Apád, anyád ide lőjön!

A halkirálynő nevében! Az előrehaladottan állapotos zsarulány, Denisa Wry és szintén viselős – amúgy harcművész és kegyszerárus – barátnője horrorszerű bűnténybe keveredik, méghozzá életük kritikus napján. Ahelyett, hogy a szülőkádban vajúdnának, motoros hajszában vesznek részt a hóesésben, aztán lambadáznak a kórházban, tovább még egy alaposan kiérdemelt eljegyzési gyűrű is eltűnik – és mily rejtelmes módon! A gólyinváziító követően Denisa gyermekágyi depresszióba süllyed, ám gyógyulása érdekében megfogadja a bölcs krízisterapeuta tanácsát. Ebből következően az akciózsaru Daniel Belloq társaságában éjjelente sírkertet, szellemvasutat, hírhedett kocsmákat látogat. Egyébként sincs otthon maradásuk. Hajlékukban go-go görlök, Chippendale-táncosok, halottkémek és pszichopaták adják egymás markába a kilincset, jórészt a szintén kopó foglalkozású, nőbolond fivérnek, Martinnak köszönhetően, aki viszont a háztetőre menekül a problémák elől, és a kéményen extrém-vasal, de később majd új hobbit fejleszt ki magának. Tetézettképpen a szomszédban lakó regényírónál gyakorta vijjog a tűzriasztó, ugyanis a habókos fickó folyton szanaszét feledi a pipáját. Ám a latorvadász párnak nincs ideje kétségbeesésre, miként alvásra sem. Belloq a rendőrgyilkos smasszernőt üldözi. Denisa a nőgyógyászokat öldöklő fanatikus nyomában jár. Mígnem felfigyelnek arra, hogy az ő nyomukban is lopakodnak néhányan. Jöhet a mondóka: kapd el, vagy ő kap el!

részlet... 

Õrületes dugulatban hernyózik a kocsisor. Tizenegy és fél kilométeres sebességgel haladok, már ha ez sebesség, meg haladás. Sebaj, a sminkem úgyis korrekcióra szorul. A visszapillantó tükörhöz hajolva feldobok a számra egy kis enervált-pirosat. Ujjheggyel lesimítom a szemöldökömet. Naná, hogy a piperett kellõs közepén üvölt fel a telefon! Mérgemben majdnem nagy, kerek bohócszájat festek magamnak. A készüléket a fülemhez szorítom, a noteszt a combomra fektetem. A rúzst a kis- és a gyûrûsujjam közé csippentem, a másik hárommal tollat ragadok a jegyzeteléshez. Zsarutársam, Zsötem keres, méghozzá avégbõl, hogy megosszon velem egy rakás memorizálhatatlan adatot. Mivel egész nap nincs egy laza percem a napisajtóra, a saláta formátumú lapot a kormányra fektetve, fél szemmel átfutom a híreket. Ez alatt a kocsisor húsz méternyit gurul elõrébb. Felpillantok az újságból. Kuplung, váltó, pici gáz. Vészfék. A mellettem vánszorgó, az enyémnél jókorább járgány harmincas vezetõje rám hunyorít, száját csücsörítgeti. Biztosra veszi magáról, hogy ellenállhatatlan mozisztár-hasonmás, én pedig tüstént visítozva, csápolva áthajolok hozzá, s két lámpaváltás között szenvedélyes orálozással kényeztetem õt. A mögöttem gõgicsélõ Urian Belloq égszaggató bömbölésre vált. Kiveszem a csepertyût a biztonsági kasból. Ölembe ültetem, és táplálékkal látom el. Cumiztatás közben persze zavartalanul folytatom a telefonálást, jegyzetelést, olvasást, sminkelést, pasasgerjesztést. A bonszáj-Belloq eszembe juttat egyet s mást. Épp megmozdult a hasamban, mire megtudtam, hogy ott lakik. Miután szeretõ hitesemmel örömünkben összefogdostuk valamennyi madarat, amit ilyenkor összefogdosni szokásos, ráeszméltem, mennyi lemaradást halmoztam fel a kései gólyahír okán. Nosza, padlógázzal söpörtem a fitneszközpontba, hogy mielõbb utolérjem magam az egészségóvásban, végtére közel öt hónapnyi restanciám volt. Aztán csak bolyongtam abban a hatalmas épületben, a vége-hossza nincs folyosón, a nagy, széles ajtók elõtt. Az egyiken ez állt: JÓGA. Gondoltam, benézek. Odabenn tucatnyi ember lótuszült a földre terített szivacspárnákon. Szép, színes, drága sportruhát viseltek, és aludni látszottak. Világéletemben hiperaktív lány lévén, egybõl tudtam: a jóga még vagy hetven évig nem való nekem. A következõ ajtón ezt olvastam: INTIM TORNA. Ide is bekukkantottam. Sok-sok, csábos dresszbe bújt nõi személy kucorgott a földön. Neonszínû topba és rövidnadrágba öltözött hölgy csücsült velük szemközt, féloldalasan. Egységesen átszellemült arcot vágtak, aminõt olyankor vág az ember, ha azon fáradozik, hogy benn tartson valamit a szervezetében, mert szörnyen kínos lenne, ha az a (légnemû vagy csapadék állagú, ne adja ég: gyúlékony!) valami éppen ott és akkor távozna belõle. A benntartást hosszasan mûvelték, ettõl orcájuk egészen felzacskósodott, szemük biliárdgolyóhoz hasonlatossá vált. Aztán azt vezényelte a tréner, hogy gyûrûztessék a rejtett izmokat. Ez a gyakorlat módfelett megfintorgatta az apoteizált arcokat. A gyûrûztetést követõen szívó jellegû mozgatást parancsolt a vaginaidomár. Ennek végrehajtása közepette az ábrázatok tovább torzultak. Folytatásként szívó-taszító izommunka került sorra, méghozzá fentrõl lefelé irányuló. Késõbb pedig a titokizmokkal történõ pörgetést, finomabb-vadabb harapdálást, valamint a vitézcsomó kötését gyakorolták extatikus áhítattal. Élvezettel tanulmányoztam a furán grimaszoló arcokat. Kevéssel késõbb azt mondta nekem a hüvelytréner, hogy az õ kurzusán a záróizmok acélozása a cél. Sietve odébb álltam, utóvégre egy terhes nõ esetében éppenséggel a nyitóizmokat kell erõsíteni, a játszi könnyûségû szülés elõmozdítása érdekében. Azért persze megjegyeztem néhány fogást. A soron következõ ajtón ez állt: MASZTURBÁLÓ-TANFOLYAM. Balek lettem volna, ha nem kémlelek be, nem igaz? Itt is sokat tanultam. Seregnyi háztartási, mûszaki és kozmetikai cikket-holmit, élelmiszert ismertem meg az élvezetesebbik oldaláról. Megtudtam továbbá, hogy bárhol, bármikor maszturbálhatunk, mivel felvilágosult korban élünk. Egyáltalán nem baj, ha mások észreveszik örömszerzési ténykedésünket, mi több, ez talán még izgalmasabbá teszi, amint (például) szenvedélyesen üzekedünk egy uborkával a tömött síliftben, vagy unalomûzés céljából jót vibrizünk gumiköteles halálugrás közben. S az intimitás? – kérdeztem. A kéjtréner azt felelte, itt az ideje, hogy kiterjesszük egónkat a világmindenségre, elég volt az elnyomatásból! Ezen tûnõdözve faroltam ki termébõl. Végül megtaláltam a TERHESTORNA feliratot. Idáig érkezem az emlékezésben, midõn megmoccan a kocsisor. Ölemben a szenvedélyesen cuppogó Urian-Surprise Belloqkal, kezemben a rúzzsal, telefonnal, cumisüveggel, tollal és kormánnyal, gurulok néhány méternyit, majd újfent elakadok. A szomszéd sávban vánszorgó terepjáró vezetõje már alig bír magával. Egyszerûen eszét veszti tõlem. Hunyorgat, csücsörget, száját nyaldossa. Ám a Ben Affleck-hasonmás hasztalan fáradozik, engem a férfiasabb típus izgat fel. Úgy is mint Daniel Belloq, alias Mogorva. Ez mindössze azért különös, mert a vágykeltõ pasas a férjem. Azok a tudorok, akik a kémia felõl közelítenek az örök témához, azt állítják, hogy a szerelem három évig él, aztán piff-puff, kötelezõen meggebed, elpatkol, földöglik, kipurcan, a halál fogára jut. Szerintük tehát már régen ásítoznunk kéne egymáson. Bagózok rájuk! Részemrõl a csoda felõl közelítek a szerelem nevû rejtelemhez. A bonszáj-Belloq félrelöki a kezemben tartott szoptatós üveget, és megejtõ fogatlanságát világgá tárva, égzengetõ üvöltésbe kezd. Sejtem, mi bántja, kitûnõ a szimatom. A mellettem lévõ ülésre fektetem a zsengét. Hátranyúlok a cuccaimhoz. Vakon elõrántok egy vadonatúj nadrágpelenkát. Rutinos mozdulatokkal tisztába teszem a dedet. Eközben véletlenül megbököm könyökömmel a rádió csatornaváltó-gombját. Megtorlásképpen a hírolvasó búsan rezegtetett hangja váltja fel az áldott U2 muzsikát, és mindjárt rám zúdulnak az emberiség gaztettei, miszerint népirtás, éhínség, járvány, bûnözés, környezetmocskozás Mivel az én fejemben állandóan valamilyen vetítés zajlik, most is megjelenik elõttem egy – sûrûn játszott, amolyan híradósok-kedvence – képsor: két talpig marconába öltözött, huszadik századi fehér ember bazi géppisztolyokkal taszigál egy harmadik fehér embert, valahol Európában. A lökdösött férfi lecsüggedt fejjel, roskadt vállal támolyog közöttük. Egyszerre csak a fegyveresek unott lazasággal hátba lövik a fegyvertelent. Semmi teketória, ítéletolvasás, elõjáték, utolsó szó joga, figyelmeztetés. Csupán a sorozat. A szitává lyuggatott áldozat lerogy. A pribékek felnyalábolják a testet. Egyikük oly hanyagul kapja fel a neki jutó végtagokat, hogy a halott feje az õ lábai közé kerül. Nem vacakol korrekcióval. Széles terpeszben bukdácsol terhével a máris zsúfolt hullagödör felé. Meredten bámulom a cipekedõ gyilkos combjai közt, már-már az ülepénél imbolygó emberfejet. A korábban félelemtõl torzult vonások immár kisimultak. A fiatal férfiarc nyugodt, megkönnyebbült. Erre szokták mondani: olyan, mintha aludna. Vagy: olyan, mint egy angyal. A hátraejtett fej bólogat a szétvetett lábakkal, kényelmetlenül botorkáló gyilkos lépteinek ütemére. Akárha egyetértene azzal, hogy – ha kedve tartaná – vígan belenézhetne a katona seggébe, s hogy jó tempóban közelednek a tömegsírhoz. Ahol is nemsokára megleli az – állítólagos – örök nyugalmat. Lövése sincs arról, de bizonyára nem is érdekli már, hogy késõbb az õ és földijei leölésérõl készült filmet bárki emberfia kibérelheti majd egy videotéka pultja alól, könnyed esti szórakozás céljára. Hogy egy napon kihantolják a csontjait, s megkísérlik meghatározni, ki lehetett, amíg élt. Aztán médiás, haccárés, világraszóló gyászpompával saját, fejfás sírba helyezik, és könnyet potyogtatnak, dalolnak, imádkoznak érte. Õt már az is holt hidegen hagyja, mily jól eljátszogathatna a kérdéssel az újratemetésen szónokoló politikusok láttán: vajon melyikük igazi, ál-, fa-, apró- vagy mindenszent? Vetítés vége. A rádiós hírolvasó beszámol a legfrissebb bankrablásról. Katlanosodik a veszteglõ kocsi belseje. Leengedem az ablakokat. Eszembe jutnak a motoros rablások. Némely bûnözõk a dugókban senyvedõ járgányok megtámadását tekintik hivatásuknak. A beszorult autók között fürgén cikázó motorosok benyúlnak az ablakon vagy betörik azt. Kikapják az ülésen heverõ táskákat, és elfüstölnek. Olykor rosszul végzõdnek az ilyetén akciók. Nemcsak a támadók cipelnek magukkal tûzfegyvert. Elõfordult már, hogy a kifosztott áldozat meglõtte a motorizált gengsztert. A tisztába tett Urian lehiggad. Rám csillantja szilvamag alakú résben sötétlõ szemét, elvigyorodik, ajkait berregteti. Nem tiltakozik, amikor visszateszem a helyére, s rácsukom a kalodát. Kezébe adom a tentemacit. Rikoltozva üdvözli, majd nyálbuborékokat eregetve vizsgálgatja a mutatóujjával, kivehetõ-e az alvócimbora szeme. Összehajtom az esztrádos pelenkát. Perceken belül rádöbbenek, hogy ha a mellettem lévõ ülésen hagyom, ez engem kiüldöz a kocsiból! Óvatosan lehelyezem a padlóra a bûzfegyvert. A pelcsi ettõl sem lesz összeférhetõbb. Haladéktalanul meg kell tudakolnom anyámtól, mikor kezdhetem lehúzós vécére járatni a babicát. A mögöttem felharsanó motorbõgéssel nem törõdve, magam mellé hajítom a táskámat, és nyúlok a telefonért, midõn a mellettem dekkoló Ben Affleck-hasonmás buzgón csücsörítgetett szája bemerevedik. A bugyihasító tekintet a vállam fölé rebben, és ott fixálódik. Mi az? Tán a pénzbeszedõ rongyol felém? A parkolási díjért? Végtére már vagy tíz perce foglalom a közút kellõs közepét. Paranoiám a régi. Reflexbõl megpördülök. S menten azon kapok egy bõrgúnyás, szkafanderes idegent, hogy a motorján ágaskodva behajol a Monterey-m ablakán. Pisztolyt szorítgató, bõrkesztyûs kezével megragadja a puttonyomat! Ez elviszi a tartalék pelcsiket! A fogzási-nevelési kézikönyvet! A cumisüveget! Elkapom a csuklóját. Megfeszítem kezének kényesebb pontjait. A stukker az ülésre hullik. A fickó felüvölt, nyaktól lefelé katatónná dermed. A sötét sisakrostély lefojtja ordítását. Szabad kezemmel feltolom a plexit. Az üvöltés felerõsödik. Nem enyhítek a bénító fogáson. A táskaragadozó kimeredt szemébõl legördül egy könnycsepp. Fáj, kicsim? Felmarkolom a padlóról a viseltes pelenkát. Körkörös mozdulattal a lator képébe telepítem a csomag mûsoros oldalát. Néhányszor megismétlem a körkörös mozdulatot, majd az ajándék holmira rántom a sisakrostélyt. Ellököm a köztörvényes pracliját. A külvilágtól, a rablószakma gyakorlásától, valamint a levegõvételtõl egyaránt elszigetelt figura vakon cselekszik. Felrántja a fejét, ám az elakad az ablaknyílásban. Miközben vadul vonaglik, motorja kidõl alóla, s a lábára roskad. A több mázsás gép támadása további izgágaságra ösztökéli a latort. A dúsan bepelenkázott fejû flótás összeroskad. Eltûnik a látóterembõl. Kilépek a kocsiból. Nadrágom derekába tûzöm az imént szerzett stukkert. A mozicsillag-alteregó pislogva bámul rám a járgányából. Feltûnõen kerüli, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Bár talány számomra, miért nem akar immár oráloztatni velem, nem idõzöm a problémánál. A flaszteron fetrengõ banditához ballagok. Úgy tûnik, a légzõcentrum zavara lépett fel nála, ezen felül pszichomotoros nyugtalanságot is észlelek rajta. A krízist vélhetõen a bukósisak kirakatüvege alá juttatott kakás csomag okozza. Letérdelek mellé, felszabadítom a légnyílásait. 

Forrás: fabyen.hu