Kedves, mint egy kéjgyilkos

A Rossz ómen, jó ómen hőse kényszerneurotikus módon számolgat, és furcsa növényágyásokat gondoz a kertben. A Seggfejben szereplő férfinak emberfej nőtt a farán, ám ő elutasítja az operációt, jobb ötlete lévén. A Jó Tündér frissen elvált főalakja elakad az autópályán a hóviharban, és beteljesül, amit kívánt. Nem menekülhet a katarzis elől! A Padlógázban egy asszony felbőszül férje válási szándékától. Szuicid célzattal elköt egy kamiont, és az éjszaka kellős közepén feldönget az autópályára, forgalommal szemben. Útjába kerül a kedveséhez igyekvő lány, az ünnepelt politikus, a szerelmes zsaru, az Ördögűző néven elhíresült gyilkos, a gyermeket váró leszbikus pár. A pokoli csattanás pedig kapóra jön valakinek. A Kedves, mint egy kéjgyilkos hősnője észreveszi, hogy voyeur leskelődik utána. Távollétében bejár a lakásába, fürdik a kádjában, használja fogkeféjét. A lány nem rémül meg, inkább úgy dönt, levadássza a kukkolót. Ehhez régi ismerősök segítségét venné igénybe. Ám ekkor támad a múlt, nem csak képletesen. A Halálgyári képek és a Valahol Európában – Új fejezet című írások jóval többek, mint „megfelelő sorrendben egymás mellé illesztett betűk”. Jelenetek a mészárlós időkből. Leonardo da Vinci így látta ezt: A háború bestiális őrültség. A Démoni főfigurá ja azt hiszi, amiről nem tud, azt nem ő követte el. Életét sok más mellett egy szériagyilkos-specialista zsaru is keseríti. Pedig micsoda versíró lehetne belőle!

 részlet...

Kedves, mint egy kéjgyilkos

részlet a címadó történetbõl
---

Shondra türelmetlenül várta az estét. Amint elszabadult az irodából, hazahajtott. Sajtsalátát készített, a pamlagra roskadt a tállal, és a tévé bámulásába merült.
Azonnal észrevette, amikor a fickó elfoglalta leshelyét a szemközti díszbalkonon.
Ekkor bekapcsolta a gondosan elrejtett kamerát.
Ölbe vette a laptopot. A felvevõ nyomban a monitorra adta a képet. Õ pedig a távirányító segítségével ráközelített a kukkolóra. Még annak erkélybéli helyváltoztatásait is képes volt követni. Így nem csupán szemmel tarthatta az éjjellátót is használó figurát, hanem el is babrálhatott a róla készült képekkel, kinagyíthatta, elemezhette azokat.
Mielõtt elmélyedt volna új játékában, alaposan körbenézett. Háta mögött, de oldalvást sem látott tükrözõ felületet. Az ablakszárnyat is olyan szögben nyitotta ki, hogy a leskelõdõ még véletlenül se szúrhassa ki, mit is nézeget õ a képernyõn.
Készített egy portrét a gyanútlanul kémlelõdõ fickóról. Kivilágosította a képet, kontúrt adott az arcvonásoknak.
A lesõlény kábé negyvenöt éves volt. Fekete kalózkendõje alól árulkodóan elõkandikált egy ezüstszõke hajtincs. Középmagas homlokában ráncok hullámzottak. Skandinávszõke szemöldöke, vízkék szeme, horgas orra, puhán dús szája, hegyes álla, kurta nyaka volt. Bõre zsírosan, tompán csillogott. A petyhüdés mutatkozott már az álla két oldalán és a járomcsontján.
A fickó hallott valamit az álcázásról, erre vallott a fejkendõ és az arcára mázolt, sötét színû alapozó. Öltözéke, vékony bõrkesztyûje feketéllett. Ám arról megfeledkezett, hogy a nyáréji meleg és persze az izgalom - pláne gerjedelem - hatására kiadósan verítékezni fog. Bizony, átizzadta sminkjét.
Átlagos, gyanútlan áldozat aligha szúrta volna ki ottlétét.
Áldozat. Jóllehet, az erkélyen kushadó távcsöves fickó fizikailag nem nyúlt Shondrához, még-is áldozatot csinált belõle. Hiszen összetapogatta, beszennyezte õt leskelõdõ pillantásaival. S az általa érlelt szándékkal. Nyilván nem sokáig fogja beérni a kukucskálással.
A lány elmentette az arcmást, felpattant a világhálóra, és sürgönyzött egy régi ismerõsének, azt kérdezve tõle, mennyire bátor a szíve.
Az illetõ épp a szeren lógott, és tüstént válaszolt, tudatván: õ egy oroszlán.
Nem fényezte magát, tényleg az volt: melldöngetõs, hiú oroszlán. Az a fajta, akivel élmény együtt dolgozni, ám a magánéletben ívesen kerülendõ, mert neki minden csak úgy jó, ahogyan õ gondolja/csinálja.
Shondra elküldte a képet Oroszlánnak, azt kérve tõle, nézzen utána a fickónak.
Hamar megjött a felelet: hoppá, te illegális szívességet kérsz tõlem?
Figyelmeztettelek, hogy ehhez bátor férfi kell, írta válaszában. Sejtette, mi következik.
Mit kapok cserébe? - firtatta Oroszlán.
Shondra gyakorlottan megígérte, hogy hálából elmegy vele vacsorázni, moziba vagy sziklát mászni.
Kevés, billentyûzte a pasas, ez mind kevés.
Rendben van, akkor felkereslek álmodban, és elvágom a torkodat, felelte a lány.

Forrás: fabyen.hu

Édes, mint a bűn

„Hajdan, midőn az Isten megteremtette a Földet; megcsinálta a hegyeket, vizeket, erdőket, állatokat és más értelmes dolgokat, belenézett a tükörbe, s azt mondta magának: na jó, kreálok egy ilyen figurát, mint ez itt, elvégre játszani, kockáztatni is kell. S lőn. Amikor azonban látta, hogy a teremtmény tökéletesen életképtelen, elkeseredett. Bánatában csak ült a tévé előtt, rágcsálta a snacket, sós mogyorót, nyomkodta a távkapcsolót, harapta a sört, s nézegette a lyukas zokniból kibámészkodó lábujját. Végül elszánta magát. Nagy sóhajjal azt mondá: akkor most csinálok valami szépet. És megalkotá a nőt.” Valamennyi történet a „közismert, megátalkodott Vavyan Fable stílusban” íródott. A szerkesztő ajánlata: naponta 1x1 sztori, lehetőleg elalvás előtt vagy helyette.  

ARS POETICA 

Molnár Évaként születtem abban az évben, amelynek messze nem ez volt a legfõbb eseménye, hanem a forradalom s annak eltiprása. Koromnál fogva nem vehettem részt a szovjet tankok elleni harcban, anyám karján gõgicséltem a pincében. Késõbb - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam elõször tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok elsõ és hátsó sorával, a tévében pedig örökké a Jégmezõk lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idõ tájt indiánregények tucatjait követtem el. Ha kérdezték, mi leszek, ha naggy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem. Így hát kézenfekvõ, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónõ lett belõlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzõbe: nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek. A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított fõiskolai felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztõségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat. A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az elsõ regényem, a harmincnegyedikre a tizedik. Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen. Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem. 

* 

Mint "a mai magyar populáris kultúra elismert mûvelõjé"-t, az egyik irodalmi folyóirat MI AZ ÖN ARS POETICÁJA? körkérdésének képében elért a végzet. Csak nemrég vettem új írógépet. Abban a hitben, hogy ennyi elég is, többé semmi sem állhatja útját a regényírásnak. Erre jõ a postás farokfelvágva a körkérdéssel, és kiderül: nincs ars poeticám. Gondoltam, ez valami olyasmi, ami elengedhetetlen a koloniál bútor és a Pierre Cardintõl származó ruhatár mellett. Ars poetica?! De nekem nincsenek ilyen sikkeim! A felismerés azonnalvást írói válságba taszított. Én balga, mindeddig gondtalanul írtam, nem tudván, hogy hibádzik az alap: az ars poetica. Tessék mondani: hol árulják? Hitelre kapható? Ha csak úgy futkározik az utcán, mirõl ismerem fel? Van-e valami feltûnõ jellegzetessége? Hol tenyészik? Milyen körülmények között kell tartani? Mivel tápláljam? A szomszédokat nem zavarja? Ha nyaralni megyek betehetem-e addig az ars poetica-panzióba? Miben járassam? Milyen nevelést kapjon? Melyik pártba léphet be? Károsodik-e lelkileg, ha csak a hálószobában jut számára hely, s mindannyiszor végig kell néznie a hálószobajelenetet? S ha már itt tartunk, egészsége megóvásához igényel-e partnert: ars poeticót? Aztán: mit kezdjek a szaporulattal? Továbbá: szükségszerûen lektorálni fogják-e a könyveimet? Egyáltalán, illik-e cenzorkodnia? Na persze, feltéve hogy hozzájutok. Szalajtottam a férjemet, szerezze be nekem. Dolgavégezetlen jött haza. Még egy nyüves ars poetica begyûjtését sem lehet rábízni a pasasra. Márpedig félkomfortos a lakás, olyképpen, mint a fürdõszoba bidé nélkül, amíg õméltósága nincs kinn a falon. Talán az orvos felírja. De melyik, az ortopéddoki, aki a lúdtalpbetétet, mûkeblet? Na, amilyen szórakozottak ezek manapság!? Rájuk lehet-e bízni ilyesmit? Hiszen az ismerõsöm lúdtalpbetétet íratott fel, s valahogy mégis mûmellet kénytelen hordani a cipõjében!? Vajon mit fognak gondolni az Olvasóim, minekutána leleplezõdött, hogy nekem nincs is ars poeticám? Létezhetek nélküle? Jó ég, mennyi gond szakadt a nyakamba! Egyáltalán: kapszulás ez a nyavalya? Be kell ülteni, mint a pacemakert? A homlokomra tetováltassam? Talán a szakácskönyvbõl kiderül, hogyan készül. De melyik fejezetnél keressem? Elkészítéséhet át kell-e öltözni? Tulajdonképpen használ-e még, ha utólag jutok hozzá? Olyan, mit a kontaktlencse, amit csak felteszek, és máris látok, íthatok. Voltaképpen mi az az ars poetica? Költõi hitvallás; aforizmaszerûen megmondod: azért írsz, mert küldetésed van. Ha jól megnézem, mim van nekem, kiderül, másom sincs, csak egy jókora diliflepnim a családomtól - igen, azután adták, hogy befutott címemre a körkérdés. Elgyötörten bolyongtam az utcán éjjel egykor, szita esõben, felhajtott gallérral, gondgyûrte homlokkal. Megszólítottam egy urat, ki négykézláb jött velem szemben: mondaná meg, mi az ars poeticája. Azt felelé, kissé vontatott, érdes hangon: ne rozsdás késsel vágd át a haver torkát, mert vérmérgezést kap a szerencsétlen. Megvallom: mindeddig csak éltem bele a világba, ars poetica nélkül. Csak a mese, a kaland, az érzelem, a hangulat; a nyelv, amit más is megért, ez volt nekem. Ha beindult a mesemalom, dolgozotta mesemolnár. S a szavak, aranyló búzaszemek, történetté álltak össze. Mint hajdan az utazók, ha a szabadban kellett éjszakázniuk, tüzet raktak az erdõ közepén, s hogy az éj neszei közt félelmüket távol tartsák, mesét szõttek, hálóul a félelem ellen; megtestesítették a szörnyeket, levágták lángot lövellõ fejüket, s menten bátrabbak lettek. Hajdan az építõtáborban, lefekvés után belekezdtem egy történetbe. Mesélés közben elaludtam, miért is ne, teljesen ismertem a befejezést. A lányok felráztak, követelték a regény végét. Ránk pitymallott. Reggel eltámolyogtunk a konzervgyárba, jött is valami a futószalagon, de máig nem tudja egyikünk sem: paradicsom vagy uborka volt-e. A lányok csak azt motyogták összeragadt szemmel; úgy élvezték! Ma is elég nekem ennyi: legyen néktek élvezet azonképpen, miként nekem sem más, ha a gyötrelem már égig ér, de végre átfakad a gát, és mindent elönt a képzelet sirályfehér tajtékkal szegett, csillogó tükrû folyama. Most pedig fogom a földig lógó fekete kabátot, sötét szemüveget, cilindert. Lemegyek az utcára, megállok a téren, szétnyitom a felhajtót, elõhúzom alóla a hegedût, s játszani kezdek. Valakinek talán megesik a szíve rajtam, s megjutalmaz egy alig használt ars poeticával.

Forrás: fabyen.hu

Varázscsók

A főszereplő Xera saját bőrén tapasztalhatja meg azt is, vajon élhet-e boldogan, aki sosem halhat meg..!
A Varázscsók, mint minden igazi mese: benső szörnyeinkkel való küzdelmünket jeleníti meg, és kiutat is mutat abból. Gyógyít és tanít. Csupáncsak az a kérdés: képesek vagyunk-e arra, hogy átadjuk magunkat bűvöletének.
"Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd. És ha tudván tudom is, hogy én fogyok el hamarabb, akkor sem ugrom el többé a szerelem elől. Halál ugrottam és lezuhantam. Nem tudok megbocsátani magamnak: te bocsáss meg nekem."

részlet...

Penge fény feszült a föld és az ég között. Vakítóvá tette a halványkék égboltot, hűvössé a reggelt, és oly hihetetlen zölddé a várudvar füvét, aminő zöld szín már-már kínlalta a szemet.
Xera – Shama nevű nőként – az omladt kőfalon ü1t.
Nem gyönyörködni ü1t ki oda. E környezet tökéletes szépsége régebben mindig a törékenységet juttatta eszébe. Bár vállkendőjét szorosan összehúzta magán, és átkarolta felhúzott térdeit, így is fázott.
Amióta itt élt, a szitáló szél sosem ült el teljesen, és a fű élénk színét sem fakíthatta el a nyármeleg, mert gyakorta hullott eső. A kövek illesztései között páfrányok nőttek, aprócska virágok nyíltak.
Shama szeretett itt élni.
Szinte kislány volt még, amikor Adar, a férje idehozta.
Amint megérkeztek, körbeszaladt a váron, mindent szemügyre vett, megcsodált. A gyilokjárókon futkosott, a fűben hempergett, és szelíddé kalácsmorzsázta a belső tóban élő
vadkacsákat.
Azután azt játszotta, hogy kiül a kőfalra, s a mélyben hömpölygő folyót figyeli.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Adar.
- Játszom - felelte.
Látta férjén a kétkedést, hogy szerinte a mozdulatlanul ülés nem túl játékos.
- Tudod - magyarázta Shama -, ez a vár nagyon régi, és már rengeteg sokan éltek itt. És a férfiak akkoriban mindig csatázni jártak, hogy csökkentsék a túlzott lélekszámot. Aztán a tömérdek lány és asszony csak ült idebenn, egyre szomorúbban, és időnként kijöttek ehhez a falhoz, és órákig álltak itt, sóhajtoztak, és nézték a vizet, remélve, hogy a folyó elhozza azt, akit várnak: a férjet, a kedvest. A Férfit. Most az ő emlékükre ülök itt, és azt játszom, hogy várok. Ez a várófal.
Adar nevetett, és azt mondta: szeretlek.
Múlott az idő, Shama elővette néha a régi játékot.
- Megyek, várok egy kicsit - szólt. Kiült a falra, lábát a zöld vizű, széles folyam fölé lógatta, és hatalmas sóhajtásokat hallatott.
Egyszerre csak véget értek a gondtalan idők. Királya háborúba szólította Adart.
Hetek, hónapok teltek tova. Shama kerülte a várófalat.
Nem kapott hírt a harcokról. Távol lévő férjéről tudta, hogy él. Álmaiban sűrűn látta őt. Látta a táborozó, harcoló, sebét kötöző, lovát szerszámozó, tűznél ülő, fűben alvó, könnyező Adart. Figyelemmel kísérte a férfi szakállának kinőttét, arcvonásainak megkeményedtét. Észrevette, mikor elkopott szeméből a fény.
Az a lángocska hamvadt el, amelybe ő valamikor beleszeretett, amitől Adar oly kedvesen tudott nézni rá, amivel őt érzéki tűzben tartotta.
Ebből tudta, hogy Adar megkeseredett, hitefogyottá lett, ezért gyakran beszélt hozzá, biztatta, bátorította kedvesét.
Ám idővel úgy érezte, nem győzi tovább a várakozást. Attól tartott, annyira elszomorodik, hogy mire férje hazatér, úgy fog kinézni, mint húsz év múlva.
Sűrűn végigjárta közös életük kedves tájait.
A végtelenül tágas mezőt, amelyen valamikor naponta végigvágtáztak, és eleinte Adar engedte, hogy lehagyja őt, később már fogcsikorgatva hajtotta lovát, ám így se mindig ő
győzött.
Fürdött a vízesésnél, titkos szerelmezőhelyükön, ahol többször eljátszották: ismeretlenül találkoznak és behálózzák egymást, többnyire a leskelő férfi a védtelen nőt, de nem ritkán fordítva történt: az ártatlanul úszkáló Adart igézte meg Shama sziréntánca.
Átkelt az erdőn, és minden fánál eszébe jutott valami múlhatatlanul szép, hol csak egy szó vagy pillantás, hol egy nevetés. Erről pedig az, milyen jól érezték magukat együtt;
Adar egyszerre volt atyja, fivére, tanítója, játéktársa és barátja, hagyta őt gyereknek, asszonynak lenni: olyannak, amilyen.
A fák közül kiérve a faluba lovagolt, és az emberek a férjéről kérdezték, szívből hazakívánva őt. Mindegyre nehezebbé lett az emlékezés.
Egy napon elfogytak Shama álmai.
Majd egyre kevésbé tudta felidézni férje külsejét.
Komornája térdre rogyva kérlelte: jaj, csak meg ne őrüljön.
Kisvártatva a várbéli nők is kezdték furcsállóan nézegetni, súgtak-pusmogtak mögötte. Pedig dehogy volt őrült! Hiszen nem zavart másokat, nem csinált semmit, hallgatott.
Nem érdekelte többé olvasás, evés, festegetés, alvás; se a vadkacsák sokadik nemzedéke, kutyáik, lovaik, a bomladó kövek, a birtokuk.
Aztán egy napon kiült a várófalra.
Térdét átölelve, vacogósan gubbasztott. A magasban felhőfoszlányok jöttek-mentek, majd makulátlan kékre vált az ég, szemfájdító erősen tűzött a Nap, és a bástya alatt nyargalt a zöld folyó.
Mígnem egy hajó érkezett: lágyan siklott Shama látóterébe. Megállt, és ott maradt.
Szótlan fegyveres férfiak jöttek-mentek a fedélzeten, ládákat, csomagokat cipeltek, partra vezették a topogó lovakat.
Csak egyvalaki nem mozdult.
A tatban emelt ravatalon lehunyt szemű, félmeztelen férfi hevert, ujjait a mellkasára fektetett kard markolatára fonva.
Sörénydús karneolbarna haja fényesen, hullámzóan terült szét a feje körül. Magas, sima homloka, ívelt szemöldöke, finom vonalú szája, ránctalan arcbőrének sápadtsága távolságtartó nyugalmat árasztott.
Fakó felsőteste tiszta volt, mosdatott tisztasággal: a szívénél ütött sebről letörölték ugyan a vért, ám a sebkörnyék lila-kék-fekete színei megmaradtak, virítani.
A halott férfi fényesre dörzsölt kardja jéghideg szikrákat szórt maga köré.
Shama hallotta a várbéli nép jajveszékelését.
Aztán egy katona telepedett mellé, gyászos képet vágott, és úgy viselkedett, mintha már találkoztak volna.
Arról beszélt, hogy Adar az utolsó leheletéig harcolt, hogy hős volt és ahhoz méltón, királyáért halt meg.
Shama nem felelt, nem vitatkozott. Ülve maradt a várófalon.
Tudta, hogy a fegyveres hazudik. Adar nem utolsó leheletkedő, se hős. Hogy milyen is, az majd eszébe jut, ha visszajön. Mert nemsokára hazajön, hogy újra sokat nevessenek, és falkányi gyerekük legyen.

Forrás:  olvasokucko-inkakanga.blogspot.hu

Tündértánc 1-2

Melyik kép és melyik tükör? Melyik a hang, melyik a visszhang? Ismét film- és élet-forgatás zajlik; filmképek, életképek, vágyképek, rémképek és jelképek jobb- és baljós özöne káprázik át egymáson s ugyanígy a szerepeken-szereplőkön, írón és olvasón. Amint a tíz évvel korábban született Álomhajsza című ikertörténet (s immár azzal/azokkal is egymást trükkösen tükrözve); sodró-nyűgöző, vakító és látni tanító Tündértánc forgatagában, józan delíriumában, ihletett és ihlető bizonyosságai és bizonytalanságai közepette újólag és folytatólag a legbecsesebb és legkényesebb érték: a Szeretet számolhatatlan esélyét, lehetőségét és lehetetlenségét villantja és mérlegeli az Új Könyv is; úgymód, amint a kaleidoszkóp „anyagkészlete” mindig változatlan, ám soha egymás után kétszer azonos ábrát ki nem vet. Ami kétségtelen: érdekes is, érdemes is gyakorolni a Tündértánc-lépéseket! 

 Részlet a regénybõl: 

- Nagyuram, Fekete Herceg - nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétõl sziszegõsen -, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében! Rongykobold - az okosságos - immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban. Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenybõl. Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntetõ hangosan piheg, zihál. A kígyólány folytatja: - Fekete Herceg, régóta várlak itt Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülõföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljõ az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul! - Jól van, gyermekem - szól Rongykobold fenségesen. - Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy… - A manó hallgasson! - szól Seym ellentmondást nem tûrõen. - Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerûebben fogalmazzon. - Fekete Herceg, nagyuram… - kezdi a lány. A kobold csípõre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli: - Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerû fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egybõl megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelõ, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál? Seym ügyet sem vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel. A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az õ száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengõráncok satírozzák. - Nem értem - kezdi Seym vontatott lassúsággal. - Nem értem a bûnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt… - Tehát az a csatatér - csap le a manó. - Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlõdhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkûségét? - Láttam - hagyja rá Seym. - És te, Kaiden? - Na nézd csak! - nyögi a kérdezett. - Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt. - Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért? - Milyen jogon vallatsz te engem? - Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél elõbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat? - Úgy érted: az uralkodást? - Egen - bólogat unottan a kobold. - Azt, amit "uralkodás"-nak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelõtlen vagy. Most pedig bûnhõdsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midõn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendõ királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál gyõztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagadban értél a kapuhoz! Ott te gyõztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát! Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel. - Honnan tudok én ilyeneket? - nyöszörög felkavarodottan. - Ki bújt belém?  

Forrás: fabyen.hu

Álomhajsza 1-2

Amint tudomást szerzünk a KÉK KRISTÁLY létezéséről, azonnal szenvedélyesen érdekeltté válunk abban, hogy az el is juthasson rendeltetési helyére. Sok, nagyon sok függ ettől: talán nem kevesebb, mint az emberi élet szépsége. Fénylő és sötétlő birodalmak, szörnyecskék és monstrumok, tündérek és fenevadak, harcosok és filmesek között vezeti hőseit biztos, de gyengéd kézzel VAVYAN FABLE ebben a különös, egymásba illeszkedő, egymást tükröző, egymást kiegészítő ikerregényben. A Szerző, a tőle már jól ismert pazar játékossággal, plasztikus megjelenítő erővel, de a még tőle is szokatlan érzelmi komolysággal hívja meg olvasóját a szerteágazó, elbűvölően gazdag mese-álomvilágba. Varázsol, de nem csal. Hiszen az álom: igaz! Mi álmodjuk magunkról, egymásról. A varázsos, groteszk, fura-bájos, bizarr, pikáns, lebegő, súlyos, gyengéd, horrorszerű, kuncogtató, józan, szárnyaló, görnyesztő, trillázóan gunyorkás és szívmélyien komoly FANTASY-TÖRTÉNET minden ere, patakocskája és folyama – s velük az Olvasó is – eléri végül a Tengert. A szeretet tengerét.  

részlet... 

Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó elõtt. - Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltûnik a szobájában. Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsõfokot is. Elhûl a látványtól. Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban. Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket. A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kõtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet. Megtekinti az ezer áttetszõ lepellel körülaggatott, dagadozó ágynemûvel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködõasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt. Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal. Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez. Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé. - Idd ki - mondja. Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát. Az egyik lány elveszi tõle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hûvös ujjaikkal fürgén levetkõztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele. Durva érintésû tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bõrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hûvös ujj a hajába merül. A lány, aki elvette tõle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a mûvet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak. Thaine elégedetten bólogat. Lilia nem hisz a szemének. Õ volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényûek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyûrûk ékesítik; valósággal tekergõznek a hajában. Málnaszínûre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; õszibarackszínû, fátyolszerû ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom mûvû ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínû cipõ, amelyet két szalag rögzít a bokáján. Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele? Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben. Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából. Lilia végigdõl az ágyon. Talán az italtól, talán a tûzterem kábulatától - de nem számít, mitõl és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle. Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó idõtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!? Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi idõben egyre sûrûbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az. Hát egyszerûen: a csók. E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga elõtt, amint az öregember eltûnõdik kérdésén. "Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit. "Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendõ, de nem túlzott." Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elõdereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérõ íz. Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert õ tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta. Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét. Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sõt annak is, hogy ilyen erõvel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy. Megkérdezte a lányoktól, mielõtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is. Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergõzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont. Mégis, ha nemrég a tûzteremben nem fordul el a füsttõl, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja õt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörûen megrázó harapásféle. Lilia pontosan maga elõtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme. Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyû lépteik neszébe másféle zaj is vegyül. Lilia felül. Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erõs combjaira. 

Forrás: fabyen.hu 

Barbárság tengere

Sandon zsoldosból harcszolga, majd szabad viador lett. A sok tusázás után úgy érzi, perzselt lelke békéjét csakis egyedül találhatja meg, így hát társaitól búcsút véve útnak indul. Lepereg róla Virtuo, a fikarc varázsló figyelmeztetése, mely szerint jobban járna, ha inkább belső utazást tenne. Ő valóságos élményekre vágyik, s ezeket hiánytalanul meg is kapja, miután kiköt Qrbuun rablókirályságban, ahol hirtelen minden katona őt üldözi, és a kéretlenül mellé szegődött társakat is képtelen lerázni. Leáztatja magáról az elmúlt napok lepedékét. Napok? Hiszen csak múlt éjjel kezdődött az egész, amikor a kalapos személy a fogadó teraszára lépett. Rövid időn belül felforrósodott a helyzet, elsült Bűzmók, az ártatlanokat is beborítva kegyetlen fojtógázával, s következett az űzéses menekvés, harcolós, börtönös izzadásokkal. Alvilágnál irtóztatóbb temetőben jártak, rájuk ragadt a nadály, tökfejnek nézte őket Amula, a béljós. Poroszlókkal vívtak a gőzfürdőben, a kalaposról kiderült, hogy vándorol a melle. Vendégül látta őket a Bomlott Királyné, vagyis a szelleme. Halálraítélt zsiványoknak segítettek szökni, kiverekedték magukat Rablókirály-városból, és amikor azt remélték, nyugtot lelnek végre, vissza kellett térniük, egyenest a Végzetpalotába. Az Álmok Tengeréből megismert Sandon kisvártatva azon kapja magát, hogy Throk lovagként harcol a Vitézi Viadalon a bajnoki címért, napról napra szerelmesebb feleségébe, Amina grófnőbe, és legfőbb célja megdönteni Scata rablókirály zsarnoki hatalmát. Újabb mesélőkönyv szabadságról és szerelemről, harcosokkal, tündérekkel, varázslókkal. A Világ Lelke legyen velünk.

részlet...

 − Biztonságban vagyunk – nyöszörgi a lator cikázó szemmel, rémülettől vérehűlten. Önmagát győzi meg a legkevésbé.
Termetes fák magasodnak körös-körül, kínozottnak rémlő, göcsörtös törzseiken óriási hasadékok, lyukak tátonganak. A mélyen lehajló ágakon koponya formájú levelek reszketnek-riszálnak, összesúrlódáskor sikoltó-karistos hangot hallatva.
Az egymásra tornyozott koporsók tömbjei kuszán kanyargózó házsorokra emlékeztetnek. Olyasféle érzésük támad közöttük, mintha zugutcákban bolyonganának. A silány hulladékanyagból, sebtében fabrikált ládák görbült, dülledő falai szétfakadással fenyegetnek; e látvány undornyögéseket hasít fel Lazisból.
A pontatlanul illeszkedő deszkák résein halotti nedvek szivárognak-bugyognak. A rothadás-bomlás bűze zsírossá teszi a levegőt, s éppúgy szitál, mint a köd, arcukra, kezükre, a lovak sörényére tapad.
Skelo a kordéját félrehagyva tobzódik köröttük, hol Sandon vállára huppan, hol az ifiúr kalapjára csüccsen s a fonnyadt madártollakkal legyezi magát, hol pedig Bitó mögé ül, menetiránynak háttal, felhúzott térddel − és szakadatlanul kornyikál.
Ha engem látsz, életörömöt többé ne remélj,
addig érezd, mily szép a létezés, amíg másokért
nyikorog kordém.
Ha engem látsz, dobd el a kulcsot, kanalat,
súgok egy titkot: lényed épségben marad,
ám eztán mást boldogít.
Ha engem látsz, dobd le a régi maskarát,
hajolj mélyre, végponthoz ért az előadás,
új szerep vár rád.
Ha engem látsz, vajon mi marad utánad:
dicső emlék, vigasság, gyötrelmes bánat?
Csak amit érdemelsz.
Sandon felmordul:
− Megőrjítesz, kriptaszökevény! Nincs vidámabb dalod?
Skelo a vállát vonogatja. Tetszik neki, ahogy a gömbös csontvég felcsapódik, majd visszazöttyen, és felcsapódik, visszazöttyen. Ezt elunva a tusázóra néz, rosszallóan ingatja fejét. Egykedvűen kurjogat:
− Rityeráré, bumbum, fel a talpakkal! Le a fejet, fel a talpat! Csujja, csujja, damdam!
− Mindjárt más – dörmögi Sandon, felfogván: békésen tűrnie kellett volna a korábbi gyászdalolást.
− Kivel társalogsz? – nyögi az uracska.
− Igazad van, ideje tisztázni: tényleg nem látjátok-halljátok Skelót? Csak én, egyedül? Értem jöttél, cimbora?
A cimborának titulált csontszellem újfent vállat von, széttárja zörgő karjait, ezzel a mozdulattal fellövi magát a koponyaleveles lombok közé, s elfoszlik szem elől.
Az yloni izzad, érzése szerint ugyanazt, amit a tákolt koporsók. Hiába utazott messzire a régi vérfürdőktől, bőréből ki nem bújhat. Pontosan erről gajdolt Skelo: előadás közben nincs szerepcsere. A következő darabban talán majd másvalakit játszhat.
Felfogja, hogy eddig a csontbáb tartotta távol a ködöt. Alighogy az belevész a lombba, a talaj opálos párákat lövell, a ködfátyol a lovasok felé úszik. Alacsonyan lebegve közeleg, mindjobban kivehetővé válnak a benne rejlő alakok, arcok. Szemüregek, tátott szájak, torz grimaszok-vigyorok, karmos kezek, döfésre emelt csontlábfejek, bunkóként lóbált combcsontok.
A koporsótömbök mögül, azok tetejéről és a fák testnyílásaiból szellemalakok merednek rájuk, olyanformán feszülve, mint a ragadozók támadás előtt.
Sandon észbe idézi Virtuo, a szemer varázsló és Nashua praktikáit. Akárha nem is ő cselekedne, hanem a távollévő mágiások valamelyike: a málhazsákból előtermő palást a válla köré lebben. Mellkasán átforrósodik a Jassaltól kapott medálkő.
A köröttük terjengő ködfátyol megtorpan, sűrű opálossága gyöngyházszínűvé változik, fenyegetése enyhül. A többemberes fatörzsek nyiladékaiból leskelődő szellemek elfordítják a fejüket, és úgy teszik tovább a dolgukat, mintha a hús-vér emberek ott se volnának.
Lazis hatalmasat szusszant. Megkönnyebbülése testet ölt, és opálos színű pillangók alakjában tovaszáll.
Az uracska a szájához kapja kesztyűs kezét. Amikor elveszi, óvatosan fúj egyet, de újabb pillangók már nem születnek leheletéből.
− Ki vagy, yloni? – sóhajtja elhűlten. – Mi folyik itt?
A kérdés jogos.
Egy jókora koporsótömb mögé érve három valóságos lényt pillantanak meg. Azok annyira fáradoznak valamin, hogy őket észre sem veszik.
− Mi folyik itt? − ismétli az ifiúr.
Sandon őszintén vállat von. 

Forrás: fabyen.hu 

Tíz kicsi kommandós

Vis Major és Kyra Emett, minden idők leghatékonyabb akciózsaru párosa tovább kergeti a bűnt Fertő City utcáin! Mintha az egész megapolisz megbolydult volna! Feltűnést hajszoló gyilkosok, drogambulanciákat támadó nindzsák, bomlott elméjű szektások, pszichotikus gaztevők hemzsegnek Fertő Cityben, szüntelen mozgásban tartva Vis Majort és társait. Mindezt tetézendő, egy sajtóangyal is velük tart bűnüldöző útjaikon. Ám a lakosság zömét legfőképpen a nemiség érdekli. Mindenki folytól erről cseveg. Megtörhetetlen hőseink magánélete sem felhőtlen. Kyra neheztel, amiért a szamuráj – Vis Major – megnősült. Még fel sem eszmél a traumából, midőn hozzáköltözik válságos nővére, Taria. A szívválságot kiváltó pasas is vele tart, s pontról pontra megfogadják a kapcsolatterapeuta furcsa utasításait. Kyra ettől bealél. Transzparenst készít lepedőből, Le a családdal! szövegűt. Ráadásul még egy mosómackó is betanyázik a kertbe. Vis Major gyereket nevel, a Hátrányos Helyzetű Apák Túlélőkönyvét írja, s könnyelműen törli az interneten kapott lánclevelet. Bokszeralsóban szerepel egy falinaptárban, miáltal sikítozó rajongótáborra tesz szert. Neje nem tud főzni-mosni, viszont a takarításhoz sem konyít. Munkatársnője feldobja őt szexuális zaklatás miatt. A szamurájt megdöbbenti a felismerés: a Megszakított Lánclevél Átka sújtott le rá! Lehet, hogy hőseink mégis megtörnek?! 

részlet...

 Hát igen. Sokak vélekedése szerint mesmeg kicsellóztam az életemmel. Ami azt illeti, ha mélységeiben is végiggondolok mindent, magam sem látom másként. Csakugyan, újfent belerohantam egy böhöm pofonba. Ráadásul ezt én mázoltam be magamnak. Vegyük át az elejétõl. Tragédiám karácsonytájt kezdõdött. Kedvelt társnõmmel egy gengszter-leszámolósdi kellõs közepében találtuk magunkat, sapka, sál és lõhatlan cucc nélkül. Természetesen az én ötletem volt, hogy arrafelé járdogáljunk. A csínytevõ fiúk - csekély segédletünkkel - szépen el is irtogatták egymást. Bár ezenközben volt néhány lávaforró helyzet, mégis úgy tetszett, épségben hazatérhetünk, körbeállni a fenyõfát. Ám végül másként fordult sorsunk. Sajnálatosan azt tévedtem, hogy túljutottunk a végkifejleten. Ekkor egy felületesen megboldogult hulla megpróbált hátba lõni. A köztörvényes alantas szándékát észlelvén Kyra felmérte, hogy õ viszont épp fegyvertelen. Bölcsebb ötlete nem lévén, magától értetõdõen vetõdött közénk. Egyszerûen felfogta a nekem szánt golyót. Mindez millimásodpercek alatt történt. Amint észleltem a váratlan lõzajt, stukkert ragadtam. Pördületbõl az örök alvilágba küldtem az orvlövészt. Hanem ekkorra Kyra meglehetõst élettelenül feküdt a korábbi kézigránát-robbanás következtében nyákossá lett padlón. A kiontott mindenfélék még iszonytatóbbá tételéhez tulajdon - bõven patakzó - vérével járult hozzá. Amikor utóbb azt firtatta, mit éreztem ama pillanatban, jelentõségteljesen ránéztem, s ilyképpen megválaszoltnak tekintettem kérdését. A jelentõségteljes ránézés a következõt tudatta vele: mindörök szerelmem, ahogy ott hevertél, háromnegyed-részt holtan, kis híján megszakadt a szívem. Vörösség, majd feketeség kavargott kopo-nyámban. Olyféle zsigeri fájdalom facsargatott, aminõt kínzócölöpön, de szadista pribékek markában sem érezhetnék. Rettegtem, hogy elveszítlek. Inkább százszor meghalnék, semhogy egyszer túléljelek. Nagyjából ezt közölte súlyosnak szánt pillantásom. Szám, nyelvem hallgatott. A következõ információt sem adtam tudtára: az a kínhalál-szerû pánikérzület azóta se múlt el, alig is csillapult, csupáncsak félreállt. Behúzódott egy ajtó mögé, s szuggesztíven érezteti jelenlétét. Amióta ott van, felhõkarcolónyi méretekben nõtt a becsed, Kyra Emett! Holott eddig sem múló románcként tartottalak számon! Hanem! Nos. Letális alkalmakkor Bebermeyer, a kínai tetkómester jelenti számomra a royal flusht. Megsaccolni se tudom, hányszor rántott vissza az enyészetbõl. Valahányszor megmentette az életemet, de könnyebb malõrök esetén is, rám varrt egy-egy ábrát, figurát. Ilyenformán mostanra elég-gé firkássá váltam. Szeretem a sebhelyeim hegeit elfedõ, fantáziaszép sárkányokat, lovakat, egyéb jelképeket. Túl azon, hogy érzékszerveimet gyönyörködtetik, más fontos dolgokról - élet, halál, képzelet - is mesélnek. Mindezeken fölül - önnön szavával: - érzékítõen hatnak Kyrára. Így aztán, mákomra, nem kell folyton ibolyát, mimózát tépdesnem, lodzsa alatt kintornáznom. Elegendõ, ha megvillantom a férfias köldökömet, acélos vállamat ékesítõ tetovációt, és nemcsak a közelben lévõ hûtõmágnesek ugrálnak rám, de még nõm is a karomba alél. Az együtt töltött dolgos napok emlékére rajta is elszaporodtak a legendabéli figurák. Ráadásképpen csodaszép szavú haiku díszlik a csípõjén: s ha addig élek is: inkább engem hagyj el, mint magad, Kedves! Tehát elsõ reakcióm az volt, hogy felnyalábolom testét az iszamóból, és Bebermeyerhez száguldok vele. Ám azt is tudtam, hogy végzetesen kivérzetném, mire odaérnénk. Amint mindez végignyargalt az elmémen, térdeim megroggyantak a rettenettõl. Az öldöklõ események eddélig csupán jézusomozni képes, egyetlen ártatlan résztvevõje, a túsz mentõdoktor, a számára köznapi helyzet, vagyis a haldokolni látszó Kyra láttán észbe kapott, s menten kitört belõle a gyógyító düh. A másik szobában felhalmozott életmentõ szerek segítségével visszakanülözte õt az elevenek - bár egyelõre inkább az élõholtak - világába. Máig valamiféle fájdalmas, bíboras ködön át látom az akkor történteket. Alighanem élénkebben agonizáltam, mint hasba lõtt pajzsom és szerelmem. Azután jött a kórház és a hosszas kóma. Az egész akcióbrigád a pittyegõkkel körberakott, dúsan becsövezett betegágy mellett szorongott. Még újdonsült fõnökünk, VIP is ott posztolt. Néhány napig egyikük sem volt hajlandó elmozdulni az intenzívrõl, holott lépten-nyomon hazaküldözgettem õket a karácsonyfájukhoz. Meglehet, jelenlétük nem csupán a fakósápadt-moccanatlan, az "élet avagy halál?" választáson hezitáló Kyrának szólt. Erõt, reményt, hitet próbáltak adni nekem. Ugyanis bennem szikrányi sem leledzett mindezekbõl. A nemrég talált gyermek, Murphy is folyton köztünk lógott. A személyzet tagjai gyakorta kiküldték vagy kivezették a kórszobából a fiút, mint teljesen kiskorút, ám õ leleményesen visszaszökdösött. Hol a kezemet szorítgatta, hol a combomon feszengett fél fenékkel, az arcomat simogatva, hol pedig a rezzenetlen Kyrához beszélt. És mert hétévesen már rég nem az a fickó volt, aki játszva kiadja az érzelmeit; sírás-rívás, imádkozás helyett a vele, valamint csöves és kéregetõs társaival történtekrõl szóló balladákat mesélgette az önhibáján kívül oda sem figyelõ betegnek. Ahogy telettek-múlottak a napok, dühödten borostásodó arcom gyermekkéz általi simítgatását mind halkulóbb sercegés kísérte. Negyednapra akkora lett a szakállam, hogy meg sem zörrent Murphy ujjai alatt. Ryan, Titus, Sidney, Caporal, Delaware, Bambi, Blick és a többiek immár kórusban hajtogatták, hogy menjek haza, fürödjek, borotválkozzak, öltsek tiszta ruhát, emberi formát. Ugyanis, ha közös kedveltünk arra térne magához, hogy egy boglyas, bûzös, szõrbozontos rémpasas rostokol az ágya szélén, ijedtében vagy önvédelembõl amnéziát is kaphat, de még a kómába is visszaeshet. Elkullogtam. Otthon, a zuhany alatt felfogtam, milyen szomjas és éhes vagyok, majd rádöbbentem, hogy ez nem is érdekel. Pocsék, már-már döghalálos állapot volt. Mentális rigor mortis. Latolgattam, mitévõ lehetnék Kyra nélkül. Szerzetesi cella, drogmámor, önakasztás, hõsi halál nem vonzott. Ám nem is volt választásom. Gyanítottam, hogy mostantól katatón leszek. Pedig hát nem lehetek. Nemrég leltük meg Thommyt. Maffiások koldultatták az apátlan-anyátlan fiút. Valahavolt, boldogult frigyem elsõ percétõl gyermekáldásra - igenis: áldásra! - vágytam, hasztalan. A vékony termetû, kobold képû srác víg dzsiggeléssel fejezte ki afölötti örömét, hogy megszabadult a priuszosoktól. Tánclépteivel, félszeg vigyorával nyomban a szívembe csente magát. Mivel röpke hét év során három emberöltõnyi élettapasztalatra tett szert, és bölcselmeit meg is bírta fogalmazni, Kyra elnevezte õt Murphynek. Némelykor, a marólúg nyelvû srác által meg-megszorongatván, áttért a riadt-gunyoros murphykézésre. Érzékelvén, hogy a fiú irántam táplált gyermeki vonzalmát elkötelezetten, már-már apailag viszonzom, amiatt aggódott, hogy keservesen csalódni fogunk. Szerinte ugyanis kettõnk - egyre kevésbé hallgatólagos - megállapodása, miszerint örökbe fogadjuk egymást, Isten és Ember elõtt akár még érvényes is lehet, ám a törvény szóba sem fog állni velünk. Elvált családi állapotú pasas lévén, pláne veszélyes foglalkozású akciózsaruként aligha adoptálhatom Murphyt, aki ráadásul nem is árva. Hiszen narkós, zsebmetszõ-drogdíler hivatást ûzõ édesanyja még eleven, ha nem örvend is töretlen egészségnek. Épp a leszoktatásán fáradoznak a sitten, ahová hét kerek évre toloncolták be, csínyeiért jutalmul. Kyra pontban az ünnepélyes pezsgõpukkanásra felszentelt, évváltó percben tért vissza az öntudatlanságból. Elõbb a takarón nyugvó jobbja moccant: megrebbent, majd határozottan a homlokához emelkedett. Végigsimított az arcán, tenyerét a száján feledte, s felpillantott valahára. Szemügyre vette a mennyezetet, annak kórházi fehérségét, a sarkok enyhe szürkületét, a mélán lebegdezõ pókfonalakat. Az ablak négyszöge mögötti város éji kékségét, a magasba röppenõ petárdák szikragömb, tûzszekér, fénykorbács formáinak kibontakozását. Elvette kezét az ajka elõl. Megtekintette az ujjait, majd a tenyerét. Tán az életvonalát vagy a boszorkaháromszögét fürkészte. Ezzel betelvén, kiszáradt torokkal gyötrelmeset nyelt, felnyögött, sóhajtott, és felém fordult. Szorongtam, gyöngyöztem rendesen. Megismer? Akar még látni a történtek után? Végtére miattam került ide. Nem voltam elég éber, gyanakvó, gondos. Ez okból azóta félig-meddig elemésztettem magam. Tehát szívdöglesztõ látványt sem nyújtok. Sírni támadt kedvem. Ezt nagy erõkkel lepleztem. Bal kezemet a szintén izgatott Murphy szorítgatta, ujjaink összeizzadtak. - Vis Major! - sóhajtott Kyra. - Annyira örülök, hogy látlak! Tudtad, hogy a fény tud árnyékot csinálni, de az árnyék nem képes fényt létrehozni? Ez valamiért roppant fontos! Három inkarnációra elegendõt álmodtam: szépeket és rútakat is. Minden álmom fõhõse, sztárja te voltál, és egy loboncos szõrû, hatalmas, fekete ló. Ez így együttvéve nem akármilyen szexuális szimbólum, nemde!? Megmondanád nekem, hogy mi most élünk vagy halunk? Megfogtam kezét, ujjaira hajoltam. Nem bírtam betelni bámulásával. Gyönyörûnek láttam, a mindkerekség legszebbjének, sápadtan, cserepes ajakkal, megfogyottan, kanülöstül-mindenestül. Babonázóan vonzott magához. Erõsebben, mint bármikor. - Szerintem élünk - feleltem, hosszas töprengés után. - Igen, most már én is. Arra vártam, hogy visszajöjj. Emlékszel…? Bólintott, fõként a szempillájával.

Forrás: fabyen.hu

Vészbejárat

Vis Major és Kyra Emett, a Fertő City utcáin járőröző zsarupáros megest lendületben. Mindketten azt remélik karácsony közeledtével némileg alábbhagy a bűnözés a pszicho városban, és egymással is foglalkozhatnak valahára. Végképp szakíthatnak vagy ölelődzhetnek; összeköltözhetnek, esetleg megfojthatják egymást. Ám nem csak ők érzik furcsául magukat. A mitikusan behavazott, vakítóan teliholdas, ünnep előtti éjszakák másokat is megbolondítanak. Sorozatgyilkos tombol az utcákon. Bús pasasok vetik magukat a folyóba a Halálpillérről. Válófélben lévő nő indul a férje ügyvédjéhez, csőre töltött flintával. Ámoklovas vágtázik a körúton. Bérgyilkos nők végeznek áldozatukkal, majd lelövik az arra járó zsarukat is. Maffiások élik világukat. Nincs nyugalom, áhitat. Akció akciót követ. Ők pedig éjhosszat gonosztevőket kergetnek, olykor mezítláb is. Szépségátalakító plasztikai verésekben részesülnek, Kyra sajátos mikulással konfrontál. A cinikus Vis Major ezt merészeli mondani: A szerelem abszolút keresztényies dolog. Házasság formájában magában hordja a büntetést is. Zaklatott életvitelük közepette még egy talált gyermekkel, a kutyával, a papagájjal, valamint önnön vágyaik tisztázásával is törődniük kellene. Míg nem késő.  

részlet... 

 
Hamarost megbántam a kora reggeli jóságoskodást. Épp midõn a kistermetû, de fejlett akaratú zsenge szervezet kitépte magát a kezeim közül, és panaszra loholt a konyhában vacakoló Vis Majorhoz. - Megígértem, hogy kijövök vele! - kezdte a feljelentést. - De sajna, nem fog menni! - Istenem! Mi történt? - nyögte a szamuráj. - Mi történt?! Mi történt?! - dúlt-fúlt Thommy. - Lehet, hogy mégis inkább a gyerekõrzõbe megyek! Kyra meg akar fürdetni! - Mi ebben a botrányos? Naná, hogy meg akar fürdetni! Ugyanis baromi szutykos vagy! - De én utálok fürdeni! - Jaj, én meg a fülmosást rühellem, mégis naponta szerét ejtem. Pedig hallottam egy csávóról, aki évek óta kuporgatja a saját fülzsírját, ugyanis abból gyúr nippeket. Bizony, máris megtartotta az elsõ fülzsírszobor-kiállítását! Én meg csak irigykedhetek, hogy folyton mások kerülnek a Guinnessbe! Hiába: az élet csupa kompromisszum és ágybaszarás. Ha megfürödtél, reggelizünk, azután mindenki aludni tér pár órára. Nem csábos program? - Nem csábos! Vis Major a hóna alá kapta a kapálódzó fiút. Visszacipelte a fürdõszobába, leparancsolta róla rongyait. Thommy dacosan hanyatt vetette magát a hozzá képest halastó méretû kádban, elmerült a rozmaringillatú habokban, és nem jött fel. - Nem voltak nélküle álmatlan éjszakáim - közöltem. A szamuráj mereven figyelte a moccanatlan habfelhõt a vízen. - Majd most lesznek - dünnyögte. - Ne zizegj, úgyis elõkerül, ha elfogy a levegõje. - És ha nem? - Ez csak olcsó érzelmi zsarolás! - És ha öngyilkosság? - kérdezte. - Marhaság! Miért lenne öngyilkos? Máris úgy manipulál téged, ahogy csak nem szégyell! És, úgy nézem, magas a szégyenküszöbe. Míg ezt vitattuk, Thommy rezdületlenül a víz alatt tartózkodott. - Lehet, hogy máris belefulladt? - emésztõdött életem pasasa. Furcsállottam aggodalmaskodását, mert amúgy eléggé sodronyidegzetû egyed volt. - Gyöngyhalásznak edz - vontam a vállamat. Vis Major felmordult: - Thommy, azonnal gyere elõ, mert ha én szedlek ki, utána körömkefével sikállak meg! A füledet is! A fiú felfújt, vörös arccal bukkant elõ a kád fenekérõl. Szemlátomást büszke volt búvármutatványára. - Klassz vagy - ismertem el. - Miután ügyesen kiáztattad magad, mosakodj meg. Segítsek, vagy elboldogulsz? - Nem kell! Csak nõ ne nyúljon hozzám! - Ezt az álláspontodat még jókor vizsgáld felül - tanácsolta Vis Major. Ezzel tapintatosan magára hagytuk a hétéves vasakaratút. A konyhába vonultunk reggelit készíteni, bár engem inkább az ágy vonzott, még szexpartner nélkül is. - Mi a terved vele? - kérdeztem. - Nincsenek terveim. Nem tudom. Most valahogy idecsöppent, mert velünk volt. Délutánra talán meggondolja magát, és bevonul a kiskorúotthonba. - Nem vonulok be! - hangzott szilajul a fürdõszoba felõl. - A rémült angyalka a padlásról - dünnyögtem, szemernyit se halkítva a hangomon. - Most mit csinálunk éppen? Bûntudatenyhítõ tevékenységet folytatunk? Kirobbant belõlünk a gyermekszeretet? - Szerinted bûntudatom van valamiért? - Az egész emberiség könnyekig bûntudatos. Csak a zöm elfojtja. Vagy mégis inkább bûntudatlanok vagyunk? Hipotézisem sincs. Magyarázd meg, miért szedtük fel a srácot! - Azt hiszem, sajnálatból. Vagy szerinted az utcára való egy ekkora gyerek? - A nagyobbacska felnõttek talán oda valók? Meglehet, ráakadtunk a lehetõ legszociálisabb megoldásra!? Kiadhatnánk a jelszót: ezentúl mindenki vigyen haza egy otthontalan embert vagy állatot, a lelkesebbek ezt is, azt is. Nekem már van egy kósza ebem. Valahol rés támadt a kerítésen, és azon át mostanában egy kölyök korú, mókás küllemû, ugatásképtelen ebállat lógdos a kertbe. A szomszédok állítják, hogy a parány kutya náluk is sûrûn házal: simogatást, ételt, tejet kunyerál. Titanic hetek óta megosztja vele a kajáját. Pontosabban: megengedi a jövevénynek, hogy megegye a vacsorája maradékát. Épp azon tûnõdtem, hogy beszélek velük: ha õk is akarják, karácsonyra megkapják egymást, ne legyenek társtalanok. - Hajat is mossak? - érdeklõdött egy egérfarok orgánum a mosakvószobából. - Naná! - Melyik a sampon? - Nem tudsz olvasni? - hökkent meg a szamuráj. - Miért, te tudsz kéregetni?! Jól van, ne bánkódj: majd megtanítjuk egymást! Egyébként is, Rabbi szerint nem az iskolában, hanem az életben tanulunk. - Thommy, az a helyzet, hogy… - Tudom: megyek a gyerekõrzõbe. Ha beadsz, úgyis meglógok! - Vodraróéktól miért nem lógtál meg? - informálódtam. - Azon kívül, hogy ott paradicsomi életed volt, hisz sosem kellett fürdeni, ruhát váltani. - Ha meglógok, megölették volna a mamámat a börtönben. Ugyanis a sitten is van befolyásuk, megmondták. Amikor tegnap olyan flúgos kedvûen megjelentek, és összecsomagoltattak velünk, tudtam, hogy végük van. Így aztán a mamám megmenekült tõlük. Még az is lehet, hogy ha kiszabadul, talál munkát, lesz lakása, és befogad. Bár Záptojás szerint õ már totál roncs, nem tud melózni, de érezni sem, és nem is hiányzok neki. Répa viszont azt hiszi, hogy egy anyának elõbb-utóbb rá kell döbbennie, mivel tartozik a gyerekének. Nem tudom, melyiküknek lesz igaza. De a mamám biztos örülni fog, hogy szerzek apát, mire õ kijön. A szamuráj elfintorodott. - Késõbb még beszélgetünk errõl. Igyekezz a hajmosással. Kérsz tojást? - Kenyeret kérek. - Kapsz kenyeret. Mit ennél hozzá? - Van sör? - Van, de lebeszéllek róla. Úriember dél elõtt nem iszik alkoholt. Ajánlok helyette mézet, áfonyalekvárt, sajtot, túrót, lágy vagy fõtt tojást. Nos? - Nem kell. Mindent utálok. - Kóstoltad egyáltalán a felsoroltakat? - Mindent utálok! Kenyeret akarok! Fehér és puha belû kenyeret! Sörrel! - Attól tartok, itt éhezni fogsz. E háztartásban csupán ropogós magokkal sütött barna kenyeret találsz. Epres és vaníliás szójatej is van. Valódi eperrel és vaníliával. Annak, aki ezt szereti. - Egyezzetek meg, mert idehalok! - jajdultam. A külvilágban még sötét volt. A félhomályosra világított helyiség túlsó sarkában ébredezõ szürkepapagáj három nyelven is jó reggelt kívánt, majd gégemikrofonos torzítású hangon közölte, hogy már megint mocsatos idõ van, kávét kért, hangosan ásítozott, szipogott, harákolt, gurgulált, köpködött. E szokását az elõzõ helyérõl hozta. Reggelente, midõn e férfias repertoárt elõadta, teljesen úgy éreztem, mintha negyven év óta feleség volnék. Sajnálatosan semminõ nosztalgia nem támadt bennem a férjezett státus iránt. A truttyogás végeztével ordibálni kezdett, immár az én hangomon, azt kérdezgetvén: kijössz? kijössz? Miután e felszólításra kinyitottam a kalitkát, mámorosan körbekeringte a konyhával egybeépített, tágas nappalit. Elfáradván a szamuráj vállára ereszkedett, kampós csõrével lágyan morzsolgatta közös esetünk fülét, s közben halkan, papagájul, szerelmetesen csevegett hozzá. Azután az asztalra röppent, csippentett a fõtt tojásból, fõként a sárgájából, kóstolgatta a vajat. Arasznyi lábujjaival megragadta a neki odakészített kesudiót, és pozdorjává rágcsálta azt. A csemege jó részét szanaszét szórta, annak csupán töredéke jutott a begyébe. Mindent így evett, szemetelõsen, pocsékolósan. Idõnként a falon, ablaküvegen is gyümölcshús mászdogált. Étkezési szokásai nem ütöttek el a jóléti társadalmakban elszomorítóan divatozóktól. Amint a kesudiót legyûrte, kapott egy szem mogyorót. Ez momentán nem érdekelte. Szemet vetett rám, átült a vállamra. - Szia, élet - köszöntött. Finoman körbecakkozta a fülcimpámat, bekapta a nyakamban lógó láncot, de mire lélegzetet vettem, hogy ráförmedjek, el is engedte azt, tudván, hogy ha vitatná az ékszer tulajdonjogát, visszazárnám õt a kalitba. - De ocsmány galamb! - undorgott a fürdõbõl elõvonuló Thommy. A kiskorú egy tõlem kapott, neki földig érõ pólóban poroszkált felénk. Lábán a fürdõpapucsom klaffogott. Kipirult bõrûen, nedvesen hátranyalt séróval közelgett, hajviseletével mutatván, hogy máris azonosult a szamurájjal. Rendkívül élénk tekintetû, ezerévesnek tetszõ, sötét szeme szúrósan villant a vállamon ülõ, tollát borzoló madárra. - Azért etetitek, hogy könnyebb legyen elkapni? Záptojás is így fogta a sült galambot, akkor még nyersen, és néha adott belõle. De csak egy harit, és úgy, hogy mások ne lássák, mert akkor nekik is mindjárt kellett volna. - Popej nem étkezési madár. Nem is galamb. - Hanem? - Hanem házi kedvenc és jákó papagáj. - Sosem eszitek meg? - Nem esszük meg a barátainkat. A kannibálok is csak az ellenségeiket sütik ropogósra. Thommy vállat vont. Körbenézett az asztalon. A szerintünk ínycsiklandó étkek láttán élénken fintorgott. Felkapott egy szelet pirítóst. Megnyomkodta-ropogtatta a kenyér húsát, és csalódottan ledobta. Rám pillantott, majd a homlokráncoló szamurájra. Megest megakadt a szeme a kapros, fûszeres túróhalmon, a kis szilkébe tett mézen, lekváron, a recés késsel szelt vajon, a hajszálvékony sajtszeleteken. Felsóhajtott: - Olyan sokszor vágytam ilyeneket enni, hogy a végére mindet megutáltam. - Nem utáltad meg. Ez az érzés csak önvédelem, hogy ne kívánjad az elérhetetlent. Vis Major létrehozott egy vajas, mézes kenyérkatonát. Átnyújtotta a fiúnak, s az óvatosan, félénken a szájába tolta a falatot. Azután mindent végigkóstolt, immár önállóan. Csupán néhány harapásnyit evett a különféle ételekbõl. Mértékletes lakomáját egy pohár narancslével öblítette le. Végül hátradõlt, púposra tömött hasát simogatta: - Mindjárt kipukkadok - szuszogta. Késõbb nem volt hajlandó vetett ágyba feküdni. Konokul ragaszkodott a szõnyeghez, vagy az ágy aljához. Bizarr követelését nem volt hajlandó megokolni, holott mind erõteljesebben, egyre türelmetlenebbül firtatóztam, részint hullaságomban, másrészint értetlenségemben. Vitatkozás közben egyszerre csak eltûnt a látómezõmbõl. Mire észbe kaptam, megbújt a vendégszobában, a tolóajtós szekrény mélyében tárolt takarók közt, és kómaszerû álomba zuhant.
 Kimerülten felbaktattam a hálótermembe. Érzékeltem az ágyamban heverõ, velem kontaktust keresõ férfiembert, az alanti helyiségben ténykedõ, Thommy levetett cuccainak kimosásával és megszárításával lebilincselt mosógép távoli, monoton dörmögését. Azután megfogtam a testemen sétálgató kezet és a szívemre vontam. E mozdulattal eszméletemet vesztettem néhány órára. Mértéktelenül habzó szappanoperettet álmodtam. Helyes, tüchtig család voltunk, Vis Major (aki ezúttal természetesen Adrian Balettának nevezte magát), Thommy és én. Derék polgárokként vakon hittünk a médiának és a kormány szavának. Hétvégeken kerti fl¦ekkensütést és pingpongcsatákat rendeztünk a szomszédokkal, munkatársakkal. Némileg le is részegedtünk, de csupán a bárkivel hempergésig (ezt persze titokban), nem tovább. Viszont vasárnaponta templomba vonultunk, és ott túladtunk a héthosszat felhalmozódott bûnbánatainkon. Kínosan ügyeltünk arra, hogy pozitív benyomást tegyünk az emberekre, követendõ példát biztosítsunk számukra, és megfelelõen neveljük egyetlen fifiunkat, nehogy a gyermek helytelenkedése miatt kibeszéljenek minket. Kötelességtudóan látogattuk szeretõ szüleinket, tortát és virágcsokrot mindig vittünk nekik, és amikor eljött az ideje, nagyszerû referenciákkal rendelkezõ matuzsálemotthonban helyeztük el õket. Az évek múlásával mind magasabbra ívelt karrierünk, modelladó életvitelünkrõl több trendmagazin is megemlékezett. Nyugdíjas korában Adrian aktív "vadász és természetvédõ" lett; e fogalmak összeférhetetlensége cseppet sem feszélyezte, miként a békeharcosok és a keresztény milicisták se zavartatják magukat. Fiunk sikeres üzletemberré, a társadalom oszlopává, díszállampolgárrá vagyonosodott, hercigesedett. Megható idilliumunkhoz Kockabála bülbülhangú dalolása biztosított zenei hátteret. A sírig nyaldosta bokánkat a rózsaszínlõ nyál. Felriadtam. Üstöllést megtiltottam magamnak, hogy ilyféléket álmodjak. E hidegleletõ boldogságpélda láttán eszembe jutott a cinikus képlet: családi élet=domesztikált erõszak. Szüleim, míg együtt voltak, álló nap vívtak egymással. Összecsapásaikat vad ordítozás, edénycsörömpölés, ajtócsapkodás, valamint fennhangú majd akkor fogsz sírni, ha már nem leszek! kiáltások édesítették. Fõként anyám dobált tányért, fazekat, dunsztosüveget, kasztráló szavakat. Oroszlánsörényû, fiatal apám tûrt egy darabig, ám egyszerre csak beharciasodott. Immár õ is üvöltözött, csapkodott. Azután nekiállt elmenni otthonról. Anyám ezt megannyiszor végleges elhagyási szándékként értelmezte, és minden lehetõ és képtelen módon meg akarta gátolni. Férje kezébe, térdébe, bokájába, ínszalagjába, sliccgombjába, ádámcsutkájába csimpaszkodva teli torokból sikoltozott, öngyilkossággal, a kölykök kinyírásával, a környék felgyújtásával fenyegetõzött. Bár neje fürtökben lógott rajta, apám olykor mégiscsak útnak indult elfele. Elõfordult, hogy anyám váratlanul megszerezte tõle a szolgálati pisztolyát, majd azzal csápolva rohangált fel-alá a hajlékban. Nemzõm persze hanyatt-homlok üldözte õt. A fegyver - naná - el-elsült a tébolyodott huzavonában. Többnyire csak a plafon, spaletta, bútor lyukadt ki, élõlény nem esett áldozatul. Az eszelõs stukkermaratonit gyakorta megrendezték. Taria meg én eleinte szörnyen féltünk az õrülési jeleneteiktõl. Ám idõvel annyira megszoktuk a házi cirkuszokat, hogy föl se néztünk a babázásból. Mivel nem vettünk részt a mûsorában, vaktában lövöldözve nyargalászó anyánk lelketlennek, apabérenceknek nevezett bennünket. Azt ordítozta, hogy kicsinálja magát, azután majd végignézi egy felhõ szélérõl, miként próbáljuk a tíz körmünkkel kikaparni õt a sírból, de akkor már késõ lesz! E refrénnél hitvese rendszerint elment. Egy ízben végleg. Ha a szomszédok megjegyezték, hogy már megint hallották botrányos veszekedésüket, anyám a maga modorosan kimért stílusában közölte: oh, semmi baj, mi az urammal mindörökkön imádjuk egymást és fergeteges a szerelmi életünk, csak hát amolyan "mediterrán" család vagyunk: színesen, hangosan élünk. Rajongott néném és ikonom, Derina mindvégig hajadon maradt. Nála harmonikusabb emberrel nem találkoztam. Neki volt volna igaza? Idáig jutván felkönyököltem az ágyon. A mellettem alvó pasast szemléltem, annak szétbomlott, fényesen szétterülõ, félhosszú haját, kisimult homlokát, békés arcvonásait. Tüzességet sejtetõ száját: a fogaim közé vágyott, csaknem a lebiggyedésig dús alsó ajkát, finom hullámvonalakkal rajzolt felsõt. Bár nem szokás ilyesmit megállapítani férfinyakról, az övét kecsesnek, keskenynek, felizgatónak találtam. Tekintetem kéjsóváran kószálgatott a testén. Minden további porcikája lenyûgözött. Halvány mellbimbója, lapos hasa, rejtelmes köldöke. Már-már bozontosan sûrû, éjfekete szõrzetû ágyéka, pihentében is daliás instrumentuma, nyalka combjai. Térdkalácsa, bokacsontjai, lábujjai, körmei. Tetovációi is lenyûgöztek. Nyakánál a repülõ sárkány, jobb vállán a cifra pagoda, bal felkarján a szárnyas ló. A köldöke fölött lebegõ pazarszép pillangó, bal csípõjén a rémisztõ õsgyíkféle. Valamint az újabbak, a Venessa által ütött sebeket leplezõ sárkánybébi, a valóságosnak látszó varázskard és a játékosnak, vérelevennek tetszõ, hegyes fülû, hatalmas szemû kobold. Gyors pillantást vetettem saját tetkóim némelyikére: combomon a - nekem kedves - fantasy-világból jött kardforgató lány élt. Bokám körül lókörhinta keringett - az általam hallott - csengettyûzenére, csípõmön gondolatnyi versikó díszlett. Vis Major megmoccant, talán perzselgette bõrét a szemem. Hasra fordult, felém esõ karját rám fektette. Forró, száraz tenyere a mellemre borult. Menten belázasodtam. Tarkóját, vállát, lapockáit, fenekét, térdhajlatát bámultam. Szaporán szedtem a levegõt. Elképzeltem magam nélküle. Nehéz, valószínûtlen, sci-fibe sem illõ képzelgés volt, afféle van-e élet utánad? jellegû, önkínzó töprengés. Én vagyok a bige, akitõl tiltott volna az anyád, ha törõdik veled, súgtam halkan, miközben fölé ereszkedtem. Hátához, csípõjéhez, combjaihoz simultam. Beleolvadtam, átvettem szívdobbanásai, légvételei ritmusát, együtt bõrlélegeztem vele, közös sejtanyagcserét folytattunk. Eltéphetetlenné váltunk. A testünkre rajzolt alakok egyazon képzeletregény figurái voltak, miként mi magunk is. Míg a halál el nem választ, leheltem, nyelvem hegyét végighúzván a tarkójánál lebegõ piheszálakon. Eltaláltam az egyik kényesebb erogén pontját. Megvonaglott alattam. Nyelvem átporoszkált a fülére. Ezt az ingerületet már semeddig sem bírta. Viharosan megfordult alattam. Mindkét karjával szorosan átölelt. Éreztette velem, hogy õ is szemérmetlenül kíván. Mégis visszafojtottuk a sürgetõ vágyakat. Hosszan néztük egymást. Láttam arcomat, szememet a szemében. Íriszem kékje elvegyült az õ szivárványhártyájának forró csokoládé színével. Felhagytunk az érzelmeinket uralni, jegelni akaró küzdelemmel. A vereség közelében inkább kapituláltunk. Már egyebet sem akartunk, mint behódolni. Alázattal, gyönyörûségért. Felengedtünk, egymáshoz enyhültünk. Míg az élet el nem választ, súgta. Fogaim közé vettem és megcibáltam alsó ajkát. Megízleltem a nyelvemmel. A felsõt is kóstolgattam. Nyelvünk birkózott, táncolt, ölelkezett. Azután felfedeztük, csodáltuk, cirógattuk, csókoltuk egymás testét, porcikáit. A szerelmezés közbeni éggömbünk hasonlít a valóságosra, mégsem ennyi csupán. Ekkor és itt találkozik a való, a képzelet, a mese- és a más-világ. Mindegyik hozzáad valamit az amúgy is megrázóhoz, közösen röpítenek a teljességbe, a csodához. Ahogy visszafogott szenvedéllyel, minden mozzanatot kiélvezõn, már-már tantrásan egymásba fonódtunk, leperegtek elõttem eddigi együttléteink. Hajdanvolt szeretkezéseink panoptikumában jártam, elannyi helyzetben láttam emlékmásainkat. Most is beleborzongtam azon elsõ szenvedélyorgiába: a zsarubál utáni ruhaletépõ, falhoz tántorodó, õsvad mámorba. Szintúgy villamosszék-szerûen hatottak rám a veszélyek közti, eszeveszett ölelkezéseink, a nem polgárkedvenc pózok; a nemesek és a közrendûek; a szerelem mindösszes vonása bûvölt, gyönyörködtetett. Már nem suttogtunk egymást õrjítõ, érzékítõ szavakat. Mosolyunk elolvadt, tágra nyílt szemünk nem a szobát látta körös-körül. Egyazon lény voltunk: egyetlen ember. Felszálltunk önmagunk fölé-köré. Csupán együtt, csakis mi ketten juthattunk el oda. Ezen út számunkra bárki mással járhatatlan volt. Néhány percig az örökléttel is szerelmezhettünk. A szelíd visszatérés olyan volt, mint a szép halál. Kifulladtan kapkodtunk levegõért. - Szeretlek - lehelte. - Vége a vezeklésnek? - kérdeztem. - Most már ne vezekelj tovább. Ilyesmire mással úgyis képtelen lennél. Nincs az az Armani-öltönyös fickó. Ez a varázs csupán köztünk szikrázik. Ez a kettõnké. - Eddig is tudhattad volna. - Eddig nem engedtem, hogy tudjam - sóhajtotta. Fölém hajolt. - Struccba fúrtam a fejemet. Féltékeny voltam. De most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy idõnként kedvem támad futni tõle, vagy a toronyugrást fontolgatom. Komolyan kérlek, kössünk titkos frigyet. Azután megtartjuk a mézesheteket, el sem kell utaznunk. Majd nászozunk a frigóban, a mosógépen, a lépcsõ minden egyes fokán. A teraszon, a hintaszékben, a kutyaházban, a kéményen, a rózsaszínû szemüvegünkön. És egyszer majd, ha mindketten legyûrtük maradék vonakodásunkat, nyilvánosan is megkötjük. - Már megköttetett. - Igen. Isten - ha van ilyen, kéne lennie! - és kettõnk elõtt. Kibogozhatatlanul és szakíthatatlanul. Szerettem volna bocsánatot kérni a tegnapi, honorált szexért. Kérnék is, ha csupáncsak feleannyira élvezted volna. - De sokszor annyira élveztem. A mostaniért mit kapok? - Engem. - Már megérte. A felhõkön járatsz. Megcsókolt. - Te mindhalálig ellenállhatatlan! - nyögte. - Azt hiszem, képes volnék újabb menetbe kezdeni. Végtére is, G-pont zsoké vagyok. De most mégis felkelek. Kérsz kávét? - Kérek. Mi lesz a gyerekkel? - firtattam lustán. - Nem tudom - felelte. Kiült az ágy szélére. Hátra- és lesimította a haját. Ismét a régi fegyelmezett volt, minden tincsével együtt. - Hallhattuk, nem egyszer: nem akar lelencházba menni. - Velünk se maradhat ilyen formában. - Tényleg nem - látta be. - De most közelg a karácsony. Majd ünnep után foglalkozzunk a pedzett kérdéssel. - Minden veled töltött idõvel erõsebben fog kötõdni hozzád - figyelmeztettem. - Percrõl percre nehezebb lesz elszakítani tõled. - Nem kell elszakítani - mondta. - Thommy nem egy kóbor eb, akit befogadhatsz, kiverhetsz, ahogy kedved szottyan. - Most ne - kérte. - Most hagyj még egy kicsit boldognak lenni. - Milyennek?! - szisszentem. Rám nézett a válla fölött. - Tudod, a boldogság az egy olyan különös, felemelõ, ritka trallala-érzés. Néha még nekem is összejön. Az én élettapasztalatommal! Felemelkedett, és teljes mezítlenségében átvonult a szobán. Utánabámultam, fõleg a fenekét néztem. Kedvem lett volna újfent leteríteni a pasast.

 Forrás:fabyen.hu

Könnyű álom

A Vis Major és Kyra Eleison című regényekből megismert zsarupáros tovább járja a Fertő Citynek becézett megapolisz utcáit. Mi van, hogyha Fertő Cityben már-már a bűn számít rendnek? Mi van, hogyha Fertő City rendjének némelyik őre ennek folytán meg is tébolyodik? Mi van, ami mégis erősebb és maradandóbb érték a fölvásárolható majdnem mindennél, a bármilyen eszehagyott és szívekövült Fertő Cityben is? Mi van, amit Vavyan Fable ne tudna végül is jóra fordító módon ábrázolni – hamis illúzióktól mentesen, ám okos szívvel, görcsoldó humorral, lenyűgöző eseményzuhataggal és szemérmesen meg-megsimogató lírával? Mi van itt, most és egyáltalán, szűkebb-tágabb (vagy: még szűkebb?) világunkban?! Meg-megálló eszünket segít átlendíteni a holtpontokon, amikor olyan Álmodó és Álomfejtő meséli el nekünk, miről is szól valójában egy többé vagy kevésbé KÖNNYŰ ÁLOM, mint amelyen VAVYAN FABLE!  

részlet... 

A Buddha-alkatú kínai nem színlelt eufóriát, amikor kikopogtam a vackáról. Feldúltságában kunkogó keveréknyelven szitkozódott, melybõl csupán néhány szót véltem ismerõsnek. Azután Vis Major arcára nézve hirtelen elnémult. A terepjáróhoz hömpölygött, kisegítette kliensét az ülésbõl. Amikor a szamuráj immár a fehér lepedõvel borított hencseren feküdt, Bebermeyer összegezte benyomásait. - Te megcsaltál engem! Meg is nézheted magad! Mindjárt itt döglesz föl nekem! Akármibe lefogadom, hogy orvosok gányoltak rajtad! Gányingered volt? - Gányom-bánom - sóhajtott Vis Major. - És most én hozzalak helyre?! - Tulajdonképpen a szúrt seb miatt jöttünk - próbálkoztam. Bebermeyer rám rivallt. - Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy maga adta orvoskézre! A dokik persze telefecskendezték kemikáliákkal! Nézzen rá! Látja a bõrszínét? Ennek az embernek a szervezete jelenleg is élet-halál harcot vív a temérdek méreggel! - Ráadásul tüstént elvérzik - jegyeztem meg. A tetkómûvész rám ordított, hogy hozzak egy párnát a másik helyiségbõl, valamint egy zöld és egy sárga folyadékkal teli palackot ugyanonnan, továbbá az elixír feliratú tégelyt is vegyem magamhoz, már ha egyáltalán tudok olvasni, mármint kínaiul. Mire valamennyi kívánságát teljesítettem, mézsárga, illatos lütyõvel kimosta és két öltéssel összevarrta a szamuráj combsebét, majd mustársárga genyõcével bekente, pergamenszerûre száradt lapufélével lefedte, végül az egész vajákumot leragasztotta. Azután hömpöly külsejéhez képest akrobatikus fürgeséggel a hátára fordította nyekkenni sem merõ áldozatát, alágyömöszölte a párnát, és kezébe adta a sárga lével töltött palackot, ráparancsolván: apró kortyokban igya ki. A zöld színû panccsal teleszívott egy titáni fecskendõt, és megfontolt lassúsággal a szamuráj könyökvénájába injekciózta. Ezenközben a hatalmába került hérosz szótlanul cumizta az avarsárga nedvet. Én sem álldogálhattam tétlenül. Elixírrel kellett kenegetnem a kedves csakráit, melyek hollétérõl fõként indulatszavakból értesültem. Midõn Bebermeyer végzett a befecskendezéssel, félretolt, kivette kezembõl a tégelyt, és folytatta a kenõcsözést. Vis Major a kortyolgatás szüneteiben elõadta, mi történt vele Firiónál. A kínai a fejét csóválta neheztelésében. - Legközelebb ide hozza, ha baja esik! - förmedt rám. Bizonytalanul bólintottam. - Holnap vegye ki a kórházi varratait! - utasított. - Én?! - Utána kenje be õt tetõtõl-talpig ezzel az olajjal, és gyengéden masszírozza át minden sejtjét, atomját! Egészen addig simítgassa, míg aranylóvá nem válik az aurája! - Én?! - hörrentem ismét, kezemben a gyöngyházszín olajjal teli üvegcsével. Bebermeyer rám nézett. - Csak ha szereti. Márpedig szereti: Vis Major a karmája és viszont. Nem elõször vannak együtt. Már korábbi életeikben is találkoztak. E mostanira nem kis feladatot vállaltak magukra. Segíteniük kell egymást abban, hogy megvalósíthassák vállalásaikat. Ezúttal megoldják, ha odafigyelnek. - Szamuráj, te érted, amit mond!? - kérdeztem. - Nektek vannak ezoterikus kommunikációs kapcsolataitok - felelte. - Irigyellek benneteket. Ezen asztrális privilégiumhoz még rádiótelefon sem kell. Leengedte a kiürült üveget. Arca, testbõre új színt öltött, üdébbet a réginél. Összeborzongtam. - Oké, Bebermeyer. Remélem, nem zavarja, ha hülyének érzem magam. - Dehogy hülye - mondta, már-már elérzékenyülten. Megpaskolta kézfejemet, és eliramlott az asztalon heverõ mappáért. - Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövõbõl. Nem muszáj hinnie abban, amirõl beszélek. Most még nem is hisz benne, látom. Végül majd nem is hinni, hanem tudni fogja. Egyébként érzésem szerint régen sejti már. Ja, itt egy rajz. Magának találtam ki. Szívesen megcsinálnám a bokájára. Nem is kell megsérülnie hozzá. Ha tetszik, jöjjön vissza, amikor ráér. Lehajolt, nyögdécselve felültette a segítségére szemernyit sem szoruló szamurájt. Elmosolyodott. Amikor mosolygott, olyan volt, mintha néhány pillanatra kiment volna a szobából. - Most nem rajzolok rád, csak ártanék vele. Ilyen tragacs még sosem voltál. Vigyázzatok egymásra! És fõként: figyelj oda Kyrára. Sokszor õ sem tudja, milyen jelentõset mond! - Hiszen nõ - dünnyögte Vis Major. - Most éppen nõ, de mit jelent ez!? Mindannyiunkban megfelelõ aránytalanságban keverednek a férfi és nõi principiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nõ közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból. Távoztunk, igézetten: keblencem úgyszólván nyurgán-daliásan; én botorka léptekkel, jócskán megkuszáltan téptem a kocsi felé. Vis Major a kormány mögé pattant. Rám vigyorgott, futólag szájon csókolt, majd padlógázzal indított. Eltûnõdtem, kitõl hallottam - csak nemrég - ezt a karma - dolgot, s hogy mit kezdjek vele. Széthajtottam a kezembe adott papirost, és a rajzra pillantottam. Ráncosra gyûrõdött a homlokom. Karusszel?! - Engedd el magad - suttogta Derina, halott nagynéném. - Könnyû neked - feleltem. - Min töprengsz? - kérdezte a szamuráj. - Ha tudnám...!? - vontam a vállamat. * Vánszorgó lassan lett reggel. Ujjongva örültem neki: élve megértük. Rohanvást igyekeztünk az irodába, elzártuk felszerelésünket, és meghallgattuk társaink röpbeszámolóit a velük történt éjrõl. A hónaljig militarizált Venessa akkor bújt elõ a szobájából, midõn Blick az iránt firtatózott, mi lelte Vis Majort, hogy ilyen átkozottul jó színe lett. - Tényleg! - csatlakozott Pralin a kérdezõhöz. - Este még úgy festettél, mint a hanyagul átsütött bélszín. - Most meg? - Klassz vagy! A szamuráj értem nyúlt, derékon karolt, és szenvedélyesen magához húzott. A fejem fölött Pralinre vigyorgott. - Ô tette. Elvitt valahová. - Tán a mennyekbe? - fanyalgott Venessa sarkon fordulva. Úgy rémlett, inkább elmenekül a válasz elõl. Vis Major utánaszólt. - Ráérsz egy percre? - Násznagyul hívsz? - Mesélnék valamit. Négyfülközt. - Gyere. A fegyvermúzeumba vonultak. Hajszálpontosan egy perccel késõbb a szamuráj kisietett a szobából, kézen fogott, és a folyosóra röppentett. Az ajtó mellett szembefordult velem. - Nos, ki hol alszik? - kérdezte. - Eljönnél hozzám? - Csak hívnod kell. - Hívlak, ha nem bánod, hogy nem sok idõnk lesz. Tizenegykor két kamasz felforgatja az életemet. Cserbenhagysz? - Azt hiszem, nem. Méltó volt hozzám. Hazahajtottunk. Titanic fergetegesen megörült nekünk. A fürdõszobába is elkísért bennünket. A zuhany alá nem engedtük be. Elõször ruhában fürödtünk, hamarosan anélkül. Egymást mosdattuk a gõzgomolyos kabinban, majd elzártam a meleg vizet, és kitisztult körülöttünk a levegõ. Nyúlánk vízcseppek futkostak a jégcsapmintás üvegajtón, a sirályfehér csempén, testünkön és hajunkon. Összefonódtunk, fulladoztunk az arcunkba áradó hûs víztõl, a csókoktól, nekihevesült szívdobbanásainktól. Földig érõ köntösbe bújtam szárítkozás gyanánt, ruháinkat feletettem a mosógéppel. A szamuráj frissen facsart narancslével várt a konyhában, hálából elsiklottam afölött, hogy milyen állapotokat idézett elõ a nektár létrehozásával. Titanic lenn maradt a lépcsõ tövében, midõn kéz a kézben a hálószobába siettünk. Egymással szemközt térdeltünk az ágyon, szavakkal szótlanul; pillantása lesimogatta vállamról a puhán kövér frottírköpenyt, az enyém kibontotta derekán a törülközõ csomóját, mígnem mindkettõnk tekintete megolvadt a melegségtõl. Összesimulva elnyúltunk egymás mellett, felkönyököltem és fölé hajoltam, magára vont, s tovább néztem vonásait, õ az enyémeket. Gyönyörködtünk a velünk játszó szépségben, amíg látni bírtunk, hiszen soha más alkalommal nem foszlott le álarcunk, nem engedtük érzelmeinknek, hogy megmutassák magukat: áttûnve és túltündökölve zártságunkon. Úgy aludtam el, mint aki szakadékba zuhan; mintha magába szippantott volna a titkok mélye, ahová vágytam. Túl gyorsan vittek alá, hé! kiáltottam, torkomba tolult belsõ szervekkel, félve, hogy szétszakadok. Erõvel tágra nyitottam szememet, s ettõl lebegõvé lassultam, puhán ereszkedtem lefelé. Az odalenni lusta világ oly jó szagú, meleg, békés és szuszogó volt, akár egy szalmán pihenõ tehén. Bókoló lombok öleltek körül, vajsárgán ködlött át rajtuk a magasból alácsorgó napfény. Hozzám dörgölõdzött a motoszkáló állatok, megzörrenõ levelek és a sziszegõ fény csendje, az élet légvételeibõl szõtt, igazi csend. Végignéztem magamon: széles öv feszült derekamon, tört kagylóval díszes nyelû tõr függött rajta szoros tokban, finom érintésû, rojtos szegélyû bõrruhámnak combközéptájt vége szakadt, óarannyá napsütött, izmos lábamra térdig érõ puha bõrcsizma simult. Felemeltem a kezemet. Az sem az enyém volt, és az is én voltam. Ujjaimat különös szépségû gyûrûk ékesítették: eleven katicabogár, szitakötõ, pillangó; karomon színpompás kígyó tekergõzött. Megérintettem a hajamat, s tudtam: a sisakfrizurás lány vagyok a combomról, a kínai rajza. Egy feketéllõre érett gyümölcseinek súlyától görnyedt szederbozót mögött felfedeztem fehér foltokkal tarkált sötét lovamat. Megérintettem bársony orrát, összehajtottuk fejünket, a hátára szökkentem. Kinyargaltunk a fák közül, harmatos fûben suhantunk; száraz, selymes, különös köd szállt ránk, és magába nyelt. Azután újra derengeni láttam a világot, fenyõ illatú gerendák borítottak fölém mennyezetet, fahasábokból rakott tûz lobogott mögöttem, a vállamra terített takaró csípõs, finom testpárát lehelt magából: a lovamét. Térdeim között barna bõrû férfi feküdt, ölére ereszkedtem, néztem arcát, furcsa fátyolon, az ereimben száguldó vér színén keresztül. Hosszú fekete haja szétterült a feje alá hajtogatott ruhákon, arcvonásai lágynak, gyengédnek, sugárzónak tetszettek; keskeny, enyhén ferde résben rejtõzõ szemének sötét írisze zölddé olvadt, magához vonzott és elnyelt, szelíden, miként a szerelem. Késõbb nyurga szálú fûben térdeltem a dombtetõn, gyermekfejnyi, duzzadtra érett gyümölccsel kezemben. Törékeny asszony ült mellettem kígyóbõr ruhában, oly törékeny, hogy már-már áttetszõ, tündeszép arcán gyöngyfényû könnyek gurultak, fényesen ragyogó ruhájára hullottak, és elfakították azt. Nevén szólítottam, Derina!, nem felelt. A gyümölcs húsába mélyesztettem fogaimat, édes levét szürcsöltem. Lenn a völgyben pengék csattogtak villódzva, és újabb lovasok érkeztek további pengékkel; lobogó hajú, durva prémekbe burkolt, vad férfiak, zömök, csimbókos szõrû lovaikhoz hasonlatosak, s mintha kardjuk vasával hajigálták volna a napfényt, aprították volna holt darabokra a világot. A hosszú hajú férfi egyedül küzdött ellenük, az õ kardja nem tündökölt, a pengét vastagon bevonta a vér, hullák hevertek körülötte, mégsem fogyott az ellenfél; lovak ágaskodtak fölé, a magasból lecsapó vasak szétszabdalták ruháját, vállát, karját, átdöfték lábát, felhasították hátát. Mígnem térdre roskadt, saját vérébe; bár életereje szökött, kardja alig fáradt, nem engedte közel a hordát. Megint seregnyi lovas érkezett, vezetõjük mereven fogta a szárat, a gyengülõ harcoshoz léptetve, kivont karddal a földre csusszant, és leszelte fejét. Harapdáltam az édes levû gyümölcsöt, a tündeszép asszony elfakult mellõlem, a horda vezére a fekete hajba markolva felemelte a fejet, leköpte és eldobta, társai leugráltak lovukról, üvöltöztek diadalukban, és rugdalták a gyertyaviasz-sárga, halott arcot. A hordafõnök rám nézett, elõremeresztett pengével felém indult, sarkamon ülve vártam, combomra szorított kezemben a tõrrel, s amikor fölém tornyosult, megneveztem ôt, és alulról döftem Firio testébe a vasat, és megforgattam benne, rám fakadt a vére, majd rám zuhant õ is, és a vállai körül hintálló prémpalást letakart bennünket. Aztán kõfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttõl, napok múltak, nappaltalanul, víz, gyümölcs és emberi hangok nélkül, mígnem fáklyafény lobbant a szürke falakra, két foglár kétfelõl felragadott és elvonszolt, hamis mosolyú asszony dézsába lökött, égetõ vízzel lesúrolt, még lélegzõ virágokat dugdosott hajamba, fehér ruhát borított rám, díszes ajtó elé kísért, és elillant. A feltáruló ajtóban magas, fekete ruhás, sima arcú férfi állt, tudtam nevét, nem mondtam ki. Jardin karon fogott, a teremnyi szobába vezetett, roskadó asztalhoz ültetett, szemközt a hatalmas, függönyös ággyal. Étellel kínált, szõlõfürtért nyúltam, fogaimmal csíptem le a szemeket, mindegyiken más-más arcot láttam, a gyöngyöt könnyezõ asszonyét, a halálra hagyott harcosét, a kimetszett zsigereiért hördülõ Firióét. Jardin borostyánszín borral kínált, elvettem a kelyhet, az ágyhoz sétáltam, s az vérbe borult, elmentem mellette, felléptem az ablakpárkányra, kitártam karjaimat, és elvetõdtem, zuhantamban borcseppek permetezték arcomat, a mélyben ezüstös csík fénylett, a folyó, repültem felé. És újra az óriási tükör elõtt álltam, mint ébren annyiszor, a Derina gardróbszobája melletti folyosón, a mesebeli sárkányhölgy bõrébõl varrt ruhát próbáltam, szembõl néném nézett vissza rám. Nem álmodsz, mondta, oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újra kezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismételteti a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne. Derina, sóhajtottam, de már a forgó körhintán ültem, igazi lovon, a fehér foltos fekete ménen, gépzene csilingelt körülöttem, oly tiszta hangú, akár a vékony zsinegre függesztett hegyikristályok széljátéka, átellenben a szamuráj fogta vibráló izmú, fekete lova kantárszárát, és helyén volt a feje; velem szemközt Firio kaptatott üvegszemû, meredt vonású mûparipán, mögöttem Jardin ült tömjénbûzt árasztó, kóccal kitömött rongylován, õt Laila követte felnyergelt zsámolyán, nyomában Venessa sarkantyúzta olajfényû acéltáltosát. A karusszel pörgött-forgott, egyre sebesebben, mígnem kifehérültek, el- és összemosódtak a környezõ arcok, mintha a tájfun tölcsérét láttam volna, közvetlen közelrõl, a mélyében ülve; szorosan markoltam a szárat, nehogy lesodródjak, hajszolt lovam elhagyta a felém kapdosó Firiót, utolérte a szamurájt. Összehajolva egymásba kapaszkodtunk, a többieket hányta-vetette a körhinta, végül a semmibe centrifugálta mindüket; a vijjogó Venessa mellettünk suhant el, penge körmöket meresztve nyakunknak. Lassan szelídült a forgás, körvonalazódott a külvilág, a Nap velünk pörgött egy gömbölyû hárskorona hátterében, az odaveszett lovak helyére újak nõttek; valódi, gyermeköröm-szépre színesített körhinta lovak, és kristálymuzsika csengett-bongott a karusszel lépcsõjén ülõ Derina kezében tartott fadobozból.

Forrás: fabyen.hu