Ezüstegér

Nyájas, Nagyérdemű Olvasó! Mi hír a politikában? Röpködnek a lózungok? Rajcsúroznak a farizeusok? Több a zaj, mint a jel? Hiába pöckölgeted vérhólyagos ujjbeggyel távkapcsolód ezer gombját? Nem létezik ínyedre való műsor? Csupán önmutogatás és ricsaj van? Bármely műfajbéli élményre vágynál, úgy rémlik, mindenütt csak a ripők tehetségtelenség kultusza dívik? E világon már mindenki sztár és király? Ha így van, megér e rang egy sliccgombot? Szétbombázzák az agyadat? Effektíve is? Behócipőztél? „Az emberek már nem születnek?” Nos, ha így érzed magad, akkor igen súlyos állapotba jutottál. Na gyere! Szálljunk ki egy estére. Röpüljük fölül a kínokat! Higgadjon marcangolt! Hajtsd ide buksi fejecskéd. Ügyesen hunyd be a szemed! Most bekapjuk a bömbirongyit. Csak a csücsköt, tudod. Begörbített ujjal kivesszük a maci szemét. Végtére alvómaci. Így ni. Máris mesélek neked. Valami fantáziásat. Történetemben lesznek jók is, rosszak is; bolondok, furfangosak és különfélék, vegyest. Lesz szerelem, kaland, mosoly, kacaj! Mágia varázsfokon. Ármány, izgulás, tán még nívó is. Ígérem, mesém mesés lesz. Épp ezért: a fotel karfáját el ne engedd! Szorítsd erősen!

 részlet...

Azon a fagyos tavaszi reggelen is fátyolfehér, finom ködgörgeteg indult a lány felé a hosszú folyosó padlóján, mikor a hideg levegõrõl az istállóba lépett. A jelenés gurulvást, hömpölyögve közelgett.
Gratia ilyenkor rendszerint úgy gondolta, hogy biztosan egy vagy több dzsinn igyekszik hozzá. Nem félt tõlük. Mióta az eszét tudta, bizalmas viszonyban élt a képzeletvilággal, annak lényeivel. A legtöbb gyerekkel ellentétben ezt kamaszodófélben sem nõtte ki. Kinevelni se tudták belõle, sem a tanárok, sem a szülõk és más rokonok. Hasztalan tiltogatták, azt hajtogatva, hogy a szakadatlan mesélés-képzelgés butaság, babonaság, istentelenség, elmebajosság. Az õ életének létfontosságú részét alkották az istálló padlóján elébe gördülõ, kövérkés, ködszerû dzsinnek. Akkor is, ha majdnem biztosra vehette, hogy a párás, meleg levegõ hömpölyödött az ajtó irányába, midõn az istállóba nyitott.
Azt sem tagadta le önmaga elõtt, hogy a köddzsinnes látomást az éhomra bekupicázott keserûlikõr is okozhatta. Volna. Tán-tán, esetleg. Ám az a gyûszûnyi epevédõ gyógyital, amit minden reggel beszippantott, mihelyst kinyitotta szemét, aligha árthatott meg ennyire. A dzsinnek - legalább hárman - feléje úsztak. Térdmagasan köré gomolyogtak, és finoman megtántorgatták, akárha - a maguk testetlenül bumfordi módján - táncoltatnák õt.
Gratia elmosolyodott, és kiterjesztett karokkal, mint ha táncosait érintené, lassan körbefordult. Halkan köszöntötte a szellemeket. Azok szótlanul kilebegtek a szabadba. Válaszképpen a lovak hallatták vidám-izgatott üdvnyihogásukat.
A lány nagyon szerette ezt a hangsort. Ekként fordította saját nyelvére: Na, puszi! Végre, hogy megjöttél! Gyorsan adj enni, sok finom zabot!
Mielõtt a lovászszobába nyitott volna, hogy munkaruhát öltsön, végigsétált a bokszok elõtt. Egyenként szemügyre vette, megsimogatta a mellmagasságú ajtó fölött kihajoló hátasokat. Alkalmazója, az istálló tulajdonosa néhányszor végignézte, s nem értette ezt a reggeli rituálét. A lány vállat vont, nem magyarázgatta, miért fontos már belépéskor tudnia, hogy lóbarátai jól vannak, derûs kedvûek és türelmetlenül várják az abrakot, a napkezdést.
Valamennyi istápoltjáért rajongott, ám Keltával, az utolsó fülkében lakó, hatalmas termetû, barokkos szépségû fekete lóval egészen különleges kapcsolatban állt. Átkarolta a hozzá hajoló fejet, igazított a tükörbársony orrig leérõ, dús üstökszõrzeten, körbesimította az ábrándos-szomorkás, tiszta tekintetû szemeket. Végighúzta tenyerét a fényes, csokoládé színû paripa erõteljes ívû, acélizmú nyakán, marján, hátán, majd a hasán is.
A ló hozzásimult, mozgékony felsõ ajkával az õ fülcimpáján, haján, gallérján matatott-motoszkált.
A lány két kézzel fogta át a nyakát, és felnyögött:
- Ugye, egy napon visszaváltozol emberré?! Micsoda pasas leszel!
Kelta sóhajtott. Kapott egy csókot az orrára.
A lány ruhát váltott, etetetéshez fogott. Amikor a fekete hátas közelébe ért a zabos talicskával, észrevette a bokszajtó szélénél leskelõdõ macskát. Az ezüst szõrû, smaragdzöld szemû lény épp vadul ragadozott. Gyors, pontos fejmozdulattal csapott le a prédára. Fogai közé harapta az errefelé csak pociknak nevezett egérkét, és elinalt vele.
Pár perc múlva összetalálkoztak a patamosónál. A macska nekilátott, hogy megfûszerezze zsákmányát. Ezt úgy érhette el, ha számtalanszor elengedte, majd elkapta, nyomorgatta, kínozta a boldogtalant, miáltal az fokozott mennyiségben termelte az adrenalint és más vérízesítõket.
Gratia fejcsóválva szemlélte az egyoldalú játszadozást. A még épkézláb, apró, kecses egér fényes bundája a kuriózum színû macskáénál is szépségesebben ezüstös, már-már platina volt. Viszont íze a kívánatosnál kevésbé lehetett ínycsiklandó. A kandúr két méternyire is hagyta eltávolodni magától, hogy amikor majd rávetõdik, a préda vérét megédesítse a halálfélelem.
A lány elkapta az ugráshoz készülõdõ, lekuporodottságában mulatságosan riszálgató macskát.
Ekkor az a megszabadított ezüstegér egyenesen az õ szemébe nézett.
Gratia egy hosszúnak érzett pillanatig látta, amint megnövekszik, formát változtat, pocikra, tündérre, fenséges lényre egyaránt hasonlít, arca, alakja körül áttetszõ fátylak lengenek.
A következõ másodpercben a vízió szertefoszlott, a csöpp teremtmény egy láda alá menekült.
A szorosan fogva tartott, nyugtatólag simogatott macska kerregve tekergõzött. Mindenáron folytatni akarta a vadászatot.
A lány nem eresztette a begõzölt kandúrt. Míg a láda alá bújt egeret hallgatta, az járt a fejében, hogy általában horgászokkal történik efféle. Olykor kifognak egy-egy kivételes aranyhalat, mire az esdekelni kezd az életéért, s szavaiból kiderül, hogy õ a csermely, a tó, a tenger királynõje. Hatalmában áll, hogy szabadulásáért hálából teljesítsen három kívánságot. (Furcsa, a vadászok teljesen másmilyen lelkületûek, hiszen még egyiküket sem szólították meg a mordályuk elé került martalékok, õzek, vaddisznók, fácánok vagy elefántok királynõi. Valószínûbb persze, hogy mindez velük is megtörtént, ám õk ezt valamely, sajnálatos oknál fogva nem érzékelték.)
Azután még arra is gondolt, hogy mások talán lekicsinyellnék az egérkirálynõt. Egy ilyen kis féreg, az is valami!? Mindeközben erõteljesen rázogatnák az õ vállát, és üvöltve magyaráznák neki: ilyen nincs, ez kitaláció, agyrém, elmebaj!
Pedig hát az ezüst bundájú, ragyogó szemû egérfenség a következõket közölte vele, mégpedig fuvalomszép, selymes hangon:
- Megmentetted az életemet, szakasztott úgy, mint a mesében! Köszönöm, amit tettél! Jóságodat sose feledem! Hálátlan se leszek, hisz milyen dolog volna, ha most csak úgy elsurrannék, egérlyuk iránt?! Ezentúl kívánságaid többnyire teljesülni fognak. Tehát szerfölött vigyázz óhajtásaiddal!
Ezzel tovatûnt.
Gratia letette a szorításában vergõdõ macskát. A kandúr leszegett orral, áramszedõként fölmeresztett farokkal, eszeveszetten rohangált a polc körül, a bokszokban és folyosószerte, ám a pocik nyomát többé nem lelte meg.
A lányt pedig még aznap este drámai baleset érte: falnak rohant a kocsijával.
Kómája néhány héten át tartott.
Amikor végre magához tért, nem emlékezett az elõzményekre, így tehát arra sem, hogy a baleset elõtti pillanatban azt mondta a mellette ülõ, s a kettõjük esküvõjét fontolgató férfinak:
- Inkább a falnak menjek, mint hozzád!

Forrás: fabyen.hu