Ébredj velem!

A Halkirálynő sorozat ezen történetét Daniel Belloq, alias Mogorva meséli el, mivel Denisa egy különös baleset következtében amnéziás állapotba kerül. Danielt nem csupán a baleset körülményeinek tisztázása és egyéb bűnügyek kiderítése köti le, azon is fáradozik, hogy visszakerüljön Denisa emlékezetébe. 

részlet... 

Quasimodo vigyorogva nyit ajtót. Az elõtérbe lépek. Fél percig csak bámuljuk egymást. A fickó egykor zsaru volt, ám felhagyott ezzel, mert többször megpróbálták kicsinálni. Ferde vállal, enyhén megrövidült bal lábbal mûkedvelõ hekus vált belõle, jóllehet látszólag nyugdíjba vonult. Régi edzõje és barátja segítségével visszanyerte és õrzi legendás formáját. Talán még ma is meg tudna verni. Az unokabátyám. Elmúlt ötven, sötét hajában õsz tincsek sorjáznak. Szemrése keskeny, kissé ferdén metszett, szeme kék. Orra fenyegetõ, ajkai szenvedélyességrõl vallanak. Álla széles, elõreugró, markánssá teszi arcvonásait. - Itt van Cyd? - kérdezem. - Elment már. Doyen után szaglászik. Bepipult a palira, amiért a pribékjei megkergették. Egyébként eldugtuk a foglyot, hogy ne kelljen folyton hurcolnia. A könyvek viszont itt vannak, és mondhatom, rendkívül érdekesek. Mi a terved? - Voltaképpen nincsenek terveim. Denisa zsarolja Doyent a naplóval. Tõle kérdezd, mit akar. - Tõle nem kérdezem. Hazudik, mint a vízfolyás. Quasimodo a nappaliba sántikál. Ilyen lehet egy táncterem. A helyiség közepe üres, néhány fotel, asztalka lapul a falak mentén. A parketta régen látott friss lakkot. Középtájon egyenesen úgy fest, mintha legyalulták volna. - Nem, Quasimodo. Jót tett neki a baleset. Megszelídült. - Ezt a szerelem láttatja veled. Olyan szerelmes vagy, mint akkor sem voltál, amikor tíz évvel ezelõtt elhúztad innen a csíkot. Tudja, hogy errõl nem szívesen beszélek. Ezért hozza szóba. Van benne némi önfeledt gonoszság. Az ablak alatti asztalon álló szamovárhoz sántikál. Feltûnõbben húzza a lábát, mint egyébkor. Nem dõlök be neki. - Kérsz teát? - kérdezi. - Nem. - Akkor legalább szemléld meg az akváriumomat. Nemrég rendeztem be. Gömbölyded üvegedényre mutat. A haláriumban buja salátaféle zöldell. A dzsungelként ható növényzet között néhány apró halacska látható. Úszkálnak, szavuk sincs. - Aha - mondom. - Megszemléltem. Rám néz, elvigyorodik. Két kézre fogja a gõzölgõ teás csészét. Tudja, hogy szétvet a türelmetlenség. Nem siet azt kielégíteni. Mutatóujja körmével megkocogtatja az üvegedény falát. - Neonhalak. Módfelett érdekesek. Esznek, úsznak, neonoznak, ikráznak. Az ikrákat kikezdik a csigák. Valósággal átrágják magukat rajtuk. Amikor aztán a kis halak elõbújnak, a szüleik kezdenek vadászni rájuk. Egyik nap tele van a víz bébikkel, másnap már egyet sem lehet látni. - Kész horror. Téged ez szórakoztat? - Néha órákig elnézem õket. Mélységesen megnyugtató hatást tesznek rám. - Csodálatos - bólintok. - Miután Cyd nincs itt, talán te elmondhatnád, mit tudnék segíteni. - Egyelõre mi segítünk neked - mondja féloldalas somollyal. A lávaforró teába hörpöl. Fantasztikusan világos a szeme, az ember valósággal megbûvölten bámulja íriszét, azt remélve, hogy beleolvashat mögötte a gondolataiba. Ezt a feneketlen hatást fokozzák alul-felül egyaránt fekete szempillái, melyek kihangsúlyozzák a kék szempár halványságát. Ráadásul tudatában van tekintete bûverejének. Gyakran tágra nyitja szemét, mintegy fokozva a mágikus hatást. Ilyenkor mintha feltárulna egy csapóajtó, egyenesen a tengerbe. - Az egyik napló segítségével bebizonyíthatjuk, hogy Doyen kiket zsarolt az õ ellenállhatatlan módszerével. Mint tudjuk, elraboltatta rendõrtisztek, bírák, ügyészek, újságírók feleségét, barátnõjét, és áthajtotta rajtuk néhány pribékjét. Ezután visszaszolgáltatta a megalázott asszonyokat, az eseményrõl készített film kíséretében. Az érintettek természetesen letettek róla, hogy továbbra is keresztezni próbálják útjait. Ha valakiben mégis felmerült az egészséges bosszúvágy, Doyen megismételtette az akciót. Amikor errõl beszélek, lesütöm a szememet. Ne érts félre, nem magamat: õt szégyellem. - Denisa arra akarja kényszeríteni, hogy õ szégyenkezzen. - Hát ezért meséltem neked errõl. Hallgass ide, Daniel. Felejtsétek el Doyent. Veszélyes. Majd én elintézem. Nem felelek. Quasimodo olvas a vonásaimról. Gondolataimat kibetûzvén felsóhajt, leteszi a csészét, és elfordul, mintha a hínárfõzelékben korzózó halakat figyelné. - A fogoly, Andersen elmesélte, hogyan szervezték meg a gengsztergyilkosságokat, miként került a méreg borbélykésre, a pezsgõspohárra. Azért tört ki a harc az alvilágban, mert híre jött, hogy a Kokókirály hazalátogat és kiválasztja, ki legyen az itteni megbízottja. Zsíros buli a kábítószerüzlet, nem kell mondanom. Minden bandavezér azon pedálozik, hogy megnyerje a Kokókirály kegyeit. Így aztán diszkréten irtani kezdték egymást. Doyen ígérkezik gyõztesnek. - Szexpapa vénséges vén. A Kokókirály fiatalabbat fog választani. - Szexpapa nincs hatvanéves. Az õ esélyei a legjobbak, mivel eddig is remekül megúszta a gazságait. Csak kevesen tudják, hogy van egy gyengéje. Fura dolog. - Figyelek - mondom némi éllel, látván, hogy érdekfeszítõ közlendõje támadt a halairól, s éppen ezt készül elõadni. Megjegyzésem hallatán elveszi ujját az akváriumtól, és visszafordul felém. - Doyen valahol a lelke mélyén tudatában van annak, hogy gyalázatos dolgokat mûvel. Valami defektje lehet, mert lelkiismereti válságait abnormális módon orvosolja. Ez hat évvel ezelõtt, a felesége halála után kezdõdött nála. - Meghalt a felesége? Amikor meglátogattuk, az asszony parancsolta az ebédhez. - Láttad a nõt? - kérdezi jelentõségteljes vigyorral. Tágra mereszti a szemét, mintha el akarna nyelni. Számtalanszor megfogadtam, hogy úszógumi nélkül nem jövök hozzá. - Nem láttam. Hangszóróból bömbölt Doyenre, és õ nyomban rohant is, hogy teljesítse a parancsot. - Hát ez az. Szexpapa felesége egy magnószalag. - Különös - morgom. - A titkára adagolja a megfelelõ utasítást a hangszóróba. Aranyember lehet. Feltehetõen õ tartja kézben az egész pornóparadicsomot. - Furcsa, hogy Omlett nem beszélt errõl. - Mi ebben a furcsa? Nem felelek. Várom, mivel rukkol elõ. - Belenyúltatok a gyerekpornó-buliba - kezdi elgondolkodó arccal. - Ehhez Doyennek semmi köze. Következésképpen hajlandó lesz együttmûködni a rendõrséggel. Átengedi a bûnösöket. Viszont nem szeretné, ha egyéb ügyeire fény derülne. - Logikus. - Adjátok vissza a naplót, az emberét. A többit bízzátok rám. - Mit akarsz tenni? - kérdezem. Feleslegesen. Nagyon jól emlékszem, mit tett, amikor kiengedték a kórházból, megnyomorítva, nyugdíjazva. Nekiállt edzeni, majd egyenként elkapdosta az ellenségeit, és megküzdött velük. A legyõzöttek homlokán ott virított a névjegye: J, mint Justitia. Ügyes volt, egyetlen összecsapásnak sem akadt szemtanúja. Az egész országot lázba hozta a rejtélyes Justitia. Denisa pedig, anélkül hogy tudta volna, ki a titokzatos személy, az eseményekbe ártotta magát. Így duzzadt legendává a történet. Legyintek, talán túlzottan tiszteletlenül. Tekintete felhabzsol a tekintete. Pupillája aprócska fekete pötty, legfeljebb gombostûfejnyi. Úgy is érzem magam, mint pillangó a gombostûn. - Hagyjátok békén Doyent - mondja. - Denisát foglald el valamivel. Csinálj neki gyereket, például. - Már próbáltam. Felejtsd el a Justitia-legendát. Ezt nem lehet újra meg újra felmelegíteni. Jut eszembe, a napokban lesz a születésnapod. Hányadik is? - Inkább a fogaidat számlálgasd, mint az én éveimet - morogja. Elfordul, az akváriumba bámul. Felsóhajt. - Már megint felzabáltak egy eresztésnyi bébit. Odalépek hozzá, megveregetem a vállát. - Ez az. Ezt torold meg, Justitia. Dobj a lébe néhány halászlékockát és mártsd bele a merülõforralót. Jó étvágyat. Az ajtó felé indulok. Utánam szól. - Tíz évvel ezelõtt is hülyének tartottalak, Daniel. Nem változott a véleményem. Legfeljebb néha-néha szüneteltetem. - Nézegesd a halakat. Azt mondtad, pompásan megnyugtatnak. Növekvõ rossz érzéssel bandukolok az utcán. Lehet, hogy mégis neki van igaza. Mi történik, ha lecsukatjuk Doyent? Lepengeti az óvadékot, és tíz perc múlva szabad lesz. Szabad lesz és dühös. Ugyanazon átkozott kelepce, amit Quasimodo oly gyakran felhánytorgat. Annak idején, hasonképpen kínos helyzetben úgy döntöttem, lelépek innen. Megnõsültem, elköltöztem, megszületett a lányom. Rohadtul éreztem magam a bõrömben. Amikor a feleségem megbetegedett és meghalt, visszajöttem. Addigra Quasimodo belerokkant az ügybe, melynek kellõs közepén cserbenhagytam. Néhány hónapig tartó fogcsikorgatás után összefogtunk. Ekkor már Denisa is belekeveredett, s én, aki azt hittem, soha többé nem leszek szerelmes, megismerkedtem a szerelemmel. Végül is, több éves késéssel, elkaptuk az ellenséget. Pontosabban szólva Denisa és Quasimodo intézte el a fickót, mivel akkorra már nem voltam álló helyzetben. Kórházban feküdtem. A sebészek leltek bennem néhány golyót. 

 *

A terasz közelében újonnan felállított karámot látunk. Ébenfekete csődör futkározik benne, valósággal ragyog a szőre. Kevély erő sugárzik belőle. Néha hátrarúg, futásnak ered, eltrappol a közeli cseresznyefához, kényesen, foghegyről megtépkedi a leveleit, majd visszajön. Nem fordul egyenesen felénk, csak a szeme sarkából, rafinált kacérsággal pillant ránk.

Radmilla leül közénk. A lovat bámulja. Elmosolyodik.

– Bemutatom új csődörünket. Szilajnak nevezzük. Fantasztikus egyéniség. Ismeritek Moont? Az a nagydarab, harsány pasas. Rendszerint itt tölti az egész nyarat.

– Igen, ismerjük – feleli Martin fanyarul.

– Moon nem hitte el, hogy még nincs kész a ló. Ráült. Mert ő tud lovagolni. Nemsokára lejön uzsonnázni. Majd meglátjátok.

Ami azt illeti, nem feszít a türelmetlenség. Moon mégis megjelenik, alig két percen belül, és elfoglalja helyét a terasz másik végében álló törzsasztalánál. Magas, szögletes, harsogó vonású fickó. Lábán tükrös lovaglócsizma, fekete nadrág. Deréktól hónaljig gipszvértet visel. Amint kényelembe helyezkedik, megkopogtatja mellén a páncélt, hogy felhívja magára (amúgy is neki szentelt) figyelmünket. Felénk lendíti a poharát.

– Szevasztok. Láttátok az új húst? Részemről szerelem volt első látásra. Mondom, ha addig élek is, magamévá teszem. Mit szóltok, mit tett velem?

– Ha már szodómiára szottyan kedved, legalább te feküdj felülre – morogja Martin.

Az alkalmazott felszolgálja Moon uzsonnáját: fél sajtot, negyed tábla szalonnát, kisebb rúd szalámit, vekni kenyeret, savanyú káposztát. A fickó nekilát. Sosem láttuk társasággal. Nem tudni, mivel foglalkozik, honnan jött. A panzióban él, reggeltől estig a lovak között ténfereg. Néhanap kocsira kap, és eltűnik néhány órára, esetleg egy-két napra. Télen visszaköltözik a városba, de minden hétvégén megjelenik. Stílusa meglehetősen egyéni. Meg lehet szokni. Ha muszáj.

– Most persze azt hiszitek, hogy soha többé nem nézek lóra. Ahogy ti tévedtek! Megvan ez a gipsz fél mázsa is,

én mégis minden nap nyeregben vagyok! – Moon felettébb érdekesen, hol az öklével, hol villája vagy kése nyelével püföli a gipszpáncélt. A kopogtatás eredményes: figyelmünk az övé.

– Gondolom, rendszeresen jön az állatorvos, hogy kezelje a lovak sérvét – vélekedik Denisa.

Moon lekanyarít egy tízdekás kenyérszeletet, és bekapja. Felénk bök a késsel. Jóllehet, távol ül tőlünk, elnökli az ebédünket.

– Csak az arcomba tömöm az ételt, és már itt sem vagyok. Mondhatom, mintha a fogamat húznák, de muszáj mennem. Mi a helyzet a nagyfaluban? Van hajtás, mi? Mindenki rohan, mint az állat!? Hja, az urbanizáció. Mindegy, muszáj Line-ba mennem. Kórházba készülök. Az unokabátyámhoz. – Beszéd közben széles mozdulatokkal, szinte már drámaian étkezik. Amint észreveszi, hogy figyelmünk nem osztatlan, megdöngeti vértjét.

– Szegény Mark két évvel ezelőtt felfedezett a nyakán egy piti kis csomót. Nosza, elment a doktorhoz. Kórház, kés, nyissz. No de nem telt bele két hónap, valamivel odébb ott volt a következő csomó.  megint nyissz. – Mutatja a nyakán a késsel.

Tekintetem elkalandozik. A tájat falja. Ella végighúzza a körmeit a nadrágomon az asztal alatt. Kopog a gipsz. Felkapjuk a fejünket. Lelkem rosszabbik fele, egy kajánul gonosz kis lidérc kiszökik belőlem, és ellenőrzi: lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve, érdekfeszülten hallgatom-e az elbeszélőt. S közben Denisa kilép a cipőjéből, és lábujjaival fellopakodik a nadrágom szárán.

– Na szóval, elég hozzá annyi, hogy jöttek a csomók, jöttek tömött sorokban. Szerencsétlen Mark meg örökké

lázas volt, hiába priznicelték, injekciózták. Egyik műtét a másik után. Kapott ilyen kezelést, olyan kezelést. Persze egyre rosszabbul lett. Eleinte előfordult, hogy egy-két hétig, legfeljebb egy hónapig jól bírta magát. – Moon negyedkilós szalámivéget töm a szájába, villájára teker fél tányér savanyú káposztát, és felénk bök vele. – Csórikám lefogyott, mint a hold. Árnyéka lett önmagának. Csak hálni járt belé a lélek. Zörögtek a csontjai.

– A lélek finom rezdülései – suttogja Denisa viszolyogva.

– Vasággyal együtt sem nyomott negyven kilót. Akkor elvitték egy világhírű professzorhoz. Megint műtét. Infúzió hektószámra. Na, végre jobban lett. Visszaszedett néhány kilót. De akkor is, hol volt már a régi nagydarab, jó étvágyú ember! Rémes! Szenvedek, ha rágondolok! – Moon elkortyol egy korsó sört. Öklével megtörli a száját, s mesmeg megkopogtatja vértjét, mert szíves figyelmünk menekülni látszik. – Most már az utolsókat rúgja! Napokon belül ki lesz számolva. Rohadt dolog ez, én mondom. Denisa félretolja a tányérját. Rám villantja szomorú tekintetét, mintha vigaszért esedezne. Nadrágszáram alá csent lábujjait hidegnek érzem. Martin Radmillát bámulja, s ebben nincs semmi kivetnivaló, hiszen a lány tökéletes. Vékony dereka láttán mindannyiszor muszáj felszisszenni, érzékelvén a törékenységet. Nincs körülötte idegtépő szikrázás, nyugtalanító feszültség. Testét nem viseli: vele él. Olyan, mint a táj, a lovak, az áradó napfény. Radmilla olyan, mint az élet lehetett valaha, amikor még nem volt megsebzett a föld. Az is lehet, hogy Radmilla maga az élet, legalábbis ezt sugallja Martin tekintete. Ezt a lányt nem akarja megcsókolni, megszerezni; őt csak látni, kísérgetni szeretné, beinni a belőle áradó nyugalmat, feltöltődni általa. Ennek az éteri, romantikus szerelemnek is vannak határai: e völgytől a tóig terjed, többnyire hétvégékre szól. Radmilla, a csodálatos, megvárja, míg Moon eldöcög gipszpáncéljában, azután Denisához fordul:

– Rád gondoltam. Te biztosan szívesen kipróbálnád Szilajt.

Denisa Moon asztala felé pillant, amelyen öklömnyi kenyér- és sajtmorzsák között darazsak donganák, és megrázza a fejét.

– Köszönöm, nem.

– Élveznéd! – biztosítja Radmilla. – Nem túl vad, éppen neked való.

– Miért nem Martint küldöd?

Öccse felhördül, szeme kidülled.

– Nem akarod? – vonja le a következtetést Radmilla. – Alig vártam, hogy jöjjetek. Azt hittem, megörültök.

– Örülünk. Itt, a földön. De ne ess kétségbe. Nincs veszve semmi. Ugyebár ott van a ló, betöretlen. Ha én nem, és Martin szintén nem, akkor is van még egy szóba jöhető férfi.

Bólogatok. – Egy számottevő férfi.

– Igen – helyesel hitvesem.

Minden valamirevaló férfiember kihívást látna a lóban. Legalább megpróbálná. Legfeljebb leesik, és gipsztömlöcbe zárják. Tiszta sor. Egészen más dolog pofára esni egy őrjöngő táltos hátáról, mint fel sem mászni oda. Általában csak egy határig veszem komolyan magam. Ezen túl már nevetségessé válnék vele. Ezúttal átlépem a bűvös demarkációs vonalat, hiszen józan eszem azt súgja, idézzek valamit egy klasszikus filozófustól, és maradjak ülve a biztonságos széken. Ismerjem el, hogy a paripa gyönyörű, de közeledési szándékot, tűrhetetlen vágyat nem kelt bennem. Ezt súgja a józan eszem.

Radmilla térül-fordul, benn terem a karámban. Csalogatja, becserkészi és felkantározza a lovat. Egy pillanatra arra gondolok, átöltözhetnék, majd arra: minek ilyen kis időre?! Az ápoló nem fog örülni, ha nem tudja lerángatni a lovaglócsizmát törött lábamról.

Pszichózisnak esem áldozatul. Ella úgy néz rám, mintha csak akkor lehetnék tisztes atya, ha felkúsznék arra a gonosz tekintetű, embergyűlölő lóra. Igen, ez olvasható a lány szemében: most dől el (és egyedül rajtam áll) kitagad-e vagy sem.

Denisa csak nemrég cirkuszolt, hogy ne menjek a Mandarinba, megverekedni a bőrfejűekkel. Mintha már elfelejtette volna derék hitveshez méltó aggodalmát: felküld a lóra.

Hát jó. Lelkem rosszabbik fele túlkiabálja a józan eszemet, előadást tartván arról, milyennek látják szeretteim a „talpig férfit”. Lerúgom a cipőmet. Kipakolom a nadrág zsebeit. Kezembe kerül a stukkerom.

– Ne lődd le! Üld meg! – kiáltja Martin izgatottan. Döbbenet. Ő is a pompás férfit akarja látni bennem, Ohio Jacket, a rodeósztárt. Csakhogy Belloq lesz az, ki felül a lóra, azután pedig állkapocs- és gerinctöréssel nyomja az ágyat hátralevő életében. El fognak árasztani gondoskodásukkal, narancsaikkal, erősítő tablettáikkal, vörös rózsáikkal.

Rajtam a világ szeme. Ha meggondolom, a gipszvértnek is vannak előnyei. Könnyen lehet, hogy feleslegessé teszi a golyóálló mellény használatát. Na, hol az a ló?

Sportos szökelléssel átlendülök a kerítés fölött. Szilaj hátrahőköl, magával rántja Radmillát.

Ekkor a lány, kiben eddig a természet gyermekét tiszteltem, rám veti tiszta tekintetét.

– Ne, Daniel. Ne, mégse!

Átmegyünk a túloldali karámhoz. Felültök az ismerős lovakra. Megkeményítem a tekintetemet, hangomat.

– Félre innen, asszonyszemély, és add ide azt az átkozott kantárt. Aztán nézzétek meg magatokat.

Radmilla elszalad.

Kettesben maradok Szilajjal. Férfi a férfival. Szót intézek hozzá. Idegesen rángatja a fejét, s vele a kezemben tartott kantárt.

– Hallgass ide. Ebben a tekintetben oly csekély a különbség ember és ló között. Te is összecsaptál már tajtékos szájú csődörrel. Összemértétek erőtöket, például azért, hogy eldöntsétek, kié legyen a szende kanca, amelynek elég is volt annyi, hogy belekergetett benneteket ebbe a dilibe. Vessünk egy pillantást szarvasék életébe, nagyon tanulságos

lesz! Míg két bika kardozik az agancsaival, a harmadik zavartalanul meghágja a – mellesleg oda sem hederítő – tehenet, majd markába röhintve távozik. Persze, mi egyébért hívnák őket szarvasnak? Legyünk értelmesek, okosak. Döntsük el a kérdést barátságosan.

Szövegelés közben átvetem nyakán a kantárt. Fellendülök a hátára. A nadrág szövetén keresztül érzem feszes izmait, bőre melegségét. Megszorítom a combommal, egyelőre finoman. Szilaj áll. Gyanús, hogy lószoborrá vált sértettségében. Bőre alatt meg megrezdülnek az izmok. Füle lassan hátrafekszik. Mintha vibrálna alattam a remekbeszabott teremtmény, mintha egyre élénkebben hatná át a rejtélyes eredetű elektromosság. Tétován előrelép, majd megtorpan. Lassan himbálja magát. Füle egészen hátrasimul, szinte felfekszik a koponyájára. Azután bősz hangot hallat. Elpattan a húrról. Rohan körbe-körbe, időnként a magasba emelkedik. Félő, hogy rögvest hanyatt vágódunk. Persze, én leszek alul. Újra futásnak ered. Hátrarúg, feldobja a farát.

Teste megnyirkosodik. A veríték átitatja a nadrágomat. Mintha mindketten csupaszok lennénk. Test test ellen, izmok párharcában. Két ellenkező akarat méri össze magát. Ő szabadulni akar tőlem, én rajta maradni. Sarkammal szorítom az oldalát. Minden idegszálam érzi izgalmát, elszántságát, de melegét is. Mintha belőle sarjadtam volna, mintha egy lennék vele, hánykolódó kentaur. A völgy zöld moszattá kenődik, olykor felvillan az ég kékje, máskor a feltúrt föld rögei közelítenek szememhez. Nyirkos a tenyerem, ruhám. Egész testem, akár az övé. Beszűkül a világ kettőnkre. Ránk.

Nem ő meg én, hanem: mi. A küzdelem hasonlatos ahhoz, amikor az ember önmagával harcol, amikor fogcsikorgatva próbálja legyűrni a benne élő indulatokat, a fájdalmat, a félelmet, az alantasságot. Szilaj a szálfákból emelt kerítéshez vágtat. Megkísérel ledörzsölni, lekoptatni, leseperni a hátáról. De hiszen ő én, és én ő vagyok, nem szabadulhatunk egymástól. Nem szabadulni akarunk egymástól! Összefeszülő elhatározásunk átsugárzik rajtunk, áthatjuk egymást. Nem testi erőnk ütközik, az akarat izompróbálgatása folyik köztünk; két akarat csiszolódik egymáshoz. Érzem elbizonytalanodását. Keményre gerjesztett izmai elernyednek. Szilaj felvágja a fejét. Futkározik. Szalad, körbe-körbe. Meghúzom a szárat: megtorpan. Engedek rajta: elindul újra. Fülei hegyesen állnak, léptei büszkék. Ellazítom szorításomat. Megveregetem fényes, feszes nyakát, ráhajtom a fejem. Beszívom verítékes bőre illatát. Azután lassan leereszkedem a földre. Vállamat a vállának vetem. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy valójában megtámaszkodunk egymáson, akár a kártyavár egy-egy lapja. Izmaink kocsonyásak. Magamhoz húzom a fejét. Amikor erőre kapva ellépek mellőle, észreveszem sorfalat álló szeretteimet.

Forrás: fabyen.hu