Vészbejárat

Vis Major és Kyra Emett, a Fertő City utcáin járőröző zsarupáros megest lendületben. Mindketten azt remélik karácsony közeledtével némileg alábbhagy a bűnözés a pszicho városban, és egymással is foglalkozhatnak valahára. Végképp szakíthatnak vagy ölelődzhetnek; összeköltözhetnek, esetleg megfojthatják egymást. Ám nem csak ők érzik furcsául magukat. A mitikusan behavazott, vakítóan teliholdas, ünnep előtti éjszakák másokat is megbolondítanak. Sorozatgyilkos tombol az utcákon. Bús pasasok vetik magukat a folyóba a Halálpillérről. Válófélben lévő nő indul a férje ügyvédjéhez, csőre töltött flintával. Ámoklovas vágtázik a körúton. Bérgyilkos nők végeznek áldozatukkal, majd lelövik az arra járó zsarukat is. Maffiások élik világukat. Nincs nyugalom, áhitat. Akció akciót követ. Ők pedig éjhosszat gonosztevőket kergetnek, olykor mezítláb is. Szépségátalakító plasztikai verésekben részesülnek, Kyra sajátos mikulással konfrontál. A cinikus Vis Major ezt merészeli mondani: A szerelem abszolút keresztényies dolog. Házasság formájában magában hordja a büntetést is. Zaklatott életvitelük közepette még egy talált gyermekkel, a kutyával, a papagájjal, valamint önnön vágyaik tisztázásával is törődniük kellene. Míg nem késő.  

részlet... 

 
Hamarost megbántam a kora reggeli jóságoskodást. Épp midõn a kistermetû, de fejlett akaratú zsenge szervezet kitépte magát a kezeim közül, és panaszra loholt a konyhában vacakoló Vis Majorhoz. - Megígértem, hogy kijövök vele! - kezdte a feljelentést. - De sajna, nem fog menni! - Istenem! Mi történt? - nyögte a szamuráj. - Mi történt?! Mi történt?! - dúlt-fúlt Thommy. - Lehet, hogy mégis inkább a gyerekõrzõbe megyek! Kyra meg akar fürdetni! - Mi ebben a botrányos? Naná, hogy meg akar fürdetni! Ugyanis baromi szutykos vagy! - De én utálok fürdeni! - Jaj, én meg a fülmosást rühellem, mégis naponta szerét ejtem. Pedig hallottam egy csávóról, aki évek óta kuporgatja a saját fülzsírját, ugyanis abból gyúr nippeket. Bizony, máris megtartotta az elsõ fülzsírszobor-kiállítását! Én meg csak irigykedhetek, hogy folyton mások kerülnek a Guinnessbe! Hiába: az élet csupa kompromisszum és ágybaszarás. Ha megfürödtél, reggelizünk, azután mindenki aludni tér pár órára. Nem csábos program? - Nem csábos! Vis Major a hóna alá kapta a kapálódzó fiút. Visszacipelte a fürdõszobába, leparancsolta róla rongyait. Thommy dacosan hanyatt vetette magát a hozzá képest halastó méretû kádban, elmerült a rozmaringillatú habokban, és nem jött fel. - Nem voltak nélküle álmatlan éjszakáim - közöltem. A szamuráj mereven figyelte a moccanatlan habfelhõt a vízen. - Majd most lesznek - dünnyögte. - Ne zizegj, úgyis elõkerül, ha elfogy a levegõje. - És ha nem? - Ez csak olcsó érzelmi zsarolás! - És ha öngyilkosság? - kérdezte. - Marhaság! Miért lenne öngyilkos? Máris úgy manipulál téged, ahogy csak nem szégyell! És, úgy nézem, magas a szégyenküszöbe. Míg ezt vitattuk, Thommy rezdületlenül a víz alatt tartózkodott. - Lehet, hogy máris belefulladt? - emésztõdött életem pasasa. Furcsállottam aggodalmaskodását, mert amúgy eléggé sodronyidegzetû egyed volt. - Gyöngyhalásznak edz - vontam a vállamat. Vis Major felmordult: - Thommy, azonnal gyere elõ, mert ha én szedlek ki, utána körömkefével sikállak meg! A füledet is! A fiú felfújt, vörös arccal bukkant elõ a kád fenekérõl. Szemlátomást büszke volt búvármutatványára. - Klassz vagy - ismertem el. - Miután ügyesen kiáztattad magad, mosakodj meg. Segítsek, vagy elboldogulsz? - Nem kell! Csak nõ ne nyúljon hozzám! - Ezt az álláspontodat még jókor vizsgáld felül - tanácsolta Vis Major. Ezzel tapintatosan magára hagytuk a hétéves vasakaratút. A konyhába vonultunk reggelit készíteni, bár engem inkább az ágy vonzott, még szexpartner nélkül is. - Mi a terved vele? - kérdeztem. - Nincsenek terveim. Nem tudom. Most valahogy idecsöppent, mert velünk volt. Délutánra talán meggondolja magát, és bevonul a kiskorúotthonba. - Nem vonulok be! - hangzott szilajul a fürdõszoba felõl. - A rémült angyalka a padlásról - dünnyögtem, szemernyit se halkítva a hangomon. - Most mit csinálunk éppen? Bûntudatenyhítõ tevékenységet folytatunk? Kirobbant belõlünk a gyermekszeretet? - Szerinted bûntudatom van valamiért? - Az egész emberiség könnyekig bûntudatos. Csak a zöm elfojtja. Vagy mégis inkább bûntudatlanok vagyunk? Hipotézisem sincs. Magyarázd meg, miért szedtük fel a srácot! - Azt hiszem, sajnálatból. Vagy szerinted az utcára való egy ekkora gyerek? - A nagyobbacska felnõttek talán oda valók? Meglehet, ráakadtunk a lehetõ legszociálisabb megoldásra!? Kiadhatnánk a jelszót: ezentúl mindenki vigyen haza egy otthontalan embert vagy állatot, a lelkesebbek ezt is, azt is. Nekem már van egy kósza ebem. Valahol rés támadt a kerítésen, és azon át mostanában egy kölyök korú, mókás küllemû, ugatásképtelen ebállat lógdos a kertbe. A szomszédok állítják, hogy a parány kutya náluk is sûrûn házal: simogatást, ételt, tejet kunyerál. Titanic hetek óta megosztja vele a kajáját. Pontosabban: megengedi a jövevénynek, hogy megegye a vacsorája maradékát. Épp azon tûnõdtem, hogy beszélek velük: ha õk is akarják, karácsonyra megkapják egymást, ne legyenek társtalanok. - Hajat is mossak? - érdeklõdött egy egérfarok orgánum a mosakvószobából. - Naná! - Melyik a sampon? - Nem tudsz olvasni? - hökkent meg a szamuráj. - Miért, te tudsz kéregetni?! Jól van, ne bánkódj: majd megtanítjuk egymást! Egyébként is, Rabbi szerint nem az iskolában, hanem az életben tanulunk. - Thommy, az a helyzet, hogy… - Tudom: megyek a gyerekõrzõbe. Ha beadsz, úgyis meglógok! - Vodraróéktól miért nem lógtál meg? - informálódtam. - Azon kívül, hogy ott paradicsomi életed volt, hisz sosem kellett fürdeni, ruhát váltani. - Ha meglógok, megölették volna a mamámat a börtönben. Ugyanis a sitten is van befolyásuk, megmondták. Amikor tegnap olyan flúgos kedvûen megjelentek, és összecsomagoltattak velünk, tudtam, hogy végük van. Így aztán a mamám megmenekült tõlük. Még az is lehet, hogy ha kiszabadul, talál munkát, lesz lakása, és befogad. Bár Záptojás szerint õ már totál roncs, nem tud melózni, de érezni sem, és nem is hiányzok neki. Répa viszont azt hiszi, hogy egy anyának elõbb-utóbb rá kell döbbennie, mivel tartozik a gyerekének. Nem tudom, melyiküknek lesz igaza. De a mamám biztos örülni fog, hogy szerzek apát, mire õ kijön. A szamuráj elfintorodott. - Késõbb még beszélgetünk errõl. Igyekezz a hajmosással. Kérsz tojást? - Kenyeret kérek. - Kapsz kenyeret. Mit ennél hozzá? - Van sör? - Van, de lebeszéllek róla. Úriember dél elõtt nem iszik alkoholt. Ajánlok helyette mézet, áfonyalekvárt, sajtot, túrót, lágy vagy fõtt tojást. Nos? - Nem kell. Mindent utálok. - Kóstoltad egyáltalán a felsoroltakat? - Mindent utálok! Kenyeret akarok! Fehér és puha belû kenyeret! Sörrel! - Attól tartok, itt éhezni fogsz. E háztartásban csupán ropogós magokkal sütött barna kenyeret találsz. Epres és vaníliás szójatej is van. Valódi eperrel és vaníliával. Annak, aki ezt szereti. - Egyezzetek meg, mert idehalok! - jajdultam. A külvilágban még sötét volt. A félhomályosra világított helyiség túlsó sarkában ébredezõ szürkepapagáj három nyelven is jó reggelt kívánt, majd gégemikrofonos torzítású hangon közölte, hogy már megint mocsatos idõ van, kávét kért, hangosan ásítozott, szipogott, harákolt, gurgulált, köpködött. E szokását az elõzõ helyérõl hozta. Reggelente, midõn e férfias repertoárt elõadta, teljesen úgy éreztem, mintha negyven év óta feleség volnék. Sajnálatosan semminõ nosztalgia nem támadt bennem a férjezett státus iránt. A truttyogás végeztével ordibálni kezdett, immár az én hangomon, azt kérdezgetvén: kijössz? kijössz? Miután e felszólításra kinyitottam a kalitkát, mámorosan körbekeringte a konyhával egybeépített, tágas nappalit. Elfáradván a szamuráj vállára ereszkedett, kampós csõrével lágyan morzsolgatta közös esetünk fülét, s közben halkan, papagájul, szerelmetesen csevegett hozzá. Azután az asztalra röppent, csippentett a fõtt tojásból, fõként a sárgájából, kóstolgatta a vajat. Arasznyi lábujjaival megragadta a neki odakészített kesudiót, és pozdorjává rágcsálta azt. A csemege jó részét szanaszét szórta, annak csupán töredéke jutott a begyébe. Mindent így evett, szemetelõsen, pocsékolósan. Idõnként a falon, ablaküvegen is gyümölcshús mászdogált. Étkezési szokásai nem ütöttek el a jóléti társadalmakban elszomorítóan divatozóktól. Amint a kesudiót legyûrte, kapott egy szem mogyorót. Ez momentán nem érdekelte. Szemet vetett rám, átült a vállamra. - Szia, élet - köszöntött. Finoman körbecakkozta a fülcimpámat, bekapta a nyakamban lógó láncot, de mire lélegzetet vettem, hogy ráförmedjek, el is engedte azt, tudván, hogy ha vitatná az ékszer tulajdonjogát, visszazárnám õt a kalitba. - De ocsmány galamb! - undorgott a fürdõbõl elõvonuló Thommy. A kiskorú egy tõlem kapott, neki földig érõ pólóban poroszkált felénk. Lábán a fürdõpapucsom klaffogott. Kipirult bõrûen, nedvesen hátranyalt séróval közelgett, hajviseletével mutatván, hogy máris azonosult a szamurájjal. Rendkívül élénk tekintetû, ezerévesnek tetszõ, sötét szeme szúrósan villant a vállamon ülõ, tollát borzoló madárra. - Azért etetitek, hogy könnyebb legyen elkapni? Záptojás is így fogta a sült galambot, akkor még nyersen, és néha adott belõle. De csak egy harit, és úgy, hogy mások ne lássák, mert akkor nekik is mindjárt kellett volna. - Popej nem étkezési madár. Nem is galamb. - Hanem? - Hanem házi kedvenc és jákó papagáj. - Sosem eszitek meg? - Nem esszük meg a barátainkat. A kannibálok is csak az ellenségeiket sütik ropogósra. Thommy vállat vont. Körbenézett az asztalon. A szerintünk ínycsiklandó étkek láttán élénken fintorgott. Felkapott egy szelet pirítóst. Megnyomkodta-ropogtatta a kenyér húsát, és csalódottan ledobta. Rám pillantott, majd a homlokráncoló szamurájra. Megest megakadt a szeme a kapros, fûszeres túróhalmon, a kis szilkébe tett mézen, lekváron, a recés késsel szelt vajon, a hajszálvékony sajtszeleteken. Felsóhajtott: - Olyan sokszor vágytam ilyeneket enni, hogy a végére mindet megutáltam. - Nem utáltad meg. Ez az érzés csak önvédelem, hogy ne kívánjad az elérhetetlent. Vis Major létrehozott egy vajas, mézes kenyérkatonát. Átnyújtotta a fiúnak, s az óvatosan, félénken a szájába tolta a falatot. Azután mindent végigkóstolt, immár önállóan. Csupán néhány harapásnyit evett a különféle ételekbõl. Mértékletes lakomáját egy pohár narancslével öblítette le. Végül hátradõlt, púposra tömött hasát simogatta: - Mindjárt kipukkadok - szuszogta. Késõbb nem volt hajlandó vetett ágyba feküdni. Konokul ragaszkodott a szõnyeghez, vagy az ágy aljához. Bizarr követelését nem volt hajlandó megokolni, holott mind erõteljesebben, egyre türelmetlenebbül firtatóztam, részint hullaságomban, másrészint értetlenségemben. Vitatkozás közben egyszerre csak eltûnt a látómezõmbõl. Mire észbe kaptam, megbújt a vendégszobában, a tolóajtós szekrény mélyében tárolt takarók közt, és kómaszerû álomba zuhant.
 Kimerülten felbaktattam a hálótermembe. Érzékeltem az ágyamban heverõ, velem kontaktust keresõ férfiembert, az alanti helyiségben ténykedõ, Thommy levetett cuccainak kimosásával és megszárításával lebilincselt mosógép távoli, monoton dörmögését. Azután megfogtam a testemen sétálgató kezet és a szívemre vontam. E mozdulattal eszméletemet vesztettem néhány órára. Mértéktelenül habzó szappanoperettet álmodtam. Helyes, tüchtig család voltunk, Vis Major (aki ezúttal természetesen Adrian Balettának nevezte magát), Thommy és én. Derék polgárokként vakon hittünk a médiának és a kormány szavának. Hétvégeken kerti fl¦ekkensütést és pingpongcsatákat rendeztünk a szomszédokkal, munkatársakkal. Némileg le is részegedtünk, de csupán a bárkivel hempergésig (ezt persze titokban), nem tovább. Viszont vasárnaponta templomba vonultunk, és ott túladtunk a héthosszat felhalmozódott bûnbánatainkon. Kínosan ügyeltünk arra, hogy pozitív benyomást tegyünk az emberekre, követendõ példát biztosítsunk számukra, és megfelelõen neveljük egyetlen fifiunkat, nehogy a gyermek helytelenkedése miatt kibeszéljenek minket. Kötelességtudóan látogattuk szeretõ szüleinket, tortát és virágcsokrot mindig vittünk nekik, és amikor eljött az ideje, nagyszerû referenciákkal rendelkezõ matuzsálemotthonban helyeztük el õket. Az évek múlásával mind magasabbra ívelt karrierünk, modelladó életvitelünkrõl több trendmagazin is megemlékezett. Nyugdíjas korában Adrian aktív "vadász és természetvédõ" lett; e fogalmak összeférhetetlensége cseppet sem feszélyezte, miként a békeharcosok és a keresztény milicisták se zavartatják magukat. Fiunk sikeres üzletemberré, a társadalom oszlopává, díszállampolgárrá vagyonosodott, hercigesedett. Megható idilliumunkhoz Kockabála bülbülhangú dalolása biztosított zenei hátteret. A sírig nyaldosta bokánkat a rózsaszínlõ nyál. Felriadtam. Üstöllést megtiltottam magamnak, hogy ilyféléket álmodjak. E hidegleletõ boldogságpélda láttán eszembe jutott a cinikus képlet: családi élet=domesztikált erõszak. Szüleim, míg együtt voltak, álló nap vívtak egymással. Összecsapásaikat vad ordítozás, edénycsörömpölés, ajtócsapkodás, valamint fennhangú majd akkor fogsz sírni, ha már nem leszek! kiáltások édesítették. Fõként anyám dobált tányért, fazekat, dunsztosüveget, kasztráló szavakat. Oroszlánsörényû, fiatal apám tûrt egy darabig, ám egyszerre csak beharciasodott. Immár õ is üvöltözött, csapkodott. Azután nekiállt elmenni otthonról. Anyám ezt megannyiszor végleges elhagyási szándékként értelmezte, és minden lehetõ és képtelen módon meg akarta gátolni. Férje kezébe, térdébe, bokájába, ínszalagjába, sliccgombjába, ádámcsutkájába csimpaszkodva teli torokból sikoltozott, öngyilkossággal, a kölykök kinyírásával, a környék felgyújtásával fenyegetõzött. Bár neje fürtökben lógott rajta, apám olykor mégiscsak útnak indult elfele. Elõfordult, hogy anyám váratlanul megszerezte tõle a szolgálati pisztolyát, majd azzal csápolva rohangált fel-alá a hajlékban. Nemzõm persze hanyatt-homlok üldözte õt. A fegyver - naná - el-elsült a tébolyodott huzavonában. Többnyire csak a plafon, spaletta, bútor lyukadt ki, élõlény nem esett áldozatul. Az eszelõs stukkermaratonit gyakorta megrendezték. Taria meg én eleinte szörnyen féltünk az õrülési jeleneteiktõl. Ám idõvel annyira megszoktuk a házi cirkuszokat, hogy föl se néztünk a babázásból. Mivel nem vettünk részt a mûsorában, vaktában lövöldözve nyargalászó anyánk lelketlennek, apabérenceknek nevezett bennünket. Azt ordítozta, hogy kicsinálja magát, azután majd végignézi egy felhõ szélérõl, miként próbáljuk a tíz körmünkkel kikaparni õt a sírból, de akkor már késõ lesz! E refrénnél hitvese rendszerint elment. Egy ízben végleg. Ha a szomszédok megjegyezték, hogy már megint hallották botrányos veszekedésüket, anyám a maga modorosan kimért stílusában közölte: oh, semmi baj, mi az urammal mindörökkön imádjuk egymást és fergeteges a szerelmi életünk, csak hát amolyan "mediterrán" család vagyunk: színesen, hangosan élünk. Rajongott néném és ikonom, Derina mindvégig hajadon maradt. Nála harmonikusabb emberrel nem találkoztam. Neki volt volna igaza? Idáig jutván felkönyököltem az ágyon. A mellettem alvó pasast szemléltem, annak szétbomlott, fényesen szétterülõ, félhosszú haját, kisimult homlokát, békés arcvonásait. Tüzességet sejtetõ száját: a fogaim közé vágyott, csaknem a lebiggyedésig dús alsó ajkát, finom hullámvonalakkal rajzolt felsõt. Bár nem szokás ilyesmit megállapítani férfinyakról, az övét kecsesnek, keskenynek, felizgatónak találtam. Tekintetem kéjsóváran kószálgatott a testén. Minden további porcikája lenyûgözött. Halvány mellbimbója, lapos hasa, rejtelmes köldöke. Már-már bozontosan sûrû, éjfekete szõrzetû ágyéka, pihentében is daliás instrumentuma, nyalka combjai. Térdkalácsa, bokacsontjai, lábujjai, körmei. Tetovációi is lenyûgöztek. Nyakánál a repülõ sárkány, jobb vállán a cifra pagoda, bal felkarján a szárnyas ló. A köldöke fölött lebegõ pazarszép pillangó, bal csípõjén a rémisztõ õsgyíkféle. Valamint az újabbak, a Venessa által ütött sebeket leplezõ sárkánybébi, a valóságosnak látszó varázskard és a játékosnak, vérelevennek tetszõ, hegyes fülû, hatalmas szemû kobold. Gyors pillantást vetettem saját tetkóim némelyikére: combomon a - nekem kedves - fantasy-világból jött kardforgató lány élt. Bokám körül lókörhinta keringett - az általam hallott - csengettyûzenére, csípõmön gondolatnyi versikó díszlett. Vis Major megmoccant, talán perzselgette bõrét a szemem. Hasra fordult, felém esõ karját rám fektette. Forró, száraz tenyere a mellemre borult. Menten belázasodtam. Tarkóját, vállát, lapockáit, fenekét, térdhajlatát bámultam. Szaporán szedtem a levegõt. Elképzeltem magam nélküle. Nehéz, valószínûtlen, sci-fibe sem illõ képzelgés volt, afféle van-e élet utánad? jellegû, önkínzó töprengés. Én vagyok a bige, akitõl tiltott volna az anyád, ha törõdik veled, súgtam halkan, miközben fölé ereszkedtem. Hátához, csípõjéhez, combjaihoz simultam. Beleolvadtam, átvettem szívdobbanásai, légvételei ritmusát, együtt bõrlélegeztem vele, közös sejtanyagcserét folytattunk. Eltéphetetlenné váltunk. A testünkre rajzolt alakok egyazon képzeletregény figurái voltak, miként mi magunk is. Míg a halál el nem választ, leheltem, nyelvem hegyét végighúzván a tarkójánál lebegõ piheszálakon. Eltaláltam az egyik kényesebb erogén pontját. Megvonaglott alattam. Nyelvem átporoszkált a fülére. Ezt az ingerületet már semeddig sem bírta. Viharosan megfordult alattam. Mindkét karjával szorosan átölelt. Éreztette velem, hogy õ is szemérmetlenül kíván. Mégis visszafojtottuk a sürgetõ vágyakat. Hosszan néztük egymást. Láttam arcomat, szememet a szemében. Íriszem kékje elvegyült az õ szivárványhártyájának forró csokoládé színével. Felhagytunk az érzelmeinket uralni, jegelni akaró küzdelemmel. A vereség közelében inkább kapituláltunk. Már egyebet sem akartunk, mint behódolni. Alázattal, gyönyörûségért. Felengedtünk, egymáshoz enyhültünk. Míg az élet el nem választ, súgta. Fogaim közé vettem és megcibáltam alsó ajkát. Megízleltem a nyelvemmel. A felsõt is kóstolgattam. Nyelvünk birkózott, táncolt, ölelkezett. Azután felfedeztük, csodáltuk, cirógattuk, csókoltuk egymás testét, porcikáit. A szerelmezés közbeni éggömbünk hasonlít a valóságosra, mégsem ennyi csupán. Ekkor és itt találkozik a való, a képzelet, a mese- és a más-világ. Mindegyik hozzáad valamit az amúgy is megrázóhoz, közösen röpítenek a teljességbe, a csodához. Ahogy visszafogott szenvedéllyel, minden mozzanatot kiélvezõn, már-már tantrásan egymásba fonódtunk, leperegtek elõttem eddigi együttléteink. Hajdanvolt szeretkezéseink panoptikumában jártam, elannyi helyzetben láttam emlékmásainkat. Most is beleborzongtam azon elsõ szenvedélyorgiába: a zsarubál utáni ruhaletépõ, falhoz tántorodó, õsvad mámorba. Szintúgy villamosszék-szerûen hatottak rám a veszélyek közti, eszeveszett ölelkezéseink, a nem polgárkedvenc pózok; a nemesek és a közrendûek; a szerelem mindösszes vonása bûvölt, gyönyörködtetett. Már nem suttogtunk egymást õrjítõ, érzékítõ szavakat. Mosolyunk elolvadt, tágra nyílt szemünk nem a szobát látta körös-körül. Egyazon lény voltunk: egyetlen ember. Felszálltunk önmagunk fölé-köré. Csupán együtt, csakis mi ketten juthattunk el oda. Ezen út számunkra bárki mással járhatatlan volt. Néhány percig az örökléttel is szerelmezhettünk. A szelíd visszatérés olyan volt, mint a szép halál. Kifulladtan kapkodtunk levegõért. - Szeretlek - lehelte. - Vége a vezeklésnek? - kérdeztem. - Most már ne vezekelj tovább. Ilyesmire mással úgyis képtelen lennél. Nincs az az Armani-öltönyös fickó. Ez a varázs csupán köztünk szikrázik. Ez a kettõnké. - Eddig is tudhattad volna. - Eddig nem engedtem, hogy tudjam - sóhajtotta. Fölém hajolt. - Struccba fúrtam a fejemet. Féltékeny voltam. De most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy idõnként kedvem támad futni tõle, vagy a toronyugrást fontolgatom. Komolyan kérlek, kössünk titkos frigyet. Azután megtartjuk a mézesheteket, el sem kell utaznunk. Majd nászozunk a frigóban, a mosógépen, a lépcsõ minden egyes fokán. A teraszon, a hintaszékben, a kutyaházban, a kéményen, a rózsaszínû szemüvegünkön. És egyszer majd, ha mindketten legyûrtük maradék vonakodásunkat, nyilvánosan is megkötjük. - Már megköttetett. - Igen. Isten - ha van ilyen, kéne lennie! - és kettõnk elõtt. Kibogozhatatlanul és szakíthatatlanul. Szerettem volna bocsánatot kérni a tegnapi, honorált szexért. Kérnék is, ha csupáncsak feleannyira élvezted volna. - De sokszor annyira élveztem. A mostaniért mit kapok? - Engem. - Már megérte. A felhõkön járatsz. Megcsókolt. - Te mindhalálig ellenállhatatlan! - nyögte. - Azt hiszem, képes volnék újabb menetbe kezdeni. Végtére is, G-pont zsoké vagyok. De most mégis felkelek. Kérsz kávét? - Kérek. Mi lesz a gyerekkel? - firtattam lustán. - Nem tudom - felelte. Kiült az ágy szélére. Hátra- és lesimította a haját. Ismét a régi fegyelmezett volt, minden tincsével együtt. - Hallhattuk, nem egyszer: nem akar lelencházba menni. - Velünk se maradhat ilyen formában. - Tényleg nem - látta be. - De most közelg a karácsony. Majd ünnep után foglalkozzunk a pedzett kérdéssel. - Minden veled töltött idõvel erõsebben fog kötõdni hozzád - figyelmeztettem. - Percrõl percre nehezebb lesz elszakítani tõled. - Nem kell elszakítani - mondta. - Thommy nem egy kóbor eb, akit befogadhatsz, kiverhetsz, ahogy kedved szottyan. - Most ne - kérte. - Most hagyj még egy kicsit boldognak lenni. - Milyennek?! - szisszentem. Rám nézett a válla fölött. - Tudod, a boldogság az egy olyan különös, felemelõ, ritka trallala-érzés. Néha még nekem is összejön. Az én élettapasztalatommal! Felemelkedett, és teljes mezítlenségében átvonult a szobán. Utánabámultam, fõleg a fenekét néztem. Kedvem lett volna újfent leteríteni a pasast.

 Forrás:fabyen.hu