Álomhajsza 1-2

Amint tudomást szerzünk a KÉK KRISTÁLY létezéséről, azonnal szenvedélyesen érdekeltté válunk abban, hogy az el is juthasson rendeltetési helyére. Sok, nagyon sok függ ettől: talán nem kevesebb, mint az emberi élet szépsége. Fénylő és sötétlő birodalmak, szörnyecskék és monstrumok, tündérek és fenevadak, harcosok és filmesek között vezeti hőseit biztos, de gyengéd kézzel VAVYAN FABLE ebben a különös, egymásba illeszkedő, egymást tükröző, egymást kiegészítő ikerregényben. A Szerző, a tőle már jól ismert pazar játékossággal, plasztikus megjelenítő erővel, de a még tőle is szokatlan érzelmi komolysággal hívja meg olvasóját a szerteágazó, elbűvölően gazdag mese-álomvilágba. Varázsol, de nem csal. Hiszen az álom: igaz! Mi álmodjuk magunkról, egymásról. A varázsos, groteszk, fura-bájos, bizarr, pikáns, lebegő, súlyos, gyengéd, horrorszerű, kuncogtató, józan, szárnyaló, görnyesztő, trillázóan gunyorkás és szívmélyien komoly FANTASY-TÖRTÉNET minden ere, patakocskája és folyama – s velük az Olvasó is – eléri végül a Tengert. A szeretet tengerét.  

részlet... 

Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó elõtt. - Itt lakom - mondja. - Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. - Különös mosolyt felcsillantva eltûnik a szobájában. Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsõfokot is. Elhûl a látványtól. Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, s az valósággal fehérizzik a pazarló fényáradatban. Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe kapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket. A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kõtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet. Megtekinti az ezer áttetszõ lepellel körülaggatott, dagadozó ágynemûvel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködõasztalkát; majd felhajtja annak lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt. Tükörezüst helyett vastag szürke homály fedi a lap túlfelét, olyféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal. Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez. Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Liliához lép, kis cseréptálat tart elé. - Idd ki - mondja. Lilia tétován az edényért nyúl, és beleszagol. Azután kiissza tartalmát. Az egyik lány elveszi tõle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hûvös ujjaikkal fürgén levetkõztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele. Durva érintésû tengeri szivaccsal mosdatják le, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bõrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hûvös ujj a hajába merül. A lány, aki elvette tõle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a mûvet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak. Thaine elégedetten bólogat. Lilia nem hisz a szemének. Õ volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényûek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyûrûk ékesítik; valósággal tekergõznek a hajában. Málnaszínûre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; õszibarackszínû, fátyolszerû ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom mûvû ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínû cipõ, amelyet két szalag rögzít a bokáján. Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele? Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben. Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából. Lilia végigdõl az ágyon. Talán az italtól, talán a tûzterem kábulatától - de nem számít, mitõl és miért -, olyanféle érzés gyengíti el, mint némelykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle. Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az, ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó idõtlen, vad érzéki szenvedély. "Édes harapásféle"!? Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi idõben egyre sûrûbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az. Hát egyszerûen: a csók. E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga elõtt, amint az öregember eltûnõdik kérdésén. "Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?" - firtatta Lilia, nem egyszer nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható mindaz, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit. "Az a másik életed - felelte Dario. - Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendõ, de nem túlzott." Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elõdereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérõ íz. Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki - talán éppen azért, mert õ tudta, hogy most elszakadnak egymástól -, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta. Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét. Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sõt annak is, hogy ilyen erõvel. Komisz, turbános vénasszony, füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy. Megkérdezte a lányoktól, mielõtt rájuk szabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindannyiszor akarták. Safra is. Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergõzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont. Mégis, ha nemrég a tûzteremben nem fordul el a füsttõl, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja õt az ablaktól - s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörûen megrázó harapásféle. Lilia pontosan maga elõtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme. Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, súgdolóznak. Könnyû lépteik neszébe másféle zaj is vegyül. Lilia felül. Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erõs combjaira. 

Forrás: fabyen.hu