részlet...
Mogorva enyhén morbid látványt nyújt. Laza tartással terpeszkedik a fotel mélyén, a mintafogsorral játszadozik. A korábbi ütések árnyéka az arcán tarkállik. Meglehetõsen fáradt benyomást kelt.
- Jó estét - köszöntöm. - Még nem írtam meg a jelentést.
- Ne felejtsd el belevenni az iménti lövöldözést.
- Megvárod?
Leteszi a fogsort. Bevonja kinyújtott lábait, lustán felemelkedik a fotelból. Megint nem hiszek a szememnek: italt tölt magának, bele is kortyol. Az egykor absztinens mostanában gyakran teszi ezt, s õt ismerve, ez csak egyet jelenthet: lerongyolódtak az idegei. Ennek ellenére faarcát viseli, a rezzenetlent. El tudom képzelni, hogy a kínzócölöpre kötözve, tomahawkokkal megtûzdelve sem vágna beszédesebb képet, nem, ha éppen zsigerelnék, elevenen. Mogorva úgy tesz, mintha nem volnának idegei. Nyilván érzéstelenítõ nélkül húzat fogat, altatást mellõzve veteti ki a vakbelét, epekövét. Indián.
Elmegyek mellette, feltérdelek az íróasztal elõtti székre, és papírt, tollat ragadva az öklömre támasztom az államat. Nem jut eszembe semmi. Persze, a rövidzárlat. Ha megjelenik a pasas, kimegy a biztosíték.
Megáll a hátam mögött. - Eleget hülyéskedtél. Fordítsd felém a másik feledet.
Felülök az asztalra, egyik lábamat a székre lendítem. Szembenézek a pasassal, akit szeretek, aki szeret, de azt hiszi, ha elmegy tõlem, jobban ügyelek a bõrömre, mint ha mellettem lenne, aki mindent megpróbál, hogy vigyázzon rám, még ezt is.
Mogorva egy percig viszonozza a pillantásomat. Mit sem szól, mégsem lepõdöm meg, amikor hozzám lép, és magához szorít. Arcát a hajamhoz simítja, vállára ejtem a fejem. Némán hajtogatom, miként a hasonló helyzetekben illendõ: a hülye, a hülye, a hülye. Mellemen érzem nekilóduló szíve öklözését, az én mellkasomban is számlálhatatlanok a dobbanások. Elharapódznak rajtunk a meghitt szerelmes tünetek. Reagál a test, lévén ez a dolga.
Csakhogy az én lelkiismeretem nem tiszta, most nem.
Eltolom magamtól Mogorvát. Tudom, nem akar beszélni az elmúlt hetekrõl. Nem tudom, mi egyébrõl beszélhetnénk.
- Nem lehet szabadulni tõled - közli szemrehányóan.
- Ugye? Szétrágtam a küszöbödet, reggeltõl estig rinyáltam az ajtód elõtt, hogy bocsásd meg az én vétkeimet, ámen.
- Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek módszereid megváltoztatására. Jöttem, hogy tudd: én adom be a derekamat. Mostantól teszel, amit akarsz. Nem volt könnyû erre az elhatározásra jutnom.
- Képzelem - fanyalgok.
- Gondolj bele. Az utóbbi napokban túl sûrûn találkoztunk. Emberfeletti erõvel tartózkodtam attól, hogy rád vessem magam.
- Hé, egy pillanat. Mielõtt vetõdnél, tudnod kell, hogy sem te, sem Wyne nem bánt kesztyûs kézzel a lelkemmel. Egyszerûen vérig vagyok sértve. - Kezdõdõ vigyorát gyorsan lehervasztom a folytatással: - Olyan hevesen megsértõdtem, hogy fogtam egy krapekot, ezúttal istenigazából. Nem úgy, mint a minapit, akivel csakis azért borultam össze, hogy elcsenjem tõle a stukkert.
- Emezzel istenigazából? - kérdezi Belloq.
- Emezzel igen. Ráadásul meg is hatódtam tõle.
- Hogyan vigasztaljalak meg? - tûnõdik barátságosan.
Ahogy elnézem, õ is vigasztalásra szorul. Elfelejtett indián maradni. Míg õ újabb ital után néz, cigarettára gyújtok. Nem sürgõs a dolog, ha mostanáig ráért.
- Akkor tehát mitévõk legyünk? - kérdezi kisvártatva.
Nézem a tarkóját, széles vállát, keskeny, izmos csípõjét. Pár perc, és minden korábbinál jobban meghatódom. A pasast ismerve nem mindennapi erõpróba meghiúsulása lehet az ittléte. Saját küzdelmeimrõl megfeledkezve elhagyom a menedéket nyújtó asztaltetõt, és megkerülöm a whiskyzõ embert. Elveszem tõle a poharat, a hamutartóba pottyantom a cigarettát. Nézem az arcát, de csak a fáradtságot látom rajta. Megint ura a vonásainak.
- Hallgass ide, Indián. Nem tudom, mi teszi, de förtelmes az élet nélküled. Lehet, nem a te érdemed. El akartam menni innen. Hallottam, te is ezt forgattad a fejedben.
- Denisa, hallgass. Vagy mondd inkább, hogy nincs szükséged rám.
- Dehogy mondom. Szeretlek, Daniel.
Nem felel. Továbbra is a korábbi vallomást emésztgeti, s kezd gyomorbeteg benyomást kelteni. Szilvamagot formázó szemei összeszûkülnek, elsõ figyelmeztetésként. Minthogy Daniel Belloq roppant komolyan veszi magát, mindamellett bebizonyította, arra is képes, ami az elmúlt hetekben történt, valamint, mert ezerszer a számba rágta, milyen kényes bizonyos dolgok tekintetében, elérkezettnek látszik az idõ állásaim feltétel nélküli feladására. Vagy megint elmegy, és legközelebb, ha már muszáj lenne rám vetnie magát, inkább levagdossa kezét, lábát.
- Kicsit eltúloztam, Daniel. Nem volt "istenigazából", de megfordult a fejemben. Olybá vettem, hogy vége köztünk a románcnak, s ha vége, szabad vagyok, nemde? Mit akartál bebizonyítani az elmúlt hetekben?
- Idõre volt szükségem, hogy végiggondoljam a történteket.
- Õszintén szólva az eszedért szerettem beléd. De ha te hetekig gondolkozol egy nevetséges ügyön, meddig töprenghetsz komoly dolgokon? Hanyatlik a szellemed. Ha teljesen meglágyul az agyad, mit kedvelhetek még rajtad? Kezdetben azt hittem, golyóálló a bõröd, tudsz repülni, két-három éltû vagy. Aztán lelõttek, és te, mint a legtöbb eleven szervezet: majdnem belehaltál. Olyan vagy, akár mások. A Superman-legenda szertefoszlott. Ha már az agyad is átlagos, mit szeressek rajtad?
- Bámulatosan le tudod egyszerûsíteni mindazt, ami nekem hetekig tartó fejtörést okozott.
- Mert ilyen egyszerû. Legközelebb ne is töprengj, bízz rám mindent. Én majd megmondom, mi a teendõ. - Azt hiszem, ennyi elég lesz. Régimódi a pasas. Átfonom a nyakát, megcsókolom. Ha még vonakodna, szorosan hozzásimulok. Nem mintha az elsõ élmény várna ránk, nem is a századik. Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán épp ebben a tulajdonságukban hordozzák a csodát.
A pasas beadja a derekát, elvégre ezért jött. Nem tudom, milyen lehet egy szenvedélyes indián, de Mogorva arca életre kelt. Martin tévedett, a cipzáras szoknya nem ejti kétségbe pasasomat, sõt. Elképesztõ ötleteket ad neki. Mintha valamennyi villámzár mögött lehetne valami rendkívüli, precízen végigkutatja mindet, s végül megállapítja, hogy ezt a darabot semmiképp sem szabadalmaztatná erényövként, ellenkezõleg.
Jóval késõbb egymás mellett heverünk a széles ágyon. Bõrünkön veríték csillan, beleborzongunk, amikor felszárad. Daniel ujja hegyével a mûtéti metszést cirógatja medencecsontom közelében.
- Szólhattál volna - dünnyögi halkan.
Nem vitatkozom. Amíg a fájdalom és az ájulat nem jelentkezett, legfeljebb gyanítottam, hogy a régi vágy teljesül. A katasztrófára valló tünetek pedig mindjárt el is oszlatták a reményt.
- Felére csökkentek az esélyeink - figyelmeztetem.
- Megkettõzhetnénk az erõfeszítéseket.
- De nincs több dobásod, Daniel.
Reggel mennyországra ébredek. Lustán nyújtózkodom az ágyon, a narancsvörös Nap fényében fürödve, melegedve, s mélyen beszívom a körülöttem terjengõ kávéillatot. Hát ez az.
A fürdõszobán keresztül megközelítem a csodás illat forrásvidékét. Reggelim is készül, tehát igen elégedetten telepszem egy székre, még a szokásos ébredés környéki mogorvaságom sem vesz elõ. Elgyönyörködöm a kitûnõen emancipált Daniel házias tüsténkedésében.
Valósággal ábrándos a hangom:
- Ha mégis összejön valaha egy gyerek, eszményi körülmények között nõhet fel.
Erre a végszóra Martin érkezik. Még nem kelhetett fel igazán, zsémbes arckifejezése, trópusi pizsamája nem erre vall. Rávigyorog imádott Belloqjára, de szinte nyomban elkomorul:
- Ne állj kötélnek, Daniel. Ha Denisa gyermekáldásról beszél, az én lelki szemeim elõtt a következõ képsor jelenik meg: a magzat kihordása és világra hozása éppúgy reád hárul majd, akár a kávéfõzés, mosás, takarítás. Máris látom, amint ott görnyedsz a teknõ fölött, és mocskos pelenkákban vájkál az a két szép, erõs kezed, Daniel.
Keresem a keresetlen szavakat, de Martin nem ad idõt. Lélegzetvételnyi szünet után nekem ront:
- Az éjjel még átejthettél, tesó.
- Istenem. Tudod, hány óra van? Korán kezded a cirkuszt, Martin. Feküdj vissza - mormolom.
- Ki hordta a gatyáimat? Ki fetrengett az ágyamban? Ki fürdött a tusom alatt? - A felbõszült Martin hajszálra olyan, mint egy szóló héttörpe. - Ki ivott a teámból? Ki nézte, hallgatta a kazettáimat? He? A takarítónõ? Nyilván nem. Akkor ki a csoda?
- Más nem lehetett, csakis a takarítónõ - felelem könnyedén. Szemem Danielen.
A szóló héttörpe minden tapintat híján tombol tovább:
- Azt még el tudom képzelni, hogy belefetyelte a teát, miközben videózott. De miért az én ágyamban, az én gatyámban? És miért az én mosdókagylómnál borotválkozott végül? Ha nem tudnád, olyan erõs, fekete szõrzete van a takarítónõnek, hogy szinte belepte a tükör alatti polcot.
- Martin? Hazamennél? - kérdezem fáradtan.
Nem megy haza. Két ujjal összecsippenti az orrát. - Olyan szimatom van, mint kevés kutyának. Azért nem hurcolom fel magamhoz a csajokat, mert napokig érzem utánuk az idegenszagot. Egész éjjel forgolódtam. KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? Ki használta párnámat, takarómat?
- Tényleg. Kicsoda? - érdeklõdik a hû barát, Mogorva.
- Egy ilyen nyaralás után mindenekelõtt akklimatizálódnod kell. Hidd el, egy-két nap múlva minden rendben lesz körülötted. Elszabadult a fantáziád, Martin.
- Az elõbb a takarítónõ, most a fantáziám. Vizesen tetted el a gatyámat. Felvettem volna, de kész hólyaghurut. Nézem a mosógépet: csak nemrég használtad.
- Miért kell ezért üvöltözni? Rendbe tettem a cuccaidat.
- Iszol egy kávét, Martin? - kérdezi Daniel.
- Teát! Teát szeretnék inni! Jó, kérek egy kávét. - Martin lerogy egy székre velem szemben. Szemrehányó tekintete fejcsóválással váltakozik. - Az egész kontinens tudja, hogy a nõvérem utál takarítani, de nem is tud. Az sem titok, hogy házvezetõnek tart téged, Daniel. Most azt hiszitek, azért lettem ideges, mert rendet csinált? Hát ez az! Látszik, hogy õ csinált rendet! Mezítláb mászkálok a szõnyegen. Belemegyek valami nyirokba. Felkapom a talpamat, nézem. Megkapargatom a szõnyeget. Esküdni mernék, hogy vért mostál ki belõle, de azt sem rendesen. Kit mészároltál le a hálószobámban, te szerencsétlen?
- Agyadra mentek az ostoba horrorfilmjeid - próbálkozom ernyedten.
- Ezek után megkapargattam az ágyhuzatot is. Aztán fogtam egy kést, és felhasítottam a kárpitot.
- Mit csináltál?
- Fel-ha-sí-tot-tam. Abba az ágyba úgysem feküdnék bele többé. Majd veszek másikat. A fel-ha-sí-tott huzat alatt vérfoltokat találtam! Ne mondd, hogy azon etted a beefsteaket!
Daniel kitölti a kávét, és közénk telepszik. Fürkész pillantása dermesztgeti a véremet.
Martin zavartalanul folytatja: - Hány áldozatod volt, Den? Miért nem a fürdõkádban daraboltad fel õket? Esküszöm, a nõvérem becsavarodott. Legközelebb lecseréltetem a zárat, ha kiteszem a lábam a lakásból.
Míg a két komor férfiú hosszas hallgatásba burkolózik, kavargatom a kávémat, és bámulom az ablakkal szemközti plakátokat.
Daniel megjegyzi: - Válaszodat várjuk.
- Úgy festek, mint egy mészáros? - vonogatom a vállamat duzzogva.
- Nem?! - Martin már ordít velem. - Az õrültjeitek is normális ember módjára élnek a többiek között. Csak hébe-korba szabadul el bennük az állat. Lehet, hogy nem is emlékszel, mit tettél? Retrográd amnéziád van. Kezeltesd magad.
Mogorva megdörzsöli állán a borostát. - Louist is foglalkoztatta a kocsidban látott vér. Azt egy percig sem hittük, hogy a csaknem két hónappal ezelõtti méhen kívüli terhességedre kenheted a dolgot. Hazahoztál valakit, egy sebesültet. Talán éppen a tengerparti csatából. El tudom képzelni rólad, Denisa. Hazahoztad, ápolgattad, hogy te beszélhess vele. Lehet, hogy ezért bõszültek fel tõled az El Diablóban. Valaki látott talán? Így kellett lennie. A tegnap esti lövöldözés is ennek következménye lehet.
Martin egy varázsló mozdulatával teszi az asztalra összeszorított öklét. - Mit gondoltok, mit tartok a kezemben? Nõvérem takarítása után találtam. A szõnyeg és a fal közötti résben. Nem csoda, ha éjjel lövöldöznek a palik a lépcsõházban. Mondd, Den! Válságba jutottál volna? Nem tudod, hol a határ zsaru és gengszter között? Na, mi van a kezemben?
- Talán elgurult néhány lábujj, amikor az áldozataimat trancsíroztam. Vagy egy fül - találgatok. Nem nézek rájuk, merõn bámulom a plakátokat az utcai hirdetõoszlopon. Egytõl egyig alsónadrágot reklámoznak.
Martin kinyitja öklét. Tenyerén egy töltény fekszik.
Igen, már emlékszem. Nem volt könnyû kimunkálnom Marcel combjából, hirtelen felindulásomban a hátam mögé hajítottam, és soha többé nem kerestem. Nem is én találtam meg. Vajon él-e még Marcel? A Biblia helyett Mogorvát tartottam a fejem alatt. Ahogy e pillanatban áll a szénám, majdnem bizonyos, hogy a következõ éjszakán eleget tehetek az orvosi elõírásnak, összes hálótársam az örökbecsû könyv lesz.
- Nos? - kérdezi Mogorva. - Ki feküdt abban az ágyban?
- Nem tudom - felelem õszintén.
Martin tragikus ábrázattal bólint.
- Ez vagy te. Ez a hézag veled, nem is csoda, ha Daniel elköltözött tõled. Ezt nem lehet kibírni, Den. Mindenkit az õrületbe kergetsz magad körül. Nem merünk szeretni téged, mert nem tudhatjuk, mikor kell eltemetnünk. Éjjel-nappal azon fáradozol, hogy minél gondosabban megássad a saját sírodat. Ebbe mi is belezavarodunk! És a legcsekélyebb jelét sem látjuk annak, hogy valaha is fel akarnál hagyni ezzel az õrülettel. Nesze, a golyóbis! - Martin távozik.
Várok. Várom, mit mond most Mogorva.
Néhány percig csendben nézeget. Végül felemelkedik, arca indián. A székláb végigcsikorog a padlón.
Befogom a fülemet. Nem hallom az ajtócsukódást.
Forrás: fabyen.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése