amikor eldõlt a két alak.
Nem érdekelte tovább a zsák. A korlát érdekelte. Eltökélte, hogy átugorja.
- Francis! - sikította Erika. Futásnak eredt, kezében a stukkerral, amit határozottan rá szegezett. Szándéka komolynak látszott. Valaminõ, csakis általa ismert okból ölni akart. Nõi logika.
Quinn hülyének érezte magát. Nem bírt mozdulni, hogy elõbb lõjön.
Erika megtorpant, kiáltott valamit. Feljebb emelte a fegyvercsövet. Francis homlokára célzott.
Ekkor Quinn válla mögül elrugaszkodott egy kõ, és térdre vetette a nõt.
A kõdobáló megrántotta Francis karját. Átlendültek a korlát fölött. Egymás mellett zuhantak a vízre. Elmerültek. A felszínre rugdosták magukat. A ladikhoz tempóztak, bekapaszkodtak.
Quinn sebtében elkötötte a csónakot. Beindította a motort. Megmarkolta a kormányt. Fújt egyet, útitársára nézett. Meghökkent, attól tartott, vizionál.
Nem Yasha ült vele szemközt, kifulladtan, ázottan, fogvacogva.
- Elveszett a kalapom, a francba - mondta a lány dühösen.
Quinn nem értette a motorzajban.
- Mit mond?
- A kalapom!
- A kalapja - vont vállat Quinn. Kinyújtotta a lábát. Megörült neki, hiszen megvolt. De marta a só. Ott, ahol vérzett, és amúgy is fájt. Tébolyítóan fájt. Nem akart odafigyelni. Ismét elõrehajolt.
- Volt kalapja?
- Ha elveszett!? - kiáltott vissza a lány.
A következõ pillanatban elrugaszkodott az ülésrõl. Átkarolta Francis nyakát. Vizes, sós ajkával rátapadt a szájára.
Egyensúlyukat vesztve belebuktak a padlón felgyûlt vízbe. A motorcsónak lelassult. Forogni kezdett.
Francis érezte, hogy az inge alá rejtett karika a mellkasába nyomódik. Kiszabadította magát. Elkapta a kormányt, egyenesbe igazította a csónakot.
Itt elvesztette a fonalat. Az öntudatáét.

Forrás: fabyen.hu