Tűzvarázs

Shane Negrin hajdan zsaru volt, akárcsak kedvese: Ohio di Giacomo. Fiuk született. Seregnyi bűnözőt lakatoltak le együtt. Például a pszichopatát. És a bombászt. Egy rossz napon szakítottak Shane nőül ment a lélekgyógyászához. Eltelt tíz év. Shane szóvivő lett, felszedett néhány fölös kilót, érzése szerint agyára is. Házassága ellaposodott, fia idegtépően kamaszodik. A bombász sittideje letelik. A pszichopata megszökik. Shane önfeledten mazo-tornázik, hogy újra 36-os méretű ruhákban járhasson: a valaha Grand Machónak becézett-gúnyolt, máig zsaru Ohio oldalán. Az elmebeteget és a robbantót hidegvérűen hagyják mézédes tervei. Ők Shane-t akarják:ölve és halva. De nem csak ők.

részlet...

Nem feleltem. Lupon járt-kelt a fejemben hívatlanul, s a kiűzésével voltam elfoglalva. Addig-addig
veszkődtem vele, mígnem sofőröm megállította az autót, benyomásom szerint az Antarktiszon, s
jelentette:
– Megérkeztünk.
Kinéztem a szakadó hóval gyürkőző ablaktörlő lapátok között, s nem láttam semmit, csupán a flitteres fényű fehér falat, ami nem más volt, mint maga az időjárás.
– Itt lakom? – kérdeztem.
Épület még délibábként sem sejlett a beszűkült horizonton.
Ohio bólintott. Cigire gyújtott, várta, hogy kiszálljak.
Várhatta. Meglehetőst halottszerű voltam.
– Menj – biztatott. – Kompromittáló lehet, ha sokáig ücsörgünk itt.
– Mennék – vigasztaltam.
Aztán némi kísérletezés után felhagytam azzal, hogy kivessem magam a meteorológiai anomáliába.
Di Giacomo megátalkodottan vigyorgott, fogtam is a gyanút, miszerint rajtam.
Őrülten vágytam arra, hogy kecses eleganciával távozzak a gigászi hóekéből, s ezzel kellemes
benyomást hagyjak hátra.
Nem és nem sikerült. Valahányszor elegendő erő gyűlt össze bennem, elég volt kitekinteni a tájtalan, kietlen semmibe, és lendületem menten lelohadt.
– Körülbelül merre van a ház? – firtattam.
A pasas szűkített a vigyorán, elmorzsolta a cigarettát a hamutartóban, kipattant a járgányból, kinyitotta mellettem az ajtót, kikarolt az ülésből, és a vállára dobott, akár egy szőnyegárus.
– Korai ez még – dünnyögtem, elpirulva a fejembe zúdult vértől. – Jövő héten sokkal könnyebb leszek. 

Mindazonáltal a világért le nem kívánkoztam volna a válláról, mi több, legszívesebben szippancsokat növesztettem volna a hasamra, arra az esetre, ha valaki netán megpróbálna letépni onnan. Mielőtt még a hóesésbe veszett volna, néhány pillanatig bámultam a járgányt, mely idáig hozott.
– Milyen kocsi ez? – társalkodtam.
– Musso – felelte hordárom a térdig érő anomáliából.
Csüggtem a hátán, élvezettel szívtam be dzsekije füst- és bőrszagát, s hogy két karom ne
himbálódzzék, megfogtam a derekát, kicsivel később elcsentem a stukkerét.
Roppant kéjjel gondoltam Rank arcára, melyet tüstént megpillanthatok. Ám hirtelen egészen másféle kép jelent meg előttem.
– Jézusom! – jajdultam, felelősen. – Mi lesz az aranyfácánokkal?!
– Majd reggel előlapátolod őket a hó alól – nyugtatott Ohio, hangyányit sem lihegve. – Arra gondolj inkább, mit fog szólni hozzánk a humán aranyfácán!?
– Nem merek – vallottam be. – De hát, hál istennek, ti pompásan megértitek egymást, ami ugye, ha tekintetbe vesszük a húzós szituációt...
– ... nem közönséges önuralmakra vall – fejezte be helyettem.
A könyökömre támaszkodtam a vállán, és menetirányba fordítottam a fejemet. Megpillantottam a
házunkat, s az egész rendesen kimagasodott a természeti csapás alól, az ablakok sárgán világoltak. Az ajtó kitárult. Förgetegféle teremtmény távozott mögüle, legfeljebb rüsztmagasan, és azonmód beásta magát a hóba.
– Herkules! – ujjongtam.
Az ajtónyílásban Rank állt, vállai körül aranyló fénnyel, enyhébben megmeredve. Valószínűleg
gyorsan kiismerte magát az elé tárult látványon, mert mire a küszöbhöz értünk, félrehúzódott, hogy helyet adjon.
– Mi történt Shane-nel? – kérdezte.
– Ne aggódj, megmarad. Nincs kéznél egy tolószék? Nőd kondizott.
– Kondizott – sóhajtotta Rank. – Ekkora hülyeséget! Tornázni megy, hogy fitt legyen, és a végén haza kell támogatni!?
– Anyu nincs támogatva – mutatott rá Royal. – Anyu cipelve van. Szia, Ohio. Vagyis apu. Jó, hogy
látlak. 

Di Giacomo leparkolta korpuszomat a legközelebbi fotelben, és visszavette a pisztolyát. Holott hirtelen nagy szükségem lett volna rá, mivel valami biostuka hussant el fölöttem, a hajamat is felborzolva.
– Mi volt ez? – érdeklődtem. Ösztönösen tudva, hogy egyszülöttemhez kell intéznem a kérdést.
– Röptetem a nimfákat – hangzott a válasz. – Most olvastam, hogy naponta röptetni kell őket.
– Azt is nyomtatásban láttad, hogy a nappaliban kell szabadon engedni a papagájokat?! – mordult
Rank.
Hangsúlyából kivettem, hogy nimfaröptetés-ügyben nem harmonizál az álláspontjuk.
Hitvesem Ohióhoz fordult, mint apa az apához.
– Ugyebár, neked köszönhetem ezeket az elbűvölő madarakat?!
A szólított szemernyit sem tiltakozott, végre is tanúk előtt adta át Royalnak a két megszeppent nimfa által lakott, kredenc méretű röpdét, mégpedig konkrét születésnapi óhajt teljesítve ezzel, valamikor nyártájt.
– Ugyebár ez egy hím és egy nőstény példány?! – folytatta Rank.
Ezen sem volt mit vitatni.
– Nászpár – bólintott Ohio.
– Nos, kérlek, a madarak egybe is keltek. Mióta Royal szabadon engedte őket, következetesen feltárták a lakást, és felfedtek mindent, ami puha és szürkéllő. Valaminő okból kifejezetten ez a szín sarkallja őket fészeképítésre. Ugyanis nem tudok más motivációra gondolni, csupán erre, látván, hogy minden effélét a ketrecükbe cipelnek. Nem haragszol, ha nem nevezem kalitkának azt a hodályt?
– Nem ketrec – helyesbített Ohio. – Trillárium.
– Már akinek trilla az, hogy víp-víp, naphosszat! – dörrent a vádló. – Ezek a repülő szörnyetegek
felbolyhozták a papucsomat! A sálamat a fogason! És folyton a hajamba zuhognak.
– Nekem is! – rikkantott közbe Royal. – Olyan szelídek! És az én hajamat egyáltalán nem is csórják!
– Eleinte attól tartottam, hogy fészkelés céljára nézték ki a fejemet – panaszolta Rank. – De nem
költeni vágynak benne. Az ősz hajszálaimra utaznak! Az én tincseimmel akarják lakályosra bélelni a fészküket! Már egy maréknyit kitéptek és elvittek! Egyetlen perc nyugtom sincs! Az egyik bestia csak az imént fürdött bele a teámba! A másik lezabálta a szendvicsemről a kemény tojást, annak is a sárgáját! Ez már nem is terror, hanem horror!
– A vajat is szeretik – újságolta Royal.
Az ekrüszínű nimfa, feje búbján a kackiásra borzolt bóbitával, arcán a lázpír-szerű kerek folttal, élénk felderítő repülést végzett körülöttünk. Szűzfehér társnője a kanapé háttámláján sétálgatva figyelte a fejleményeket.
– És mindent lecsinálnak! – kontrázott Rank. – Ráadásul megőrjítik a macskát! A garázsba kellett
zárnom Lelencet, mert egészen kiborult attól, hogy nem vadászhatja le őket!
Kihántottam magam a kabátból, lerúgtam a topánomat, s közben azon tűnődtem, volt-e sejtésem arról, hogy a férjem szürke sálat, felbolyhozható papucsot visel, s tincsekben őszül?!
Villámsújtásként ért a felismerés: csukott szemmel nem bírnám magam elé idézni Ranket. Mikor
láttam legutóbb? Az ember még nem tudja igazán, hogy valami baja van a másikkal, midőn arra lesz figyelmes: nem néz rá, ha egymással beszélnek talán ez az első jel. Minek a jele?! Nem! Nem akarom azt, ami emögött sejlik!
– Oké – mondtam. – A nimfák családot alapítanak, a gyerek megfigyeléseket végez, ez csak hasznára válhat mindenkinek. Gerald Durrell is így kezdte, sőt, ő még teknőshullát is trancsérolt az ámbituson. Hol itt a probléma?
– Megvilágítom neked, ha netán nem látnád – hajolt elém életem párja. – Ott a probléma, hogy...
Ekkor valaki megrugdosta az ajtót. Rank végképp elvesztette a fejét. Felegyenesedett, a torkára fonta a tíz ujját, s még csavart is rajtuk.
– Tudjátok, mi ez?! A kutya! Herkules! Mióta esik a hó, ötpercenként ki- és bekéredzkedik! Már
három felmosórongyot elhasználtam az örökös lábtörölgetéssel! Délután fél öt óta felváltva
portaszolgálatot látok el, vacsorát készítek, fészekanyagot szolgáltatok, négyesével szárítom a retkes lábakat! Ám mintha még ez sem lenne elég a teljes tébolyuláshoz! Elfuserált estém betetőzéseként a volt pasija hozza haza a tulajdon feleségemet, úgyszólván darabokban, és bár úgy festenek, mint akik álló délután szeretkeztek, azzal áltatnak, hogy csak tornáztak.
– Rank – nyögtem. – Ne borulj ki, nincs rá okod.
– Nincs?! De jó, hogy szólsz, akkor most hirtelen megnyugszom, rendben!? Hol a kocsid?
– A szerelőnél. Gumicserén.
– És te hol voltál?
– Tor-náz-ni. Bérletet is váltottam. Óhajtod látni? Volt egy konditorna, egy jóga és egy aerobikórám. Royal, légy szíves, hozz anyádnak egy flaska vizet!
A sarj nem mozdult, elveszetten ácsorgott a kanapé támláján szteppelő papagáj fölött, tekintete fel-alá cikázott apáin s rajtam.
Ohio kihasználta a beállott csendet.
– Mindössze azért szólok a dolgotokba, mert érintettnek érzem magam – jegyezte meg. – Ami engem illet, egész délután exhumáltam...
– A feleségemet?! – rikkantott Rank, szemlátomást párbajkészen.
– ... míg a feleséged tornázott, és hadd tegyek egy észrevételt, sorskolléga: ismerem ezt a nőt, jobban, mint szeretném. Ha tehát egy szép napon azon kapnám, hogy frizurát, öltözködési stílt változtat, a konyha közepére vágja a szakácsbóbitát, vagy netán jógázni indul, én is pánikba esnék, alapos okkal. Mert nem tévednék, ha ebből arra következtetnék, hogy nagyobb horderejű dolgokban is reformizálni készül. De nem érném be azzal, hogy csupán őt vádoljam. Azon tépelődnék: vajon mit csesztem el én a viszonyunkban?
– Soha többé nem találkozhattok! – jelentette ki Rank.
– Mármint Ohio di Giacomo és én? – érdeklődtem fagyosan a fotel mélyéről.
– De igen! – jajdult Royal. – Most miért kell mindent...?
A langaléta kölyök némán sírva fakadt, a szívem elfacsarodott, Ohio arcán vitustáncba kezdett egy izom.

– Hé, Rank Negrin – sóhajtottam. – Térj észre. Majd négyszemközt mindent megbeszélünk. Addig is, lásd be, nem olyan kiborító, ha az ember olykor rákényszerül, hogy személyesen keményítse a tojást a szendvicséhez, és az se tragédia, ha a kutya csatakos lábbal jön be a hóból. Már úgyis szóba került: kéne a háztartásunknak egy rendfenntartó leány. Az pedig, hogy felfigyeltem a koromra, és valljuk be: jócskán meg is rémültem tőle, lehet élcelődés tárgya, de nem tanácsos gúnyolódni rajta, mert az szörnyen fáj. Mellesleg szégyellem magam a viselkedésedért.
– Én is – szólt halkan Royal. A kitódulni nem engedett könnycseppek hatalmasra nagyították a szemét, zöldeskék íriszét. Hozzám intézte közlendőjét. – Egyszer, nagyon régen, amikor még kicsi voltam, és csak keveset értettem a körülményeinkből, megkérdeztem aput: miért nem vagytok együtt? Azért, mondta, mert te annyira akartad az elmenést, hogy ő elengedett. De majd visszaveszem, mondta még, ha úgy látom, nem elég boldog. Elvégre boldogtalan mellettem is lehet, nem igaz!?
– Nem zavarok?! – hördült Rank.
– Kérlek! – nyögtem.
Ohio a fiához lépett, a kezébe nyomott egy zsebkendőt, s megcsókolta a homlokát, majd rám csillantott egy fanyar félmosolyt, és jó éjt kívánva kisétált az esténkből.
Herkules berontott a nyíló ajtón, nekifutásból a nyakamba vetődött, és hóhideg nyelvével minden
elérhető helyen összenyálazott, azután virgonc papagájhajhászásba fogott.
Feltápászkodtam, kihúztam magam, és sudáran átvonultam a nappalin. Marokra kaptam az
ásványvizes flaskát, és...
– Hányszor kértelek benneteket, hogy ne az üvegből igyatok?! – nyilvánult Rank.
– Sokszor – feleltem belátóan. Visszabuktattam a számra a palackot.
– Mi ütött belétek?!
– Te ne látnád, pszichék profja? – csodálkoztam, percnyi szünetet iktatva a folyadékpótlásba. – Pedig doktoráltál a témából. Ezt a ma esti revüt te rendezted.
– Ti meg elég profin improvizáltatok hozzá!
– Naná. Ki akartad borítani a kis éjjelit, de nem volt, ami boruljon. Jócskán melléfogtál. – összegeztem
laikus megfigyelésem eredményét.
– Royal, menj a szobádba! – parancsolta Rank.
– Nem megyek!
– De mész! Négyszemközt akarok beszélni anyáddal!
– Tudod – sóhajtott szívfacsarót a hapek –, nem szeretem, amikor úgy viselkedsz, mint egy mostoha. Szerintem egyáltalán nem baj, ha anyu és apu találkozik, és az is jó, ha néha megfeledkeznek a
kimértségükről.
– Hát persze! – közölte sötét arccal Rank. – Hisz te csak nyerhetsz az ügyön!
Derék hitvesemet elnémította kimondott félsze, én viszont félrenyeltem az utolsó kortyot. Diszkréten fuldokoltam a konyhai pult mögött.
Hirtelen a fejemben lévő mozivászonra úszott egy jelenet, nem is túl régről, s megint Ohióval: az atya jött, hogy víkendezni vigye a fiát, két perccel előtte értem haza, épp a piaci portékát rámolásztam a pult konyha felőli polcaira: felemelkedtem és lebuktam, felemelkedtem és lebuktam, egyszercsak felfogtam, hogy a két flótás kuncog a nappaliban, velem szemközt. Felpillantván rajtakaptam őket, amint fiktí puskájukkal célkeresztbe fognak engem, aki nem másra emlékeztetem őket, mint egy céllövészbódé fel-le rángó figurájára, melyet el kell találni, s akkor szivacsrózsát nyernek jutalmul. Ezen együtt nevettünk, oly tisztán és örömtelin, hogy beleszédültünk. És jóleső meleg támadt a szívemben, és ez úgyannyira elképesztett, hogy el kellett ütnöm ezt a zavaros érzést, muszájnak véltem szólottam is egy jó rankeset, amitől az embernek olyatén kínja lészen, mintha jégkockákat facsarnának a hátára.
Ohio beszüntette a nevetést, eldobta nem létező flintáját, kikapott a dzsekije zsebéből egy valóságos, aprócska hóvirágbokrétát, rezzenetlen arccal elém tette, és elmasírozott a fiával.
Sokáig meredten bámultam a lehajtott fejű, fehérellő virágokat, s az járt az eszemben, hogy tél utóján, midőn még csak ők sejtik a végét, szakasztott úgy bújnak elő a gyászruhaszín földből, kurta zöld száraik hegyébe burkolt bimbóval, ahogyan mi nevettünk az imént, és ettől meghatódva bedühödtem, s megostromoltam a hazaérkező Ranket, és hamarosan az ágyba hízelegtem, és azzal szemfényvesztettem magam, hogy egész biztosan az a boldogság netovábbja, ha az ember ekként fogadja hitvese ölelőkedvét: nini. Arra rezzentem fel, hogy Royal szólongat.
– Mi lesz, anci? – kérdezte csöppöm. – Most megfulladsz, vagy mégsem?
Köhintettem egyet, skáláztam kicsit.
– Kösz, jól vagyok – mondtam végül.
– Royal, légy szíves, hagyj magunkra minket – kérte Rank feszes szájjal.
Felnéztem, egyenesen az arcára.
Az nem lehet, hogy ne szeressem, hogy ne akarjam látni, hogy a megnyilvánulásai taszítsanak, az nem lehet, mert az nagy baj lenne.