Az indián Fattyú és Tashina idilli helyen ismerkednek meg, ahol a csendet csak a vízesés surrogása, a méhek zümmögése és Fattyú harmonikamuzsikája töri meg. De az idillt – akár a pokolgép az emberi testet – szétszaggatják a múlt rémfantomjai, a jelen brutalitása. A férfi és a nő együtt indulnak el, hogy kiderítsenek egy rejtélyes gyilkosságot, vállalva az üldöztetéseket, verekedéseket, pisztolylövéseket… Vavyan Fable napjainkban játszódó új regényében egyaránt bejárjuk a Paradicsomot és a Pokol bugyrait; a feszültséget csak az írónő közismert humora és a főszereplők egyéniségéből sugárzó varázs oldja fel.
részlet...
- Mit keresel itt? - kérdezte a nõ, a flintát markolva.
- Sürgõsen beszélnem kell a zsarukkal. Az utcai telefonfülkék semmiben sem különböznek az átjáróházaktól, és ráadásul nem is páncélozottak. Odakinn teljesen westernes a hangulat.
A nõ kibiztosította a fegyvert. Meggyõzõ volt, mintha csakugyan bánni tudna vele. Hálóinge szabadon hagyta kisportolt lábszárát.
- Miattad van ez a lárma? - kérdezte. Valaha feltûnõen szép lehetett. Bizonyára ennek köszönhetõen gazdag fickóhoz ment férjhez, aki mellett áramvonalasra teniszezhette a lábát, megtanulhatta a fegyver használatát.
- Miattam. Ha lõni akarsz, essünk túl rajta. Viszont átkozottul sürgõs lenne telefonálnom.
A nõ intett a fegyvercsõvel. Fattyú tárcsázott. Amikor egy álmos bariton a kagylóba nyöszörgött, Galiano hadnagyot kérte. Várakozás közben a ház asszonyára mosolygott, és hellyel kínálta õt.
A nõ elnevette magát. Lelépdelt a lépcsõkön. Meztelen talpai neszét elnyelte a bársonyszõnyeg. A hallba érve a márványlapos asztalhoz lépett. Cigarettát vett elõ, és a fogai közé harapta. Megkínálta az indiánt.
Fattyú nemet intett. A hadnagy mintegy fél percig váratta. Zsíros szuszogása behallatszott a kagylóba, s az indián elképzelte, amint azon fáradozik, hogy a mikrofonhoz férjen a tokájától. Végre elrámolta az útból a zsírpárnáit, s azt mondta:
- Galiano.
- Hank Guard - felelte Fattyú. - Mondok egy címet. Ha sietsz, elkaphatod Overtont. De vigyázz, mert hisztis a háza népe.
- Nem ugratsz?
- Fél kiló hús hiányzik a vádlimból. Nincs kedvem hülyéskedni. - Bemondta a címet, azután még hozzátette: - Reggel várom a haverjaimat. Ha megérkeznek, beszélhetünk a kövekrõl. - Ezzel helyre tette a kagylót.
Az asszonyra nézett. Látta, hogy a flinta kikerült a képbõl, békésen heverget egy széken. Hálából megemelte volna a kalapját, de az elveszett a nagy jövés-menésben. Ezért beérte egy fõhajtással.
- Iszol valamit? - kérdezte a nõ.
- Mennem kell. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
- Te hívtad õket.
- Ez így igaz.
- Vérzik a lábad.
- Valóban.
- Hallgass ide, Hank Guard. Dallie-nek hívnak. Ide nem jön be se zsaru, se más. Felmegyünk az emeletre. Megfürdesz, bekötöm a sebedet, és adok olyan inget, aminek két ujja van. Aztán meglátjuk.
- Miért bíznék meg benned? - töprengett Fattyú.
Dallie hátravetett fejjel nevetett. Százkét hófehér fog ragyogott a szájában. Azután felállt, elnyomta a cigarettavéget, és elõreindult.
Fattyú követte. S valóban, márványborítású fürdõszoba, forró víz, bolyhos frottírtörülközõ várta. Utána a rubinvörösre lakkozott körmû, hosszú ujjú kezek finoman matattak a sebe körül.
- Orvos kellene, tû és cérna - mondta Dallie.
- Kímélet is elég lenne - felelte Fattyú. Csillagszórózott a szeme a fájdalomtól. Akkor is, amikor a nõ már nem babrált a lábán.
Végül felöltött egy ropogósan új farmeringet. Megszemlélte magát a tükörben. Bár ragyogott a frissességtõl, harcviseltnek látszott. Visszatûzte öve alá a stukkert. Nem feledkezett meg a diktafonról sem.
- Az a pasas ott a szemközti házban - mondta Dallie -, nem tetszik nekem.
- Nekem sem - vallotta be Fattyú.
- Amíg fürödtél, a kapu fölött lévõ kamerákat ráállítottam az utca másik oldalára. Több autó is elhagyta a színt. A rendõrök alighanem hiába jöttek.
- Kínosan érintene.
- De most itt vannak, és éberek. Javaslom, térj nyugovóra a vendégszobában. Reggel majd kicsempészlek a negyedbõl. Gyere.
Fattyú nem ment. Megköszörülte a torkát.
- Egyedül vagy a házban? - kérdezte.
Dallie visszafordult a küszöbrõl, majd belökte a sarkával az ajtót. Könnyed mozdulattal italt töltött egy bibircsókos kristályból készült üvegbõl, egyetlen hajtással eltüntette az alkoholt, s újra tankolt.
- Kérsz?
- Inkább, mint spanglit. Dallie töltött neki. Fattyú belekóstolt. Az italt whiskyvel azonosította. Korábban is szédült. Az elsõ korty után harangozni kezdtek a fejében. Letette a poharat.
A nõ leült vele szemben a kanapéra. Maga alá húzta a lábait, hátravetette gondosan ondolált, mogyorószínû haját, majd szinte közönséges kézmozdulattal letörölte ajkáról a rúzst. Rámeredt a csuklójára mázolt karmazsinpiros foltra, és elnevette magát.
- Tökéletesen egyedül vagyok. Még a személyzetet is elküldtem. Vártam a hódolómat. A hódoló késik, egyre késik. Ötvenhét éves vagyok. Negyvennek látszom. Száznak érzem magam. Legszívesebben lelõttelek volna, pusztán azért, mert pasas vagy. Na szóval, búra adtam a fejem. Biztos nem voltál még ilyen helyzetben. Vársz valakit, eleinte mentegeted, kieszelsz mindenféle dugót, közlekedési szerencsétlenséget, miegyebet, mígnem már nem tudod tovább hitegetni magad, és beismered: átejtettek. Hát engem átejtettek. Na. Ne sajnálj.
- Nem sajnállak. Lesz másik.
- Mondottam volt: ötvenhét éves vagyok. Talán lesz másik. Reggelente majd hajba kapunk a pohár fölött: melyik fogsor melyõnké. Felnõtt kölykeim vannak, serdülõ unokáim. Tizenhat évesen mentem férjhez. Tavaly váltam el. Gondoltam, még egyszer megkóstolom a nagy érzést. Tölthetek még?
- Nem. Valamit belepancsoltál a whiskybe.
- Jó kedved kerekedik tõle. Persze, te aludni szeretnél, nem engem hallgatni. Gyere, elvezetlek a vendégszobába.
Dallie felpattant, erõszakoltan egyenes léptekkel megcélozta az ajtót. Kinyitott egy másikat, felkapcsolta a lámpát. Üde rózsaszínre tapétázott szobába léptek. Eperfagylalt színû szõnyeg terült a lábuk alá. A kerek franciaágyat céklalé színû, hosszú szõrû szõrme fedte. A padlótól mennyezetig érõ ablak elõtt valóságos növényerdõ tenyészett, a cserepek rózsás árnyalatú kosarakban álltak.
- Gusztustalan, tudom - vont vállat Dallie. - A kisebbik lányom mániája ez a debil szín. Férfiban kifejezetten a puhát kedveli. Velem ellentétben. - Az asszony Fattyú mellé penderült, megtapogatta a karját. - Semmi vagy. Hatvanas bicepsz. Az már valami.
- Ha akkora karom lenne, mozdítani sem tudnám. Mások pisiltetnének.
Dallie lenyúzta az ágyról a szörnyû szõrmét, és félredobta. A párna és a takaró huzatán Batman álarcos figurája feketéllett, néhány tucatnyi példányban.
- Még ilyet, mint ez a repülõ egér - sóhajtotta a nõ. - Szemüveges és jelentéktelen. Ez a szuperember. Sírva fakadok.
- Ne tedd - nyugtatta Fattyú. Az ablakhoz lépett, kinézett az õsöreg kertbe.
- Dehogynem. A pasas, akit vártam, huszonkilenc éves, több mint két méter magas, tiszta acél. Gondoltam, felpróbálom. Utoljára. Rövidesen úgyis elvisz a fogzás. Hány éves vagy?
- Mint a pasasod.
- El fog múlni. Mit kerestél a szomszédnál?
- Jobb, ha nem tudod.
- Ahogy elnézlek, valami márkásabb csibész lehetsz. A kedvesebbik típusból.
- Ne hidd. Csak veled teszek kivételt.
- Feküdj már le. Ne zavartasd magad. Anyád lehetnék.
Dallie a férfi elé lépett. Kinyitotta az ingét, lesimogatta a válláról. Mielõtt a nadrág is sorra került volna, Fattyú hátrált egy lépésnyit, és gombolkozni kezdett.
- Átvérzett a kötés - mondta a nõ. - Várj.
Egy perc alatt térült-fordult, tiszta gézt hozott. Hasra fektette a férfit a seregnyi Batman tetején, és kicserélte a kötését.
- Kihasítottak belõled egy darabot - mondta. - Hiányozni fog. Van egy orvos barátom...
- Ne törõdj vele, majd kitömöm kóccal.
Fattyú visszavonult a takaró alá. Dallie-t nézte.
- Fura a szemed - mondta. - Az egyik kék, a másik barna.
- Francba - sóhajtotta a nõ. - Már megint összecseréltem a kontaktlencséimet. Teljesen szétszórt vagyok. Ezt teszi az élemedett kor. Kivehetõ szem, kivehetõ fogsor, lecsatolható láb. Tetszik a lábam? - kérdezte.
Felhajtotta a hálóingét, és kinyújtotta az említett végtagot.
- Szép darab - felelte Fattyú.
- Valódi. A többihez mit szólsz?
Ezzel lehántotta a vállán át a hálóinget. Magakelletés nélkül, kissé szorongva állt a vizsgáztató pillantás elõtt. Fattyú ebbõl a távolságból üdének látta a bõrét. Tudta, az érintés többet elárulna. Dallie hátrahúzta a vállát. A kis csalás feszesebbnek mutatta kerek mellét.
- Nos? - kérdezte a nõ.
- Fiatalos a tested. Viszont túl sokat ittál, és az öregít. Aludd ki magad.
- Persze, hogy nyakig feltöltöttem magam. Azt mondod, semmi baj velem. Akkor miért maradtam egyedül ezen az éjszakán?
- A hatvanas karizmú hapsikról azt terjesztik, hogy ágyékban szerényebbek az átlagnál. Ezt állítólag a különféle hormonok zabálása eredményezi. Ez lehet a magyarázat a fiúd távolmaradására.
- Gondolod?
Fattyú felsóhajtott. Dallie elnevette magát. Az ajtóhoz botladozott, lekapcsolta a villanyt, és eltûnt a színrõl.
- Mit keresel itt? - kérdezte a nõ, a flintát markolva.
- Sürgõsen beszélnem kell a zsarukkal. Az utcai telefonfülkék semmiben sem különböznek az átjáróházaktól, és ráadásul nem is páncélozottak. Odakinn teljesen westernes a hangulat.
A nõ kibiztosította a fegyvert. Meggyõzõ volt, mintha csakugyan bánni tudna vele. Hálóinge szabadon hagyta kisportolt lábszárát.
- Miattad van ez a lárma? - kérdezte. Valaha feltûnõen szép lehetett. Bizonyára ennek köszönhetõen gazdag fickóhoz ment férjhez, aki mellett áramvonalasra teniszezhette a lábát, megtanulhatta a fegyver használatát.
- Miattam. Ha lõni akarsz, essünk túl rajta. Viszont átkozottul sürgõs lenne telefonálnom.
A nõ intett a fegyvercsõvel. Fattyú tárcsázott. Amikor egy álmos bariton a kagylóba nyöszörgött, Galiano hadnagyot kérte. Várakozás közben a ház asszonyára mosolygott, és hellyel kínálta õt.
A nõ elnevette magát. Lelépdelt a lépcsõkön. Meztelen talpai neszét elnyelte a bársonyszõnyeg. A hallba érve a márványlapos asztalhoz lépett. Cigarettát vett elõ, és a fogai közé harapta. Megkínálta az indiánt.
Fattyú nemet intett. A hadnagy mintegy fél percig váratta. Zsíros szuszogása behallatszott a kagylóba, s az indián elképzelte, amint azon fáradozik, hogy a mikrofonhoz férjen a tokájától. Végre elrámolta az útból a zsírpárnáit, s azt mondta:
- Galiano.
- Hank Guard - felelte Fattyú. - Mondok egy címet. Ha sietsz, elkaphatod Overtont. De vigyázz, mert hisztis a háza népe.
- Nem ugratsz?
- Fél kiló hús hiányzik a vádlimból. Nincs kedvem hülyéskedni. - Bemondta a címet, azután még hozzátette: - Reggel várom a haverjaimat. Ha megérkeznek, beszélhetünk a kövekrõl. - Ezzel helyre tette a kagylót.
Az asszonyra nézett. Látta, hogy a flinta kikerült a képbõl, békésen heverget egy széken. Hálából megemelte volna a kalapját, de az elveszett a nagy jövés-menésben. Ezért beérte egy fõhajtással.
- Iszol valamit? - kérdezte a nõ.
- Mennem kell. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
- Te hívtad õket.
- Ez így igaz.
- Vérzik a lábad.
- Valóban.
- Hallgass ide, Hank Guard. Dallie-nek hívnak. Ide nem jön be se zsaru, se más. Felmegyünk az emeletre. Megfürdesz, bekötöm a sebedet, és adok olyan inget, aminek két ujja van. Aztán meglátjuk.
- Miért bíznék meg benned? - töprengett Fattyú.
Dallie hátravetett fejjel nevetett. Százkét hófehér fog ragyogott a szájában. Azután felállt, elnyomta a cigarettavéget, és elõreindult.
Fattyú követte. S valóban, márványborítású fürdõszoba, forró víz, bolyhos frottírtörülközõ várta. Utána a rubinvörösre lakkozott körmû, hosszú ujjú kezek finoman matattak a sebe körül.
- Orvos kellene, tû és cérna - mondta Dallie.
- Kímélet is elég lenne - felelte Fattyú. Csillagszórózott a szeme a fájdalomtól. Akkor is, amikor a nõ már nem babrált a lábán.
Végül felöltött egy ropogósan új farmeringet. Megszemlélte magát a tükörben. Bár ragyogott a frissességtõl, harcviseltnek látszott. Visszatûzte öve alá a stukkert. Nem feledkezett meg a diktafonról sem.
- Az a pasas ott a szemközti házban - mondta Dallie -, nem tetszik nekem.
- Nekem sem - vallotta be Fattyú.
- Amíg fürödtél, a kapu fölött lévõ kamerákat ráállítottam az utca másik oldalára. Több autó is elhagyta a színt. A rendõrök alighanem hiába jöttek.
- Kínosan érintene.
- De most itt vannak, és éberek. Javaslom, térj nyugovóra a vendégszobában. Reggel majd kicsempészlek a negyedbõl. Gyere.
Fattyú nem ment. Megköszörülte a torkát.
- Egyedül vagy a házban? - kérdezte.
Dallie visszafordult a küszöbrõl, majd belökte a sarkával az ajtót. Könnyed mozdulattal italt töltött egy bibircsókos kristályból készült üvegbõl, egyetlen hajtással eltüntette az alkoholt, s újra tankolt.
- Kérsz?
- Inkább, mint spanglit. Dallie töltött neki. Fattyú belekóstolt. Az italt whiskyvel azonosította. Korábban is szédült. Az elsõ korty után harangozni kezdtek a fejében. Letette a poharat.
A nõ leült vele szemben a kanapéra. Maga alá húzta a lábait, hátravetette gondosan ondolált, mogyorószínû haját, majd szinte közönséges kézmozdulattal letörölte ajkáról a rúzst. Rámeredt a csuklójára mázolt karmazsinpiros foltra, és elnevette magát.
- Tökéletesen egyedül vagyok. Még a személyzetet is elküldtem. Vártam a hódolómat. A hódoló késik, egyre késik. Ötvenhét éves vagyok. Negyvennek látszom. Száznak érzem magam. Legszívesebben lelõttelek volna, pusztán azért, mert pasas vagy. Na szóval, búra adtam a fejem. Biztos nem voltál még ilyen helyzetben. Vársz valakit, eleinte mentegeted, kieszelsz mindenféle dugót, közlekedési szerencsétlenséget, miegyebet, mígnem már nem tudod tovább hitegetni magad, és beismered: átejtettek. Hát engem átejtettek. Na. Ne sajnálj.
- Nem sajnállak. Lesz másik.
- Mondottam volt: ötvenhét éves vagyok. Talán lesz másik. Reggelente majd hajba kapunk a pohár fölött: melyik fogsor melyõnké. Felnõtt kölykeim vannak, serdülõ unokáim. Tizenhat évesen mentem férjhez. Tavaly váltam el. Gondoltam, még egyszer megkóstolom a nagy érzést. Tölthetek még?
- Nem. Valamit belepancsoltál a whiskybe.
- Jó kedved kerekedik tõle. Persze, te aludni szeretnél, nem engem hallgatni. Gyere, elvezetlek a vendégszobába.
Dallie felpattant, erõszakoltan egyenes léptekkel megcélozta az ajtót. Kinyitott egy másikat, felkapcsolta a lámpát. Üde rózsaszínre tapétázott szobába léptek. Eperfagylalt színû szõnyeg terült a lábuk alá. A kerek franciaágyat céklalé színû, hosszú szõrû szõrme fedte. A padlótól mennyezetig érõ ablak elõtt valóságos növényerdõ tenyészett, a cserepek rózsás árnyalatú kosarakban álltak.
- Gusztustalan, tudom - vont vállat Dallie. - A kisebbik lányom mániája ez a debil szín. Férfiban kifejezetten a puhát kedveli. Velem ellentétben. - Az asszony Fattyú mellé penderült, megtapogatta a karját. - Semmi vagy. Hatvanas bicepsz. Az már valami.
- Ha akkora karom lenne, mozdítani sem tudnám. Mások pisiltetnének.
Dallie lenyúzta az ágyról a szörnyû szõrmét, és félredobta. A párna és a takaró huzatán Batman álarcos figurája feketéllett, néhány tucatnyi példányban.
- Még ilyet, mint ez a repülõ egér - sóhajtotta a nõ. - Szemüveges és jelentéktelen. Ez a szuperember. Sírva fakadok.
- Ne tedd - nyugtatta Fattyú. Az ablakhoz lépett, kinézett az õsöreg kertbe.
- Dehogynem. A pasas, akit vártam, huszonkilenc éves, több mint két méter magas, tiszta acél. Gondoltam, felpróbálom. Utoljára. Rövidesen úgyis elvisz a fogzás. Hány éves vagy?
- Mint a pasasod.
- El fog múlni. Mit kerestél a szomszédnál?
- Jobb, ha nem tudod.
- Ahogy elnézlek, valami márkásabb csibész lehetsz. A kedvesebbik típusból.
- Ne hidd. Csak veled teszek kivételt.
- Feküdj már le. Ne zavartasd magad. Anyád lehetnék.
Dallie a férfi elé lépett. Kinyitotta az ingét, lesimogatta a válláról. Mielõtt a nadrág is sorra került volna, Fattyú hátrált egy lépésnyit, és gombolkozni kezdett.
- Átvérzett a kötés - mondta a nõ. - Várj.
Egy perc alatt térült-fordult, tiszta gézt hozott. Hasra fektette a férfit a seregnyi Batman tetején, és kicserélte a kötését.
- Kihasítottak belõled egy darabot - mondta. - Hiányozni fog. Van egy orvos barátom...
- Ne törõdj vele, majd kitömöm kóccal.
Fattyú visszavonult a takaró alá. Dallie-t nézte.
- Fura a szemed - mondta. - Az egyik kék, a másik barna.
- Francba - sóhajtotta a nõ. - Már megint összecseréltem a kontaktlencséimet. Teljesen szétszórt vagyok. Ezt teszi az élemedett kor. Kivehetõ szem, kivehetõ fogsor, lecsatolható láb. Tetszik a lábam? - kérdezte.
Felhajtotta a hálóingét, és kinyújtotta az említett végtagot.
- Szép darab - felelte Fattyú.
- Valódi. A többihez mit szólsz?
Ezzel lehántotta a vállán át a hálóinget. Magakelletés nélkül, kissé szorongva állt a vizsgáztató pillantás elõtt. Fattyú ebbõl a távolságból üdének látta a bõrét. Tudta, az érintés többet elárulna. Dallie hátrahúzta a vállát. A kis csalás feszesebbnek mutatta kerek mellét.
- Nos? - kérdezte a nõ.
- Fiatalos a tested. Viszont túl sokat ittál, és az öregít. Aludd ki magad.
- Persze, hogy nyakig feltöltöttem magam. Azt mondod, semmi baj velem. Akkor miért maradtam egyedül ezen az éjszakán?
- A hatvanas karizmú hapsikról azt terjesztik, hogy ágyékban szerényebbek az átlagnál. Ezt állítólag a különféle hormonok zabálása eredményezi. Ez lehet a magyarázat a fiúd távolmaradására.
- Gondolod?
Fattyú felsóhajtott. Dallie elnevette magát. Az ajtóhoz botladozott, lekapcsolta a villanyt, és eltûnt a színrõl.
Forrás: fabyen.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése