Barbárság tengere

Sandon zsoldosból harcszolga, majd szabad viador lett. A sok tusázás után úgy érzi, perzselt lelke békéjét csakis egyedül találhatja meg, így hát társaitól búcsút véve útnak indul. Lepereg róla Virtuo, a fikarc varázsló figyelmeztetése, mely szerint jobban járna, ha inkább belső utazást tenne. Ő valóságos élményekre vágyik, s ezeket hiánytalanul meg is kapja, miután kiköt Qrbuun rablókirályságban, ahol hirtelen minden katona őt üldözi, és a kéretlenül mellé szegődött társakat is képtelen lerázni. Leáztatja magáról az elmúlt napok lepedékét. Napok? Hiszen csak múlt éjjel kezdődött az egész, amikor a kalapos személy a fogadó teraszára lépett. Rövid időn belül felforrósodott a helyzet, elsült Bűzmók, az ártatlanokat is beborítva kegyetlen fojtógázával, s következett az űzéses menekvés, harcolós, börtönös izzadásokkal. Alvilágnál irtóztatóbb temetőben jártak, rájuk ragadt a nadály, tökfejnek nézte őket Amula, a béljós. Poroszlókkal vívtak a gőzfürdőben, a kalaposról kiderült, hogy vándorol a melle. Vendégül látta őket a Bomlott Királyné, vagyis a szelleme. Halálraítélt zsiványoknak segítettek szökni, kiverekedték magukat Rablókirály-városból, és amikor azt remélték, nyugtot lelnek végre, vissza kellett térniük, egyenest a Végzetpalotába. Az Álmok Tengeréből megismert Sandon kisvártatva azon kapja magát, hogy Throk lovagként harcol a Vitézi Viadalon a bajnoki címért, napról napra szerelmesebb feleségébe, Amina grófnőbe, és legfőbb célja megdönteni Scata rablókirály zsarnoki hatalmát. Újabb mesélőkönyv szabadságról és szerelemről, harcosokkal, tündérekkel, varázslókkal. A Világ Lelke legyen velünk.

részlet...

 − Biztonságban vagyunk – nyöszörgi a lator cikázó szemmel, rémülettől vérehűlten. Önmagát győzi meg a legkevésbé.
Termetes fák magasodnak körös-körül, kínozottnak rémlő, göcsörtös törzseiken óriási hasadékok, lyukak tátonganak. A mélyen lehajló ágakon koponya formájú levelek reszketnek-riszálnak, összesúrlódáskor sikoltó-karistos hangot hallatva.
Az egymásra tornyozott koporsók tömbjei kuszán kanyargózó házsorokra emlékeztetnek. Olyasféle érzésük támad közöttük, mintha zugutcákban bolyonganának. A silány hulladékanyagból, sebtében fabrikált ládák görbült, dülledő falai szétfakadással fenyegetnek; e látvány undornyögéseket hasít fel Lazisból.
A pontatlanul illeszkedő deszkák résein halotti nedvek szivárognak-bugyognak. A rothadás-bomlás bűze zsírossá teszi a levegőt, s éppúgy szitál, mint a köd, arcukra, kezükre, a lovak sörényére tapad.
Skelo a kordéját félrehagyva tobzódik köröttük, hol Sandon vállára huppan, hol az ifiúr kalapjára csüccsen s a fonnyadt madártollakkal legyezi magát, hol pedig Bitó mögé ül, menetiránynak háttal, felhúzott térddel − és szakadatlanul kornyikál.
Ha engem látsz, életörömöt többé ne remélj,
addig érezd, mily szép a létezés, amíg másokért
nyikorog kordém.
Ha engem látsz, dobd el a kulcsot, kanalat,
súgok egy titkot: lényed épségben marad,
ám eztán mást boldogít.
Ha engem látsz, dobd le a régi maskarát,
hajolj mélyre, végponthoz ért az előadás,
új szerep vár rád.
Ha engem látsz, vajon mi marad utánad:
dicső emlék, vigasság, gyötrelmes bánat?
Csak amit érdemelsz.
Sandon felmordul:
− Megőrjítesz, kriptaszökevény! Nincs vidámabb dalod?
Skelo a vállát vonogatja. Tetszik neki, ahogy a gömbös csontvég felcsapódik, majd visszazöttyen, és felcsapódik, visszazöttyen. Ezt elunva a tusázóra néz, rosszallóan ingatja fejét. Egykedvűen kurjogat:
− Rityeráré, bumbum, fel a talpakkal! Le a fejet, fel a talpat! Csujja, csujja, damdam!
− Mindjárt más – dörmögi Sandon, felfogván: békésen tűrnie kellett volna a korábbi gyászdalolást.
− Kivel társalogsz? – nyögi az uracska.
− Igazad van, ideje tisztázni: tényleg nem látjátok-halljátok Skelót? Csak én, egyedül? Értem jöttél, cimbora?
A cimborának titulált csontszellem újfent vállat von, széttárja zörgő karjait, ezzel a mozdulattal fellövi magát a koponyaleveles lombok közé, s elfoszlik szem elől.
Az yloni izzad, érzése szerint ugyanazt, amit a tákolt koporsók. Hiába utazott messzire a régi vérfürdőktől, bőréből ki nem bújhat. Pontosan erről gajdolt Skelo: előadás közben nincs szerepcsere. A következő darabban talán majd másvalakit játszhat.
Felfogja, hogy eddig a csontbáb tartotta távol a ködöt. Alighogy az belevész a lombba, a talaj opálos párákat lövell, a ködfátyol a lovasok felé úszik. Alacsonyan lebegve közeleg, mindjobban kivehetővé válnak a benne rejlő alakok, arcok. Szemüregek, tátott szájak, torz grimaszok-vigyorok, karmos kezek, döfésre emelt csontlábfejek, bunkóként lóbált combcsontok.
A koporsótömbök mögül, azok tetejéről és a fák testnyílásaiból szellemalakok merednek rájuk, olyanformán feszülve, mint a ragadozók támadás előtt.
Sandon észbe idézi Virtuo, a szemer varázsló és Nashua praktikáit. Akárha nem is ő cselekedne, hanem a távollévő mágiások valamelyike: a málhazsákból előtermő palást a válla köré lebben. Mellkasán átforrósodik a Jassaltól kapott medálkő.
A köröttük terjengő ködfátyol megtorpan, sűrű opálossága gyöngyházszínűvé változik, fenyegetése enyhül. A többemberes fatörzsek nyiladékaiból leskelődő szellemek elfordítják a fejüket, és úgy teszik tovább a dolgukat, mintha a hús-vér emberek ott se volnának.
Lazis hatalmasat szusszant. Megkönnyebbülése testet ölt, és opálos színű pillangók alakjában tovaszáll.
Az uracska a szájához kapja kesztyűs kezét. Amikor elveszi, óvatosan fúj egyet, de újabb pillangók már nem születnek leheletéből.
− Ki vagy, yloni? – sóhajtja elhűlten. – Mi folyik itt?
A kérdés jogos.
Egy jókora koporsótömb mögé érve három valóságos lényt pillantanak meg. Azok annyira fáradoznak valamin, hogy őket észre sem veszik.
− Mi folyik itt? − ismétli az ifiúr.
Sandon őszintén vállat von. 

Forrás: fabyen.hu