Könnyű álom

A Vis Major és Kyra Eleison című regényekből megismert zsarupáros tovább járja a Fertő Citynek becézett megapolisz utcáit. Mi van, hogyha Fertő Cityben már-már a bűn számít rendnek? Mi van, hogyha Fertő City rendjének némelyik őre ennek folytán meg is tébolyodik? Mi van, ami mégis erősebb és maradandóbb érték a fölvásárolható majdnem mindennél, a bármilyen eszehagyott és szívekövült Fertő Cityben is? Mi van, amit Vavyan Fable ne tudna végül is jóra fordító módon ábrázolni – hamis illúzióktól mentesen, ám okos szívvel, görcsoldó humorral, lenyűgöző eseményzuhataggal és szemérmesen meg-megsimogató lírával? Mi van itt, most és egyáltalán, szűkebb-tágabb (vagy: még szűkebb?) világunkban?! Meg-megálló eszünket segít átlendíteni a holtpontokon, amikor olyan Álmodó és Álomfejtő meséli el nekünk, miről is szól valójában egy többé vagy kevésbé KÖNNYŰ ÁLOM, mint amelyen VAVYAN FABLE!  

részlet... 

A Buddha-alkatú kínai nem színlelt eufóriát, amikor kikopogtam a vackáról. Feldúltságában kunkogó keveréknyelven szitkozódott, melybõl csupán néhány szót véltem ismerõsnek. Azután Vis Major arcára nézve hirtelen elnémult. A terepjáróhoz hömpölygött, kisegítette kliensét az ülésbõl. Amikor a szamuráj immár a fehér lepedõvel borított hencseren feküdt, Bebermeyer összegezte benyomásait. - Te megcsaltál engem! Meg is nézheted magad! Mindjárt itt döglesz föl nekem! Akármibe lefogadom, hogy orvosok gányoltak rajtad! Gányingered volt? - Gányom-bánom - sóhajtott Vis Major. - És most én hozzalak helyre?! - Tulajdonképpen a szúrt seb miatt jöttünk - próbálkoztam. Bebermeyer rám rivallt. - Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy maga adta orvoskézre! A dokik persze telefecskendezték kemikáliákkal! Nézzen rá! Látja a bõrszínét? Ennek az embernek a szervezete jelenleg is élet-halál harcot vív a temérdek méreggel! - Ráadásul tüstént elvérzik - jegyeztem meg. A tetkómûvész rám ordított, hogy hozzak egy párnát a másik helyiségbõl, valamint egy zöld és egy sárga folyadékkal teli palackot ugyanonnan, továbbá az elixír feliratú tégelyt is vegyem magamhoz, már ha egyáltalán tudok olvasni, mármint kínaiul. Mire valamennyi kívánságát teljesítettem, mézsárga, illatos lütyõvel kimosta és két öltéssel összevarrta a szamuráj combsebét, majd mustársárga genyõcével bekente, pergamenszerûre száradt lapufélével lefedte, végül az egész vajákumot leragasztotta. Azután hömpöly külsejéhez képest akrobatikus fürgeséggel a hátára fordította nyekkenni sem merõ áldozatát, alágyömöszölte a párnát, és kezébe adta a sárga lével töltött palackot, ráparancsolván: apró kortyokban igya ki. A zöld színû panccsal teleszívott egy titáni fecskendõt, és megfontolt lassúsággal a szamuráj könyökvénájába injekciózta. Ezenközben a hatalmába került hérosz szótlanul cumizta az avarsárga nedvet. Én sem álldogálhattam tétlenül. Elixírrel kellett kenegetnem a kedves csakráit, melyek hollétérõl fõként indulatszavakból értesültem. Midõn Bebermeyer végzett a befecskendezéssel, félretolt, kivette kezembõl a tégelyt, és folytatta a kenõcsözést. Vis Major a kortyolgatás szüneteiben elõadta, mi történt vele Firiónál. A kínai a fejét csóválta neheztelésében. - Legközelebb ide hozza, ha baja esik! - förmedt rám. Bizonytalanul bólintottam. - Holnap vegye ki a kórházi varratait! - utasított. - Én?! - Utána kenje be õt tetõtõl-talpig ezzel az olajjal, és gyengéden masszírozza át minden sejtjét, atomját! Egészen addig simítgassa, míg aranylóvá nem válik az aurája! - Én?! - hörrentem ismét, kezemben a gyöngyházszín olajjal teli üvegcsével. Bebermeyer rám nézett. - Csak ha szereti. Márpedig szereti: Vis Major a karmája és viszont. Nem elõször vannak együtt. Már korábbi életeikben is találkoztak. E mostanira nem kis feladatot vállaltak magukra. Segíteniük kell egymást abban, hogy megvalósíthassák vállalásaikat. Ezúttal megoldják, ha odafigyelnek. - Szamuráj, te érted, amit mond!? - kérdeztem. - Nektek vannak ezoterikus kommunikációs kapcsolataitok - felelte. - Irigyellek benneteket. Ezen asztrális privilégiumhoz még rádiótelefon sem kell. Leengedte a kiürült üveget. Arca, testbõre új színt öltött, üdébbet a réginél. Összeborzongtam. - Oké, Bebermeyer. Remélem, nem zavarja, ha hülyének érzem magam. - Dehogy hülye - mondta, már-már elérzékenyülten. Megpaskolta kézfejemet, és eliramlott az asztalon heverõ mappáért. - Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövõbõl. Nem muszáj hinnie abban, amirõl beszélek. Most még nem is hisz benne, látom. Végül majd nem is hinni, hanem tudni fogja. Egyébként érzésem szerint régen sejti már. Ja, itt egy rajz. Magának találtam ki. Szívesen megcsinálnám a bokájára. Nem is kell megsérülnie hozzá. Ha tetszik, jöjjön vissza, amikor ráér. Lehajolt, nyögdécselve felültette a segítségére szemernyit sem szoruló szamurájt. Elmosolyodott. Amikor mosolygott, olyan volt, mintha néhány pillanatra kiment volna a szobából. - Most nem rajzolok rád, csak ártanék vele. Ilyen tragacs még sosem voltál. Vigyázzatok egymásra! És fõként: figyelj oda Kyrára. Sokszor õ sem tudja, milyen jelentõset mond! - Hiszen nõ - dünnyögte Vis Major. - Most éppen nõ, de mit jelent ez!? Mindannyiunkban megfelelõ aránytalanságban keverednek a férfi és nõi principiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nõ közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból. Távoztunk, igézetten: keblencem úgyszólván nyurgán-daliásan; én botorka léptekkel, jócskán megkuszáltan téptem a kocsi felé. Vis Major a kormány mögé pattant. Rám vigyorgott, futólag szájon csókolt, majd padlógázzal indított. Eltûnõdtem, kitõl hallottam - csak nemrég - ezt a karma - dolgot, s hogy mit kezdjek vele. Széthajtottam a kezembe adott papirost, és a rajzra pillantottam. Ráncosra gyûrõdött a homlokom. Karusszel?! - Engedd el magad - suttogta Derina, halott nagynéném. - Könnyû neked - feleltem. - Min töprengsz? - kérdezte a szamuráj. - Ha tudnám...!? - vontam a vállamat. * Vánszorgó lassan lett reggel. Ujjongva örültem neki: élve megértük. Rohanvást igyekeztünk az irodába, elzártuk felszerelésünket, és meghallgattuk társaink röpbeszámolóit a velük történt éjrõl. A hónaljig militarizált Venessa akkor bújt elõ a szobájából, midõn Blick az iránt firtatózott, mi lelte Vis Majort, hogy ilyen átkozottul jó színe lett. - Tényleg! - csatlakozott Pralin a kérdezõhöz. - Este még úgy festettél, mint a hanyagul átsütött bélszín. - Most meg? - Klassz vagy! A szamuráj értem nyúlt, derékon karolt, és szenvedélyesen magához húzott. A fejem fölött Pralinre vigyorgott. - Ô tette. Elvitt valahová. - Tán a mennyekbe? - fanyalgott Venessa sarkon fordulva. Úgy rémlett, inkább elmenekül a válasz elõl. Vis Major utánaszólt. - Ráérsz egy percre? - Násznagyul hívsz? - Mesélnék valamit. Négyfülközt. - Gyere. A fegyvermúzeumba vonultak. Hajszálpontosan egy perccel késõbb a szamuráj kisietett a szobából, kézen fogott, és a folyosóra röppentett. Az ajtó mellett szembefordult velem. - Nos, ki hol alszik? - kérdezte. - Eljönnél hozzám? - Csak hívnod kell. - Hívlak, ha nem bánod, hogy nem sok idõnk lesz. Tizenegykor két kamasz felforgatja az életemet. Cserbenhagysz? - Azt hiszem, nem. Méltó volt hozzám. Hazahajtottunk. Titanic fergetegesen megörült nekünk. A fürdõszobába is elkísért bennünket. A zuhany alá nem engedtük be. Elõször ruhában fürödtünk, hamarosan anélkül. Egymást mosdattuk a gõzgomolyos kabinban, majd elzártam a meleg vizet, és kitisztult körülöttünk a levegõ. Nyúlánk vízcseppek futkostak a jégcsapmintás üvegajtón, a sirályfehér csempén, testünkön és hajunkon. Összefonódtunk, fulladoztunk az arcunkba áradó hûs víztõl, a csókoktól, nekihevesült szívdobbanásainktól. Földig érõ köntösbe bújtam szárítkozás gyanánt, ruháinkat feletettem a mosógéppel. A szamuráj frissen facsart narancslével várt a konyhában, hálából elsiklottam afölött, hogy milyen állapotokat idézett elõ a nektár létrehozásával. Titanic lenn maradt a lépcsõ tövében, midõn kéz a kézben a hálószobába siettünk. Egymással szemközt térdeltünk az ágyon, szavakkal szótlanul; pillantása lesimogatta vállamról a puhán kövér frottírköpenyt, az enyém kibontotta derekán a törülközõ csomóját, mígnem mindkettõnk tekintete megolvadt a melegségtõl. Összesimulva elnyúltunk egymás mellett, felkönyököltem és fölé hajoltam, magára vont, s tovább néztem vonásait, õ az enyémeket. Gyönyörködtünk a velünk játszó szépségben, amíg látni bírtunk, hiszen soha más alkalommal nem foszlott le álarcunk, nem engedtük érzelmeinknek, hogy megmutassák magukat: áttûnve és túltündökölve zártságunkon. Úgy aludtam el, mint aki szakadékba zuhan; mintha magába szippantott volna a titkok mélye, ahová vágytam. Túl gyorsan vittek alá, hé! kiáltottam, torkomba tolult belsõ szervekkel, félve, hogy szétszakadok. Erõvel tágra nyitottam szememet, s ettõl lebegõvé lassultam, puhán ereszkedtem lefelé. Az odalenni lusta világ oly jó szagú, meleg, békés és szuszogó volt, akár egy szalmán pihenõ tehén. Bókoló lombok öleltek körül, vajsárgán ködlött át rajtuk a magasból alácsorgó napfény. Hozzám dörgölõdzött a motoszkáló állatok, megzörrenõ levelek és a sziszegõ fény csendje, az élet légvételeibõl szõtt, igazi csend. Végignéztem magamon: széles öv feszült derekamon, tört kagylóval díszes nyelû tõr függött rajta szoros tokban, finom érintésû, rojtos szegélyû bõrruhámnak combközéptájt vége szakadt, óarannyá napsütött, izmos lábamra térdig érõ puha bõrcsizma simult. Felemeltem a kezemet. Az sem az enyém volt, és az is én voltam. Ujjaimat különös szépségû gyûrûk ékesítették: eleven katicabogár, szitakötõ, pillangó; karomon színpompás kígyó tekergõzött. Megérintettem a hajamat, s tudtam: a sisakfrizurás lány vagyok a combomról, a kínai rajza. Egy feketéllõre érett gyümölcseinek súlyától görnyedt szederbozót mögött felfedeztem fehér foltokkal tarkált sötét lovamat. Megérintettem bársony orrát, összehajtottuk fejünket, a hátára szökkentem. Kinyargaltunk a fák közül, harmatos fûben suhantunk; száraz, selymes, különös köd szállt ránk, és magába nyelt. Azután újra derengeni láttam a világot, fenyõ illatú gerendák borítottak fölém mennyezetet, fahasábokból rakott tûz lobogott mögöttem, a vállamra terített takaró csípõs, finom testpárát lehelt magából: a lovamét. Térdeim között barna bõrû férfi feküdt, ölére ereszkedtem, néztem arcát, furcsa fátyolon, az ereimben száguldó vér színén keresztül. Hosszú fekete haja szétterült a feje alá hajtogatott ruhákon, arcvonásai lágynak, gyengédnek, sugárzónak tetszettek; keskeny, enyhén ferde résben rejtõzõ szemének sötét írisze zölddé olvadt, magához vonzott és elnyelt, szelíden, miként a szerelem. Késõbb nyurga szálú fûben térdeltem a dombtetõn, gyermekfejnyi, duzzadtra érett gyümölccsel kezemben. Törékeny asszony ült mellettem kígyóbõr ruhában, oly törékeny, hogy már-már áttetszõ, tündeszép arcán gyöngyfényû könnyek gurultak, fényesen ragyogó ruhájára hullottak, és elfakították azt. Nevén szólítottam, Derina!, nem felelt. A gyümölcs húsába mélyesztettem fogaimat, édes levét szürcsöltem. Lenn a völgyben pengék csattogtak villódzva, és újabb lovasok érkeztek további pengékkel; lobogó hajú, durva prémekbe burkolt, vad férfiak, zömök, csimbókos szõrû lovaikhoz hasonlatosak, s mintha kardjuk vasával hajigálták volna a napfényt, aprították volna holt darabokra a világot. A hosszú hajú férfi egyedül küzdött ellenük, az õ kardja nem tündökölt, a pengét vastagon bevonta a vér, hullák hevertek körülötte, mégsem fogyott az ellenfél; lovak ágaskodtak fölé, a magasból lecsapó vasak szétszabdalták ruháját, vállát, karját, átdöfték lábát, felhasították hátát. Mígnem térdre roskadt, saját vérébe; bár életereje szökött, kardja alig fáradt, nem engedte közel a hordát. Megint seregnyi lovas érkezett, vezetõjük mereven fogta a szárat, a gyengülõ harcoshoz léptetve, kivont karddal a földre csusszant, és leszelte fejét. Harapdáltam az édes levû gyümölcsöt, a tündeszép asszony elfakult mellõlem, a horda vezére a fekete hajba markolva felemelte a fejet, leköpte és eldobta, társai leugráltak lovukról, üvöltöztek diadalukban, és rugdalták a gyertyaviasz-sárga, halott arcot. A hordafõnök rám nézett, elõremeresztett pengével felém indult, sarkamon ülve vártam, combomra szorított kezemben a tõrrel, s amikor fölém tornyosult, megneveztem ôt, és alulról döftem Firio testébe a vasat, és megforgattam benne, rám fakadt a vére, majd rám zuhant õ is, és a vállai körül hintálló prémpalást letakart bennünket. Aztán kõfalakkal közrezárt ablaktalan, nyirkos cellában nyitogattam szememet, és semmit sem láttam a sötéttõl, napok múltak, nappaltalanul, víz, gyümölcs és emberi hangok nélkül, mígnem fáklyafény lobbant a szürke falakra, két foglár kétfelõl felragadott és elvonszolt, hamis mosolyú asszony dézsába lökött, égetõ vízzel lesúrolt, még lélegzõ virágokat dugdosott hajamba, fehér ruhát borított rám, díszes ajtó elé kísért, és elillant. A feltáruló ajtóban magas, fekete ruhás, sima arcú férfi állt, tudtam nevét, nem mondtam ki. Jardin karon fogott, a teremnyi szobába vezetett, roskadó asztalhoz ültetett, szemközt a hatalmas, függönyös ággyal. Étellel kínált, szõlõfürtért nyúltam, fogaimmal csíptem le a szemeket, mindegyiken más-más arcot láttam, a gyöngyöt könnyezõ asszonyét, a halálra hagyott harcosét, a kimetszett zsigereiért hördülõ Firióét. Jardin borostyánszín borral kínált, elvettem a kelyhet, az ágyhoz sétáltam, s az vérbe borult, elmentem mellette, felléptem az ablakpárkányra, kitártam karjaimat, és elvetõdtem, zuhantamban borcseppek permetezték arcomat, a mélyben ezüstös csík fénylett, a folyó, repültem felé. És újra az óriási tükör elõtt álltam, mint ébren annyiszor, a Derina gardróbszobája melletti folyosón, a mesebeli sárkányhölgy bõrébõl varrt ruhát próbáltam, szembõl néném nézett vissza rám. Nem álmodsz, mondta, oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és még megannyiszor újra kezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismételteti a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne. Derina, sóhajtottam, de már a forgó körhintán ültem, igazi lovon, a fehér foltos fekete ménen, gépzene csilingelt körülöttem, oly tiszta hangú, akár a vékony zsinegre függesztett hegyikristályok széljátéka, átellenben a szamuráj fogta vibráló izmú, fekete lova kantárszárát, és helyén volt a feje; velem szemközt Firio kaptatott üvegszemû, meredt vonású mûparipán, mögöttem Jardin ült tömjénbûzt árasztó, kóccal kitömött rongylován, õt Laila követte felnyergelt zsámolyán, nyomában Venessa sarkantyúzta olajfényû acéltáltosát. A karusszel pörgött-forgott, egyre sebesebben, mígnem kifehérültek, el- és összemosódtak a környezõ arcok, mintha a tájfun tölcsérét láttam volna, közvetlen közelrõl, a mélyében ülve; szorosan markoltam a szárat, nehogy lesodródjak, hajszolt lovam elhagyta a felém kapdosó Firiót, utolérte a szamurájt. Összehajolva egymásba kapaszkodtunk, a többieket hányta-vetette a körhinta, végül a semmibe centrifugálta mindüket; a vijjogó Venessa mellettünk suhant el, penge körmöket meresztve nyakunknak. Lassan szelídült a forgás, körvonalazódott a külvilág, a Nap velünk pörgött egy gömbölyû hárskorona hátterében, az odaveszett lovak helyére újak nõttek; valódi, gyermeköröm-szépre színesített körhinta lovak, és kristálymuzsika csengett-bongott a karusszel lépcsõjén ülõ Derina kezében tartott fadobozból.

Forrás: fabyen.hu