Tündértánc 1-2

Melyik kép és melyik tükör? Melyik a hang, melyik a visszhang? Ismét film- és élet-forgatás zajlik; filmképek, életképek, vágyképek, rémképek és jelképek jobb- és baljós özöne káprázik át egymáson s ugyanígy a szerepeken-szereplőkön, írón és olvasón. Amint a tíz évvel korábban született Álomhajsza című ikertörténet (s immár azzal/azokkal is egymást trükkösen tükrözve); sodró-nyűgöző, vakító és látni tanító Tündértánc forgatagában, józan delíriumában, ihletett és ihlető bizonyosságai és bizonytalanságai közepette újólag és folytatólag a legbecsesebb és legkényesebb érték: a Szeretet számolhatatlan esélyét, lehetőségét és lehetetlenségét villantja és mérlegeli az Új Könyv is; úgymód, amint a kaleidoszkóp „anyagkészlete” mindig változatlan, ám soha egymás után kétszer azonos ábrát ki nem vet. Ami kétségtelen: érdekes is, érdemes is gyakorolni a Tündértánc-lépéseket! 

 Részlet a regénybõl: 

- Nagyuram, Fekete Herceg - nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétõl sziszegõsen -, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében! Rongykobold - az okosságos - immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban. Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenybõl. Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntetõ hangosan piheg, zihál. A kígyólány folytatja: - Fekete Herceg, régóta várlak itt Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülõföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljõ az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul! - Jól van, gyermekem - szól Rongykobold fenségesen. - Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy… - A manó hallgasson! - szól Seym ellentmondást nem tûrõen. - Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerûebben fogalmazzon. - Fekete Herceg, nagyuram… - kezdi a lány. A kobold csípõre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli: - Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerû fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egybõl megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelõ, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál? Seym ügyet sem vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel. A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az õ száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengõráncok satírozzák. - Nem értem - kezdi Seym vontatott lassúsággal. - Nem értem a bûnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt… - Tehát az a csatatér - csap le a manó. - Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlõdhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkûségét? - Láttam - hagyja rá Seym. - És te, Kaiden? - Na nézd csak! - nyögi a kérdezett. - Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt. - Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért? - Milyen jogon vallatsz te engem? - Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél elõbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat? - Úgy érted: az uralkodást? - Egen - bólogat unottan a kobold. - Azt, amit "uralkodás"-nak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelõtlen vagy. Most pedig bûnhõdsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midõn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendõ királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál gyõztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagadban értél a kapuhoz! Ott te gyõztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát! Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel. - Honnan tudok én ilyeneket? - nyöszörög felkavarodottan. - Ki bújt belém?  

Forrás: fabyen.hu