Kyra Eleison

A Vis Major sorozat második kötete, a Kyra Eleison 1995-ben került kiadásra, majd másodszorra 2008-ban, mindkét alkalommal a Fabyen kiadó jóvoltából. Újabb sikeres zsaruregény az írónő tollából, melyben Kyra és Vis Major tovább üldözik a bűnt Fertő City-ben… 

A történet egyszerűen felveszi az előző kötet eldobott fonalát… Kyra ezúttal Blick-kel a fekete bőrű viccmesterrel járja az utcákat a bűnözők nyomában, ugyanis Vis Major eltűnt, önszántából természetesen. Épp csak, Kyra-val felejtette el közölni, hogy merre jár… A főhősnő szerelmes kínjában jobbat nem tud, minthogy gondolatban szakít a macsó szívtipróval, aki rögtön ezután haza is talál. Csendkúrázások, vitatkozások, udvarlások, vurstli, óráskerék, meg miegymás közepette sem alszik a város gonoszabbik fele, így ebben a kötetben sem unatkozhat az olvasó. Egy őrült embereket nyúz, gyilkol, mint kiderül tetoválásokért. Persze nem akármilyenekért: híres nők portréit gyűjti, csak éppen emberbőrön. Hamarosan a készítő és egy szabad bőrfelülettel rendelkező fiú is eltűnik… de megkerülnek-e időben? Ha ez nem volna elég, ott van még a Szextrém álnéven elhíresült pszichopata, aki valós női gyilkosságot vett telefonra, és most népszerűsíti. A következő célpontja pedig a bűntény felfedője, maga Kyra… Aki amúgy is belekeveredik egy gyilkosságba, noha ő csak élvezte a férfias kocsikázást. Tudjuk, tudjuk… az élet nem igazságos. Időközben Vis Major elvált, és most házat keres, megfelelőt, de az ajándék papagájt már nem kérte. Ha pedig épp unatkoznának egy szabad este, felcsapnak szomszédriogatónak… Unalom? Nincs. Szórakozás? Izgalom? Fordulat? Stílus? Annál több. Kyra Eleison. 

Forrás: butyok13.wordpress.com  

részlet... 

Jóval később is harangzúgás-szerűen csengett a fülem a legkisebb lányka de luxe otthonában összecsődített, egyre agresszívebbé váló szülőpárok visítozásától. A gyermekek tette viszonylag kevéssé izgatta fel őket, a várható következmény - botrány!!! - annál inkább. Fűt, fát, bitót ígértek nekünk és az asztmájából bámulatosan kigyógyultnak tetsző, felháborodott szomszédnak. Szálanként és név szerint felsorolták befolyásos ismerőseiket, akikkel kinyírathatnának bennünket - ásítoztatóan fárasztó élmény volt. Az egyik anya, a jégtáblaként közismert, próbára tette meghatódási készségünket, a leánykák harmatos életkorára hivatkozott, s kérte, nézzük el a sajnálatos botlást. Vis Major biztosította arról, hogy mi elnézzük, a többi már Simonék dolga, majd a sarkamon fordított, mondván: - Siessünk kifelé ebből a zsivajból, mert nincs nálam a kicsithalló készülékem. Amikor a kocsiba zuhantunk, zúgó fejjel kísérletet tettem az átéltek tömör összefoglalására. Bambi megakadályozta, hogy világra hozzam az aforizmát. Közölt velünk egy címet, ahová talán máris elrohanhatnánk, mert az egyik szomszéd átható sikítozásra panaszkodik. A szamuráj kicsapta a tetővillogót, majd oly bőszen indított, hogy az üléstámlára tapadtam. Amikor megszűnt a vákuum, előszedtem egy cigit, és a stukker-gyújtó fölé hajoltam. Csenevész parktól ölelt, hatemeletes épülettömbhöz érkeztünk. A megadott címet csak a járdán gurulva közelíthettük meg, ugyanis az utat nemrég felbontották, majd reflektorokkal megvilágítva úgy is hagyták - talán csak átmenetileg, amíg a csőtörés befoltozására küldött munkások visszatérnek a közeli kocsmából. A fagyalbokrok szegélyezte bejárat előtt izgatott emberek toporogtak, legtöbbjük a lehető legszellősebb öltözékben, nem csupán a kései időpont, hanem a hőség miatt is. Amikor kirobbantunk a járgányból, egy borostás férfi sietett elénk ebihalmintás pizsamanadrágban; felsőruhaként nedves törülközőt viselt a vállán. - Jó estét, ne haragudjanak, egy perccel ezelőtt tisztázódott a sikoltozás, tulajdonképpen nincs semmi baj. - Tehát csak skálázott valaki? - érdeklődött Vis Major. A férfi elnevette magát. Megmarkolta a törülköző két sarkát, meglegyezgette az arcát. - Úgyszólván - bólintott. - Egy papagáj. Nagyon kínos. Mielőtt ideértek, épp arról beszéltünk a lakótársakkal, hogy nyugodtan felháborodhatnánk, de ilyesmi még sosem fordult elő. Szóval nem háborodunk fel. Késő délután kezdtek az útfelbontáshoz, dübörögtek a gépek, nappali fényárt csináltak a fényszórók, a szegény madár teljesen összezavarodott. A gazdái sem voltak itthon, csak két perce értek haza. Hát ez van. Kiakadt egy papagáj. Vis Major hozzám fordult. - Volt már papagájod? - Soha. - Akkor menjünk papagájnézőbe. Ekkor egy fiatal nő vált ki a kisebb csődületből, és mellénk lépett. - A mi madarunk okozta az ijedtséget. Kitettük az erkélyre, hogy ő is élvezze a nyarat. A földszinten lakunk. Lehet, hogy nem csak az útbontás izgatta fel, talán macska kerülgette. - Maga szokott sikoltozni? - kérdezte a szamuráj. A nő elgondolkodott. - Hát, legfeljebb... - kezdte, majd zavartan elhallgatott. - Ilyen vérfagyasztóan soha. A férjem se. Jöjjenek be hozzánk. Fekete selyemoverallját suhogtatva, ringó járással elindult előttünk. Bevezetett a lakásba, majd megtorpant a nappali közepén. - Ez itt a férjem - mutatta be a kalitka előtt álló, narancsgerezdet lóbáló szakállas férfit. - Ez meg a jákónk - intett az odabenn tartózkodó, mélyszürke tollruhás, piros faroktollú, nagyobbacska teremtmény felé. A papagáj félrehajtott fejjel nézett bennünket aranyszegélyes szemével. Nem nyerhettük el a tetszését, mert felborzolta a tollait, és úgy csettintgetett a nyelvével, mintha rágógumizna. Váratlanul élesen ránk kiáltott, horgas csőrével kitépte a szakállas férfi kezéből a narancsot, és lehajította a kalitka aljára. - Tök idegroncs szegénykém - sóhajtotta a pasas. - Biztos valami macska rémítette meg - vélekedett a karcsú, szőke nő. Gőgicsélő szavakkal nyugtatgatta a pihegő madarat. - Megengedik, hogy kinézzek az erkélyre? - kérdezte a szamuráj. A nő vállat vont. - Igazán nagyon sajnálom, hogy a szomszédok idecsődítették magukat, de egy kóbor macska miatt nem szívesen venném igénybe a rendőrséget. Vis Major nyájas mosollyal visszafordult az erkélyajtóból. Szerfelett megnyerően tudott mosolyogni, ha akart. - Nem vagyok egy papagájista, de úgy rémlik, a jákó azért a legnépszerűbb valamennyi faj között, mert ő a legprofibb hangutánzó. - Így igaz - felelte a pasas lelkesen. - Yosi tudja a saját nevét és a mienket is. Gyakran átejt bennünket telefoncsörgéssel, csengetéssel, ha úgy hozza kedve, ugat vagy nyávog, az ablak alatt repdeső madarak hangját is utánozza. Tavasztájt ordítozik, hogy nyitnikék, azután jön a pitypalatty és a feketerigók vészfüttye, amitől eléggé meg lehet őrülni. Illedelmesen köszön, ha meglát valakit, méghozzá általában a napszaknak megfelelően. Eleinte mondogattuk is a feleségemmel, hogy Yosi olyan jó panzió-élményt ad, valahányszor leülünk enni, ötszázszor kell visszaköszönni, jó étvágyat kívánni, akárcsak egy fogadó éttermében. De utánozza a mosogatógépet, a mikrosütő jelzőfüttyét, szipog, tüsszög, vécét öblít, szóval jobban ragad rá az, amit ő akar elsajátítani, mint amire mi tanítgatjuk. Mindezeket illusztrálandó, a madár lesimította tollait, jó estét kívánt, megkérdezte, mi van, nyávogott egyet, elfütyülte, hogy hócipő, majd közölte: szeretlek, végül hatalmasat szipogott. - Jó fej vagy, Yosi - mondtam. - Jákó papa - felelte enyhén búgó hangon, tisztán érthetően. - Legyél a barátom. Jó segged van. Jó nagy segged van. - Elnézést - nyögte a pasas. - Nem magára értette. A feleségemnek akartam születésnapi meglepetést, napokig tanítgattam erre a kis bókra. És ez pontosan a kellő pillanatban, tortaszeléskor el is hangzott. Vis Major megmozdult az erkélyajtóban. - Yosi este is társalog? - kérdezte. - Sötétedés után általában elcsendesedik, és ha nem zavarják, akkor reggelig alszik. Az utcán felzúgott egy kompresszor. Yosi a tollait felborzolva, hajhullasztóan éles halálsikolyokat hallatott, az utolsót hosszan kitartotta. A szamuráj kifordult az erkélyre. Utána siettem. A nem túl tágas balkonon két szék és egy asztal szorongott, a korlátra akasztott ládákban futómuskátli virult. A pasas megállt mögöttünk a küszöbön. - A bal oldali a hálószobánk erkélye, a jobb felőli a szomszédé. Csak futólag ismerem a tagot, a nevét az ajtajáról olvastam le, be sem mutatkozott. Vis Major áthajolt a két erkély közé emelt tejüveg fal előtt. Zseblámpája fénykörét a padlóra irányította. Észrevett valami különöset, mert a fénypászma lassan végigkúszott az erkélyen, felkapaszkodott a korlátra, és tovább araszolt a házat övező keskeny betonszegélyen, majd elveszett az észbontóan illatozó, virágfürtös fagyalbokrok között. A szamuráj hátraintett. Fegyvert rántott, a korlátra szökkent, és máris a jobb oldali erkélyen termett. Követtem. A falhoz simulva megvártam, míg a cipője orrával kitárja a törött üvegű ajtót. Azután a lakásba surrantunk. A útépítők lámpafényei segítettek tájékozódni a nappaliban. Láttuk a véres szőnyegen fekvő, szétvetett karú, mozdulatlan nőt, a felborogatott bútorokat. Szerteszórt holmik között óvakodtunk előre. Helyiségről helyiségre átvizsgáltuk a lakást, bár nemigen számítottunk arra, hogy támadó szándékú emberbe ütközünk. Aki itt ölt és felforgatott, kihasználva a dübörgő kompresszor és a markológép lármáját, régen messze járhat. Alighanem ő távozott az erkélykorláton át, nem észrevétlenül, hiszen vérnyomokat hagyott maga után. Visszatértünk a felfordulásba. A szamuráj az öklére húzta zakója ujját, és felkapcsolta a lámpát. Az élettelen nő mellé térdelt. Teljesen feleslegesen megtapintotta a rezzenetlen nyaki artériát. A ragyogóra sminkelt fiatal nő eltorzult arccal, üvegesre sápadtan hevert a vérmocskos szőnyegen, nyakán, mellkasán, hasán és combján késdöfések nyomaival. Derékig felcsúszott, almapiros sztreccsruháján feketülő vérfoltok, szakadások éktelenkedtek. A felborított kanapé előtt szétdobált magazinok, törött üvegek, összetaposott könyvek és szertehányt töltényes dobozok feküdtek. A leszakított faliszekrény is kiöklendezte tartalmát. Szerfelett különösnek találtam, hogy a hajlék tulajdonosa válogatott lőfegyvereket tartott a nappaliban, arzenálnyit. Vadonatújnak tetsző géppisztolyok, stukkerek és gránátkilövésre is alkalmas puskák borították a vér- és italfoltos padlót. Vis Major felemelkedett. - Hívd Bambit - mondta. - Megnézem, merre ment a sebesült. Hallgattam, jóllehet a nyelvemen volt: a bokrokon túli járdaszegélyig; ott beült a kocsijába, és eltépett a halálba. Az erkélyen át távoztunk, ügyelve, nehogy összetapossuk a nyomokat. A keskeny szegélyen futottam a járgány felé. Elhadartam Bambinak, hogy mit találtunk, válaszát alig értettem a munkagépek zúgásától. Azután előkaptam egy lámpát a kesztyűtartóból, és a szamuráj után eredtem. Zegzugolva loholtam a nyíratlan fagyalcserjék között, a vércsíkot követve. A jelekből ítélve a sérült - talán nem is a támadó, hanem a nő társa? - úgyképpen bujkált, mintha üldözéstől tartott volna. Erősen vérzett, egy helyütt hosszabban megpihent; az egyik bokor alatt dermedő felszínű vértócsa maradt utána. A sebesült a növények takarásában megkerülte a tömböt, már-már visszatért a kiindulási ponthoz, az erkély alá. Talán látni akarta, mitévő lesz a késelő, majd, látván a távozását, megnyugodhatott: nem üldözik tovább - vagy éppen ellenkezőleg: ráriadt, hogy tovább kell menekülnie. Szakított néhány hatalmas bogáncslevelet, a sebére szorította. S ezzel megszűntek a vérnyomok. Kibújtam a cserjésből. A járdaszegély mellett kocsisor ácsorgott. Az úttest túloldalán ódon, magas bérházsor komorlott. Megláttam a lámpájával vizsgálódó Vis Majort. Átszaladtam az úton. A szamuráj egy szurokszín furgon oldalára világított. A véres ujjnyomok azt sugallták, hogy a fickó errefelé botladozott tovább. Elindultunk egymás mellett. Semmi sem kerülhette el a figyelmünket. A következő vérfoltot én fedeztem fel egy ház falán. A sebesült meginoghatott, megtámaszkodott a falon, azután ellökte magát onnan, és tovább imbolygott. Néhány lépéssel távolabb, egy fekete Austin mögött fonnyadozó bogáncslevelet találtunk. A szamuráj megfordította a cipője orrával. Jókora, reszketeg vérrög toccsant le a levélről. Szivarozó pasas vonult el mellettünk, túltáplált rottweiler kutyája sétaszíjába csimpaszkodva. Rosszallóan végigmért bennünket, morgott valamit az ebnek, és mielőtt továbblépett volna, dermesztően büdös füstfelhőt bocsátott ki a tüdejéből. Ugyanekkor egy cápaszürke furgon húzott mellénk, a szivaréhoz fogható bűzfelleget loccsintva ránk. A kutyás filkó és a furgon eltávolodott, tüdőnk kiszellőzött. A mellettünk magasodó mustársárgára pacsmagolt ház tövében kopott férfi ült egy kartonpapír lapon. Pecsétes, kinőtt zakója zsebéből lapos üveg nyaka kandikált elő. A pasas érdeklődőn nézegetett bennünket, kezünkben a lámpát, tétovázásunkat. Azután felemelte a kezét. Recsegő karöltővel, akkurátusan vakarózni kezdett. Szomorkás vigyorféle tűnt fel elsárgult szürke szőrrel borított arcán. S a vakarózás végeztével, szinte loppal, a ház kapujára bökött görbült mutatóujjával, majd gyors pillantást vetett arrafelé, amerre a füstokádó furgon elporoszkált. Sietve felkecmergett a papundekliről, és enyhén imbolyogva elzizzent a mienkkel ellentétes irányba. Beléptünk a kapun. Semeddig sem kellett keresgélni. Jobbról nyílott a szeméttároló; az ajtón bíbor tenyérnyom virított. A konténerekkel zsúfolt, áporodott szagú helyiségbe surrantunk. Harminc év körüli, kékre sápadt filkó ült a legközelebbi konténer előtt, zihálva, nyöszörögve lélegzett. Láttunkra merevre feszült, úgy rémlett, felhátrál a hatalmas szeméttartó falán. - Zsaruk vagyunk - mondta Vis Major. A pasas elernyedt, kesernyés nevetésfélét hallatott. Mellé térdeltem, sebtében áttapogattam elöl skarlát, hátul fehér ingét, szakadozott, vérmocskos nadrágját. Fegyvertelennek találtatott. Ezalatt a szamuráj megfogta a karját, és a markolt bogáncslevelekkel együtt elemelte a hasáról, majd visszanyomta ugyanoda. - Kyra, hívd a mentőket! - Nem kell! - nyögte a pasas. Vis Major előkapta és a kezembe adta zsebtelefonját, hogy ne kelljen visszakirándulnom a járgányhoz. A sebesült tiltakozott, a szamuráj beszélgetni akart. - Ne izgassa magát, mostantól mi vigyázunk a biztonságára. Mi a neve? Maga a lakás tulajdonosa? Ismeri a támadóit? A fickó nem felelt. Miután végeztem a telefonálással, visszasüllyesztettem a készüléket a szamuráj farmerkabátjába. Vánszorgásszerűen múlottak a percek. Vis Major megismételte kérdéseit, olykor újabbakat is feltett, hogy színesítse az egyoldalú társalgást. Az ajtóhoz ténferegtem. A titáni szeméttartókban gyümölcs erjedt, ételmaradék rothadt; a bűz az utcára kergetett. Szélesre tártam a kaput, ám a szabadban sem mozdult a párás, felforrósodott levegő. - Talán egy hajszállal jobb lenne, ha kinn várnánk a mentőt - indítványoztam. - Nem! - nyögte a sebesült. Azután megmondta a nevét. Smartnak hívják. Igen, zihálta, ő lakik a szétvert lakásban. Az ő barátnője hever holtan a szőnyegen. Két fickó tört rájuk, két rohadék állat, túlélő-késsel felszerelkezve. Igen, a fegyverek miatt. Mert errefelé senki más nem kereskedhet fegyverrel, csak a késelők megbízója. És mivel ő megszegte e törvényt, halnia kéne. Vis Major tovább kérdezett. Motorzúgás hallatszott az utca végéből, abból az irányból, amerre a hajléktalan ördög felszívódott. Kiléptem a járda szélére, bár sejtettem, hogy nem a mentőkocsi közeleg, hiszen még távoli szirénaszót sem hallottam. Átellenben, a messze mögöttünk maradt hatemeletes tömb előtti járdán kék forgófényes zsarujárgányok gurultak. Jobbról - húsz méternyire - cápaszürke furgon csordogált felém. Lassan haladt, a szélvédő mögött két férfifejet vettem ki. A kocsit vezető filkó kikönyökölt az ablakon, olykor ki is hajolt, az utcát fürkészve, mintha keresne valakit. Kapcsoltam végre, ám mert oly lassan, akár egy teknősbéka, mire felocsúdtam, hogy ez a furgon csak az imént ment el mellettünk, kegyetlen büdösséget pöfögve, a kormányt markoló pasasnak is összeállt a kép: szőke nő a zseblámpával, immár társa nélkül, egy kapu előtt várakozva. Azért persze megkérdezhette volna, jól sejti-e, hogy valami közöm van az ő dolgához. Mogyorónyit sem kérdezett. Azonnal fegyvert rántott. És lőtt. Hasmánt, alacsonyan repültem a kapu felé. Röptömben valószínűleg a szamurájt szólongattam, noha felesleges volt. Biztosra vehettem: felneszelt a géppisztolysorozatra. Bekúsztam a súlyos deszkakapu mögé, ekkorra már a rémület a kezembe adta a stukkert. Alig akartam elhinni, hogy mindenütt ép vagyok. A furgon tovább gurult, eltűnt a szemem elől. Nem hallottam motorzúgást, a füstbűz is elült. De valahogy hirtelen. Mintha elvágták volna. Nem mertem kidugni a fejem, és úgyis sejtettem, mit láthatnék. Ezek kiszállnak, és idejönnek a szemét Uzijaikkal! Kész csapda egy kapualj! Boldog megkönnyebbülésemre felmorrant a motor. Elmennek! Hallottam, hogy a vezető talpa ütemesen pöcköli a gázt. Vis Major pisztollyal a kezében a másik kapuszárnynál lapult, lábnyújtásnyira tőlem. És én mégis hisztérikusan ideges lettem attól, amit hallottam! Nem tévedtem. A vezető nem hergelte tovább a ménesét. Felkapta lábát a kuplungról, és szemkápráztató gyorsan visszafarolt. Suhantában végigsorozta a házfalat, ólmot okádott a kapualjba. Azután jobbra eltűnt. A szamuráj lassan lecsúszott mellettem a kapu szegélyén. Belém állt a jégmerevség: azt hittem, megsérült. A következő húzása megnyugtatott: nagyon is eleven, és nem csupán szervileg. Amint földközelbe ért, két kézre kapta a stukkert, kifordult az utcára, a tovarobogott furgonnal ellenkező irányba, és kétszer meghúzta a ravaszt. Az első dörrenéssel egy időben jajkiáltás harsant, a második után - legfeljebb orrhossznyira rejtekemtől - fémes csattogással lehullott egy fegyver, és elszánkázott előttem a járdán. A következő pillanatban olyan zajt hallottam, mintha körmök csikordulnának a falon, a fülemhez közel. A foghullasztó hangokat bénító látvány követte. A becserkészésünkben meggátolt filkó lemállott a ház faláról, és lobogó hajjal, meredt szemmel egyenesen az ölembe hullott. A szamuráj átszökkent fölötte, s az immár újra felénk robogó furgon fogadására indult. Én még maradtam egy másodpercig, halaszthatatlan dolgom lévén: hisztérikusan őszültem. Azután hirtelen felhagytam vele. Rádöbbentem, hogy szívszerelmem teljesen őrült. Átlebbentem a kiselejtezett gonosztevő fölött. Látnom kellett, mit művel eszement kedvesem. Így hát még éppen láttam is, amint egy parkoló kocsi takarásából meglepi a vészesen tépő furgonistát. A filkó a baljában tartotta a géppisztolyt, jobb kézzel markolta a kormányt. Észrevett engem, s midőn delfinugrással a kocsik mögé vetődtem, elvigyorodott. Ugyane pillanatban le is fagyott arcáról az öröme, mert a szamuráj felpattant a furgon küszöbére, és egyetlen reccsenéssel megszabadította Uzijától, majd a stukkert a fültövéhez nyomva arra kérte, ugyan, állna már meg. A pasas dühödten a fékre taposott, ama alantas szándékkal, hogy levesse a küszöbről Vis Majort. A szamuráj azonban megtapadt az ajtón, s a várakozással ellentétben nem szállt el. A furgon éktelen csikorgással megállt. Kedvenc zsarum kiszakította az ülésből a filkót. Ledobta az aszfaltra. A pasas ráébredt repedt csuklója kínjára, és egyébként is rosszul érezte magát. Verdesett, ellenkezett. Szitkokat üvöltött. Vis Major letérdelt mellé, szempillantás alatt hátrabogozta és lelakatolta a karjait. Azután narkózist alkalmazott. A hatemeletes épület felől állig felfegyverzett egyenruhások rohantak felénk, az utca végében feltűnt a sivalgó mentőkocsi. A felmetszett hasú férfi ebben a pillanatban surrant ki a kapun, és bizonytalanul botladozva, ámde konokul elillanni készült. Elkaptam a többé-kevésbé szakszerűen kibelezett pasast, és orvoskézre adtam. Vis Major feltartott kézzel, jobb tenyerén vakító jelvényével magyarázta az egyenruhásoknak, hogy szükségtelen lőniük. Ezután felültem egy alvó BMW elejére, és folytattam az őszülést, végre zavartalanul. A szamuráj ugyanis félrevonult egy bokorba a maroktelefonjával.

Forrás: fabyen.hu