Habospite

A HALKIRÁLYNŐ és a VIS MAJOR történetek hősei találkoznak!

Fertő Cityben menyegző készül. A harcművész Dalia és a sok kínpadot megjárt exzsaru, Marcel-Lobo kézfogózna a város hírneves kastélyában.
Ám az élet nem habospite.
Dalia a koszorúslányokkal – Cyddel és Denisával – kalandot kalandra halmozva lánybúcsúzik Fertő Cityben. Ennek során elkerülhetetlenül megismerkednek a járőröző kopópárossal, Vis Majorral és Kyrával.
Vis Major készülő gaztett nyomában jár, Kyra majdnem kétszáz éves sorozatgyilkosság szálait bogozza, közben aktívan praktizáló latrokba, vámpírokba botlanak. Tudomásukra jut, hogy egy dzsungelországi kokszbáró busás vérdíj fejében körözteti Marcelt.
Egyéb bajok is megakaszthatják az egybekelést. Az esketésre felkért Rézorr Atya a márkapár öltözéke láttán avagy a meglepetéstánc hatására lefújhatja a frigyet.
Az oltár előtt valóra is válik néhány kisebb rémálom. A jókorább tagló későbbre tartogatja magát. A vigalmat megzavaró támadás nyomán a Denisa-Belloq-Martin-Delgado által képviselt úthenger zsarucsapat és a lavina kopópáros közös akcióba lendül, Dalia és Cyd is velük tart.
A földön-vízen-levegőben folyó üldözős-hajszás téboly hevében nincs idő átöltözni, s a két dudás egy csárdában-effektus is létrejön.

Halkirálynő és Vis Major 2 in 1!

 Kyra meséli

– Ártatlan vagyok! Ártatlan! – üvölti a fegyveres, a zsalugáter lécrései közül lövöldözve.
Nem aprózza, nagyágyúval érvel.
– Ha ez igaz, tedd le a flintát! – kiáltja Vis Major. – Ne feledd: csak egyszer kelthetsz első benyomást!
– Hülyének néztek? Ha leteszem, elkaptok! Nem én nyírtam ki őket! De ti úgyis a nyakamba varrjátok! – bömböli a lövész, újabb mennydörgő-sivító skulózáporral kurziválva állítását.
A golyóinvázió tépdesi, szilánkozza az útjába kerülő lombot, kerítést, zsarukocsikat.
– A cafradék életbe! Honnan van ennek AK-ja!? – morran a szamuráj.
A fülesen keresztül élénk kapcsolatot ápol a központi agytröszttel. Sokadszor firtatja, sikerült-e kideríteni végre, ki a ház lakója.
Azt már tudjuk, hogy nem a tulajdonos él az ódon villában. A kilencvenkét éves gazda nemrég költözött be a Boldog Őszhöz címzett öregotthonba. A momentán bőszen védett erődnek rémlő, matuzsálemi korú, fedett verandás mesekönyv-hajlék vadszőlős falairól jámborabb korok hangulata árad. Aranykor, békeidő, heyday vagy fénykor az ilyen ciklusok neve. Manapság már a nosztalgia kifejezés is megfelel szinonimának.
Azért időzünk itt, mert a nemrég betelepült bérlő úgy döntött, pincét készíttet a ház mögötti melléképület alá. Alig egyórányi serénykedés után a munkagép emberi csontokat fordított ki a földből.
A feltárás kézzel folytatódott, az ásásból ásatás lett. A gépkezelő és társa további tetemma-radványokra bukkant a talajban. Rögvest telefonáltak a rendőrségre, közölve: tömegsírt találtak. Ezután megpróbáltak elkámforogni a színről.
Ám a lakó megneszelt valamit. A házból kirontva szembesült a buktás helyzettel. Mielőtt bármi elméset kitalálhatott volna a lelépést illetően, szirénázó zsarumobilok lepték el az utcát.
A fickó nyakon ragadta az egyik amatőr régészt, a házba zárkózott vele, és hosszadalmas lősorozatokkal bizonygatta szeplőtelenségét.
Amikor füstölgő gumikkal megérkeztünk, a járőrkocsik fedezékében lapuló egyenruhások elpihegték, hogy a túszejtő eddig legalább háromféle mordályt használt. A tromf lőfegyver csak ezután, mintegy a mi tiszteletünkre került elő az arzenálból.
Valamelyikük felvetette, hogy hívni kéne a Puma kommandót.
– Ugyan már – legyintett a szamuráj, és beszélgetést kezdeményezett a fickóval.
Itt tartunk.
Az egyenruhásokat megosztja a bonyodalom. Néhányan a kommandósokat akarják, mások túsztárgyalóról ábrándoznak. A többség úgy véli, most már nem lesz baj, Vis Major rögvest elsikálja a sorozatgyilkost.
Utóbbiakkal értek egyet. Holott bizakodásra nincs különösebb ok, leszámítva, hogy a pasas terjedelmes szurkolótáborához tartozom, habár én leplezem az imádást.
Az áhítat tárgya futólag megérinti a vállamat.
– Figyelj, élet – kezdi. – Kösd le a csóka figyelmét. Belógok a kertbe, megnézem a szkeletonokat.
– Beszámolót remélsz tőlük? - firtatom.
A szamuráj rám vigyorog.
– Kettőnk közül inkább te vagy a halvajárókkal táncoló – feleli. – Az a gyanúm, hogy a fifi igazat mond.
– Azért, mert géppisztollyal kardoskodik mellette? – fanyalgok képzavarosan.
– Fedezz! – súgja, s elfoszlik mellőlem.
Sóhajtva kisimítok a homlokomból egy ott sem lévő hajtincset. A kapuoszlop mögé húzódom. Régóta sejtem, hogy az élet nem Kojak-nyalóka.
– Hahó, uram! – rikkantom a tűzfészek zsalugáterablak felé. – Beszélgessünk. Kyra vagyok. Önt hogy hívják?
– Kyra micsoda? – bömböli a fickó. – Kyra Úgyis Szétlövöm A Fejed, Ha Kidugod Az Ablakon? Ez a teljes neved? Azt képzeled, átkúrhatsz?
Vis Major észrevétlenül halad célja felé, nem látom alakját az alkonyi szürkületben. Felrikolt a vészcsengő a fejemben. Hasra vetődöm. A géppisztoly felugat, a paravánul használt tömör kőoszlop rám porlad.
Megvárom, míg a sorozat visszhangja és a szív-attak robaja is elhalkul bennem. Minden pórusomból eau de oroszlán odőr árad. Az AK skulóival szemben annyit ér a golyóálló mellény, mint hurrikán ellen a szűzáldozat.
– Uram, egyelőre semmivel se vádoljuk önt – hallom. Én beszélek, semmi kétség. S mily merész, rebbenetlen a hangom! Már-már acélos. Elönt a büszkeség. – Hogy hívják önt?
– Kíváncsi vagy, mi? – üvölti. – Ha elárulnám, megnéznéd a nyilvántartásban, és egyből kilőnétek, mint a veszett kutyát!
– Tehát ön Cujo? – próbálkozom.
– Nem tárgyalok spinével! Az előbbi fazont akarom! Hol van? Ha nem szólal meg máris, lelövöm a túszt!
Elönt a homlokvíz.

Denisa meséli

S végre megáll velünk a kocsihernyó. Kikászálódás közben az utastársak behatóan megbámulnak minket. Nyilván stigmát keresnek a homlokunkon. Jogos. Kétségkívül megkönnyítené a hozzánk hasonló gumiszoba-dezertőrök felismerését, ha diliflepnit varratnánk magunkra.
Különösen Cyd kinézete bűvöli el bámulóinkat.
Csont nélkül megértem. Becses barátunk ugyanis talpig férfi. Meglehet, nem csúszdásra olajozott, tömbössé gyúrt, szoláriumcsoki fazon, miként a jelenleg hatályos Talpig Férfiak. Az ő testalkata zömök, finoman aránytalan, manószerű. Lába például nem karika, ám mindenképpen ovál. Haja sűrű, habár pihe. Tekintete szélrózsázó, némi eltéréssel: ő négynél is több irányba lát egyszerre. Ez roppant előnyös, pláne tömeghirig esetén.
Ismeretségünk hajnalán kövér pattanások ékesítették Cyd ruganyos, színizom porcikáit. A hupolykák már tovatűntek, talán a túlzott nemi élet hatására. Túlzottnak ő maga titulálta, nemrég dobta is a fehérmáj nőszemélyt. Mosolya páratlan; a dentológus gereblyével fogszabályzózta hajdan. Mostanság nem kiöblösödött pamutmelegítőben jár, még zsúrra, bálba, fogadásra sem. Farmerra váltott, de már öltönyben, szmokingban és színházban is láttam őt.
Az emberek valójában azért bámulják leplezetlenül, mert becseltünk – Dalia által felkért nyoszolyólányként – meghozta az áldozatot, amelyre kizárólag igaz barátok – tán-tán még szentek is – képesek.
Fejére angyalszőke parókát húzott, vállnál kunkorodó, frufrus fazont. S mivel aggódott, hogy idő előtt kiborostásodhat, az arcára nyomott néhány gyantázó lapot. Amikor letépte magáról a nyúzóragacsot, úgy üvöltött, mint egy élve boncolt T-rex. Mélyhámlasztott orcáin demóba se maradt szőrzet. Esetleg az orra barlangosabb rétegeiben megmenekült öt-tíz szál. Néhány szempillája is átvészelte a barbáriumot.
Ő pedig halódástól nyűtten firtatta: ugye, ez fájdalmasabb, mint a szülés!?
Megemlítettük, hogy trendibb paskók még az ánuszukat is gyantázzák.
Cyd az értesüléstől megviselten felöltötte térdig sem érő szoknyáját. Filctollal megjelölte magán a rokolya hosszát, majd vértanúi önáldozattal csecsemőfenék minőségűre tortúrázta a lábszárát is.
Ő tehát nem pusztán azért talpig férfi, mert úgy verekszik, mint hét nindzsa. Hanem azért is, mert nem irtózik kimutatni az érzelmeit. Sőt: képes különbséget tenni érzelmek és indulatok között. Ezzel is az átlagfilkók fölött szárnyal. Megbízható és hűséges, mint a lakat. Humora tiszta, egyszerű, lüke, bumfordi.
Az emberek koszorúslány mivoltát bámulják. Alig térdig érő, fátylasan rafinált, tapadós ruháját, tornacipő fazonú, telitalpas topánját. Negédes fürtjeit, műszempillás istennő-sminkjét, bababőrét, smukkjait, füstölőként lóbált ridikülét. (A ridicule francia szó, nevetségest jelent. Érthetetlen.)

Denisa meséli

Valósággal felvillanyozott a találkozás a két civil ruhás zsaruval. Nemrég láttam őket egy lovarda biztonsági kamerás felvételén. A laza mozgású, nyúlánk pasas azóta már nem viseli hátracsirizelt loboncát. Bölcs döntés volt, levasalt haj és lófarok nélkül klasszikusokkal (by Cyd) jobb lett, holott az ósdi séróval is 9.999 pontot adtam neki a 10-ből.
Az akkori nyomozási ügyben a kúl párosnak nem volt szerepe, ám az a néhány filmkocka mélyen megragadt bennem. Adandó alkalommal rákerestem a fickó becenevére az információs közegben. Az ilyen figurákat szokás élő legendáknak nevezni, és ugyanők azok, akiket sokkolnak a klisék, közhelyek.
Dalia felver a merengésből.
– Te Denisa! Holnap lesz az esküvőm, ugye tudod!?
Csüggedten nézek rá. Hangom birkahiggadt:
– Tudom. Minden rendben lesz.
– Nem lesz! Láttad azt a zsarut? A nyurgát a flintával? Amíg ilyenek járkálnak facéron, nem kötelezhetem el magam!
– A nyurga nem facér. Nős, gyerekes. Felőle nyugodtan férjhez mehetsz.
– Honnan tudod? Nem is kérdezted! És nem is hord gyűrűt, direkt megfigyeltem!
A zsiványroggyantó cipőit szorongató Cyd felnyög mellettem:
– Ti nem ugyanott jártatok, ahol én? Mert én vérzsúrban voltam! Két mandró maradt ott henteregve! Lehet, hogy a végén még rendőrárvák is lesznek!
– Nem maradtak ott henteregve. Elvitte őket a mentő – vágja rá Dalia. – Az a bajod netán, hogy megláttam a férfit valakiben?
– Marcelben nézegesd a férfit, van benne bőven! Már annyit gályáztunk az esküvőd miatt! Most már ne tántorulj el, jó?!
A harcművésznő rám mered, két ujjal megcsipeszeli a karomat.
– Na szóval? Honnan tudod?
– Ez a szakmám.
– És még mit tudsz róla? Neve van?
– Hogyne. A pasas Isten ujja: a váratlan közbejövés, a kínos hajótörés, vagyis Vis Major. Jelenleg a második feleségét habzsolja. A boldogságos asszonyka pár évig még böriben fog guggolni garázdaság, drogügyek, fegyveres tarhálás miatt. Porontyát a férje neveli. Amúgy a fickó elcsapott kommandós. Kirúgták, mert nem tiszteli a rangot, tekintélyt. Több rajongói klubja is alakult, amióta félpucéran befotózták egy jótékonysági naptárba. Na de ő nem is szerzeteskedik. Neje rabláncon van, ő meg a szőke stukával kavar. A csajt Szöszidokinak csúfolják a háta mögött. Ugyanis kissé sznob, de lehetséges, hogy ezt csak a féltékeny tinilányok terjesztik róla. Különben Kyra a neve. Ők ketten hírhedten hatékonyak együtt. Egyszóval a nyurga ürge nem köznapi eset. Jobb lesz neked Marcel.
– A rossebségit, micsoda karrier! – ujjong Cyd. – Máris csipázom a mandrót! Nem vagyok senki fanatistája, de az övé lennék! Ilyen cakkos életpályával hogy lehet még kíber?
– Miért? Te is a zsaruknak gürizel, és a te pályád sem sík! – mutat rá Dalia. Hirtelen kitöréstől hajtva két kézzel a keblére tapétázza a manót, tribüncipőstől. – Te vagy a legjobb barátom! Pedig milyen hülyén nézel ki nőnek maszkírozva! Amióta kipingáltad magad, egyfolytában azon filózom, hogy az állatvilágban a rikítóság óva intelmet jelent: Ha nem vigyázol, megmérgezlek! Kinyiffansz!
– Az emberi rikítóság is hasonlóra figyelmeztet. Különben mi értelme volna? – merengek.
Cyd rúgkapál a fojtásban. Kiszabadítja magát, és felhördül:
– Azért nézek ki hülyén, mert lánybúcsúba hívtál! Kipingálás nélkül mégis hogy lehetnék lány!? Máskülönben remélem, hogy a fiúbúcsú sokkal hormonálisabb a mienknél. Szerintem Marcel épp egy macabárban dőzsöl, két-három csajócával az ölében! Meg persze Belloq is!
Úgy rémlik, hősregébe illő barátságunk rögvest rút véget ér.
– Felrúglak a Holdra! – förmed rá Dalia. – Az ilyen aljasok megérdemlik, hogy törpenevük legyen!
– Bánom is én! Nevezhetsz Hapcinak.
– Nem azokra a nyálas csöppségekre gondoltam! Hanem az undok mérgestörpékre. Sorolom: Csalárd, Tirpák, Sutyerák, Haragi, Betoji, Irigy, Mószer, Ocsmondi…
Átveszem a szót:
– Csipszörny, Acsargó, Csúfoló. Kisgonosz…
– Állj! Ez már több a hétnél! – toppant a manó.

Forrás: fabyen.hu

Csontfuvola

A két súlyosan sérült kommandós, Daniel Belloq és Steve Delgado a tóparti nyaralóban lábadozik. Steve mélységesen depressziós, nem hajlandó felkelni, mosdani, étkezni. Akciócsoportos társai mindent elkövetnek talpra állítása érdekében, de még a nyári Mikulás-terápia se válik be nála. Tán-tán Nympha, a könyörtelen gyógytornásznő segíthet. Denisa válósat álmodik, ezért sürgősen a tóhoz száguld, hogy Belloqkal lehessen. Idilljük hamar véget ér; lovaglás közben géppisztolysorozatot zúdítanak rájuk egy dzsipből. A kergült ló elhagyott farmra robog Denisával, ő pedig a kútból áradó hullaszag éreztén mozgósítja a helyi erőket. Pedofil gyerekrablás-sorozat nyomára bukkannak, ám a rendőrfőnök nem akar statisztikarontó ügyeket a városában. Belloq nem kíván résztvenni az ügyben, arra hivatkozva, hogy besokallt, kiégett. Amikor azonban mesterlövész flintával megsebesítenek néhány helybéli hobbivadászt, feltámad benne a zsaru. Színre lép Gerret Flach, a nagy hatótávolságú vonzerővel bíró, örökbarna bőrű megyei főügyész-helyettes, és felkéri őket a nyomozásra. Denisa, Belloq, Steve, a kezdő zsaru Martin és a furabogár Cyd nekilát, hogy felderítsék a két bűnügyet. A gubancos szálak ekkor még alaposabban összekuszálódnak. A gyerekrablási gaztett véres fordulatot vesz. A hobbivadölők vadásza bedurvul. Eddigi és leendő áldozatai nem hajlandók együttműködni a zsarukkal, ugyanis szerintük ők a greenpeaces támadók. Nympha és Gerret Flach feromon-kisugárzása felbolydítja a kedélyeket; közös barátaik, Marcel és Dalia esküvői készülődése ámokozássá fajul, Belloq kamasz lánya kritikusan életun és világfáj, de még házi kedvenceik is agyászra szorulnak. Továbbá a válságos írómester, Donald is jelen van, hogy pipatüzeket okozzon. Végül persze az akciócsoport közbelépése is szükségessé válik  

Részlet Denisától 

Benyitunk a hobbivadászokhoz. A komfortos kétágyas szobában fekvő középkorú pasasok a bömbölő tévét túlkiabálva csevegnek egymással. Az idegbántó ricsajban fel se fogják érkezésünket, noha - eklatáns személyiségek lévén - betöltjük a teret. Ryack még nem otthonos a főnök-szerepkörben. Nem veszi át az irányítást, a torkát köszörüli. Martin vigyorogva szemléli az ordítozó fickókat. Belloq felkapja a keze ügyére eső távkapcsolót. Elnémítja a készüléket, és szép jó estét kíván. Az üvöltő páciens befejezi a megkezdett mondatot: - ...djuk meg nekik, hogy tüntessék el az árulkodó hogyhívjákokat! És csináljunk válságstábot! - Jelenlétünkre felfigyelve a nyelvébe harap, a párnára kövül. - Szép jó estét - szól újfent Daniel. - Megjöttek a zsaruk. - Zsaruk? Minek?! - nyögi a sebesült. - Hogyhogy minek? - mordul társa. - Tán nem mi követeltük, hogy jöjjenek? Az orvlövész miatt. Ők majd megnevezik azt a greenpeace-es patkányt! Azután akkora kártérítési pert akasztok a nyakába, hogy az ükunokája is eladósodik! - Eszerint ön ügyvéd? A vállsérült férfi Belloqra mered: - Persze, hogy ügyvéd vagyok! Miért? Minek nézett? Kukázónak? A bőszült patvarista, Beed Torro félszáz év körüli, őszes halántékú, veséző tekintetű, termetes polgár. Nyuszi-emblémás selyempizsamában hever az ágyon. Lábkörmein kissé megkopott, levelibéka-zöld lakkozás csinoslik. Könyéken lőtt társa, a szintén ötvenes Valero Cahar szalmaszín hajú, szomorú képű, csúnyácska kisfiúként indította földi létét, és utóbb alig változott. Ryacktől tudjuk, hogy fél tucatnyi húsboltot működtet Borulat Cityben. Dereng neki, hogy találkozott velünk az éjszakai támadás után, ám akkori kínjai miatt híjas a memóriája. Egyszerre kezdik mondani, hogy az előbb láttak egy tévériportot a Bambi kommandóval, és biztosan azok a szemét állatvédők nyomorították meg őket. - Bambi kommandó? - sóhajtom, a memóriámban kapirgálva. - Vadászatellenes huligánok csürhéje! Büdös greenpeace-esek! - üvölti magából kikelten a jogász. - Jellemző, hogy nem hallottak róluk, elvégre azok bűnözők, maguk meg zsaruk! Miért hallottak volna róluk? Hiszen csak védtelen vadászokra lövöldöznek a sötét éjszakában! Lesből! Tüntetésaktivista öcsém megszólal: - Én speciel hallottam róluk, éspedig azt, hogy nem szokásuk orvul lövöldözni. Mellesleg sehogyan se, mert éppenséggel pontosan lövöldözésellenesek. Törvényes eszközökkel küzdenek a kedvtelési vadászok túltengése ellen. Például film- és fotókészítéssel. Legdurvább csínyük az volt, hogy vadleseket kentek be bűzös kenőccsel. - Más szóval szarral! - bömböli Cahar. - Üljön fel maga egy csurig szaros lesre! - Az aromaterápia roppant kúl manapság - jegyzem meg. - Iszappakolással kombinálva még tutibb. Remélem, a bambisok megkérték a kezelés árát. A prókátor rám förmed: - Aranyos, amit maga iszappakolásnak nevez, az közönséges szar! Tudja maga, milyen érzés szarban csúszkálni? Bólintok. Úgy rémlik, ez az ügy is ilyen lesz. - Beszéljünk a konkrét esetről - javallom. - Önöket meglőtték. Mindketten jobbkezesek? Cahar biccent, a saját nevében. Torro felém bökkenti vastagon bepólyált vállát. - Amint látja, én balkezes vagyok! Vagyis csak voltam! - Köszönöm, épp arról akartam megbizonyosodni, hogy jól sejtem: az úgynevezett ügyes karjukat lőtték meg. Tehát a tettes egyértelműen azt akarta elérni, hogy önök soha többé ne vegyenek flintát a kezükbe. Mi a közös kettőjükben? Egyikük jogász, másikuk husodás. Vadászaton kívül is összejárnak? Szert tettek közös ellenségre? Megsebeztek valakit cserkelés közben? - Nem! Még csak egymást se! - mordul a patvarista, ám szempilla-rebbenései cáfolják kijelentését. - Tehát? - firtatom. Torro bepöccen. Holott eddig is jócskán pöccent volt. Ryackre mered: - Vidd innen ezeket! Azt se tudom, kicsodák! Majd Josh kideríti, amit kell, végtére is ő itt a rendőrfőnök! - Jelenleg én helyettesítem Levitont - feleli Vulcano. - Akkor majd te deríted ki! - Levitonnal beszéltek már? - veti közbe Daniel. - Hogyne beszéltünk volna!? Ősrégi cimborák vagyunk! Ez egy patinás város! Sőt, akár városállamot is mondhatnék! Itt zárt közösség él, és a patríciusok krémje összetart! - Pontosan hogy is történt? - firtatom. - A kórház hivatalból jelentette a zsaruknak a lőtt sérülést... - Nem jelentette, mert magam szóltam Joshnak, hogy meglőttek... - És megindult a nyomozás... - mondom, Ryackre nézve. Ő rám csodálkozik, átfésüli az agyát, és beismeri: - Nem tudok róla. Nem indult meg. - Miért nem? - Ki a francok ezek? - hörög Torro. - Mit feszítgetnek itt minket? Minek hoztad ide a külsős jöttmenteket? Eddig is elsimítottunk mindent a városfalak között, ezután is elsimítjuk! Figyi, Vulcano! Nemsokára jön a választás. Lehet, hogy te most beugrottál Josh helyett, de ne feledd: a rendőrfőnököt nem kinevezik, hanem megválasztják! Az alkalmazottakat viszont a főnök veszi fel, vagy rúgja ki. Érts a szóból, cimbora! Belloq zsebre vágja a kezét. Halkan szólal meg nyomatékos hangján: - Mi ez a rút beszéd, uram? Vulcano hivatalos személy. Úgy hallom, épp fenyegeti őt ebben a mivoltában. Miért tartja ezt célszerűnek? Mitől félnek? Az ügyvéd villogó szemmel hátradől felpolcolt párnáján. Karba fonná két karját, ám a heves mozdulat kiváltja gyötrelmét. Grimaszolva Danielre förmed: - Ha mi fenyegetünk, akkor maguk mit művelnek? Alig vannak itt pár perce, de máris kifejezték, mennyire vadászellenesek! Vagyis elfogultak velünk szemben! Milyen furcsa! Utálják a vadászokat, pedig maguk se különbek! Sőt! Szégyenkezhetnek! Maguk ugyanis embervadászok! Cahar összerándul. - Kussoljál! - rivall társára. Belloq észleli a kritikus mozzanatot. A husodásra szegezi tekintetét. Régi szinkronúszók vagyunk; én a jogász testbeszédét fürkészem. - Szóval mi embervadászok volnánk? - kérdezi Daniel. - Úgy értsem, fizetség ellenében más emberekre vadászunk? Esetleg élvezetből űzzük az embervadászatot? Minden ismétléssel mélyebbre hatol a fickóban. Doktor Beed Torro olyan színűvé válik, mint a lábkörme, s úgy is nyeldekel, mint egy levelibéka. Lapos pillantással mered maga elé, kínosan kerülve a szemkontaktust. Cahar is lefelé bámul, szaporán pislog, nehezen fogja vissza tekergőzési szándékát. Felsőteste szeretne a falhoz vagy bármihez dörgölődni, hogy levakarjon magáról valami zavarót. Ryackhez fordulok: - Történt vadászbaleset a közelmúltban? - Mostanában nem - feleli bizonytalanul. Sebtében végigmotozza agytekervényeit, végül így szól: - Komolyabb biztosan nem történt. Emlékeznék, mert az ilyesmi nagy port szokott kavarni. - Szokott? - néz rá Belloq. - Megesett párszor. A vadász is ember... Cahar felsőteste megint kígyózni készül. Szemvillanást váltunk Daniellel. Biztosra vesszük, hogy mindjárt előkaparunk egy-két csontvázat a szekrényből. 

Részlet Belloqtól: 

Távollétünkben Steve a tempós gyógyulás útjára lépett. Reggel még mankóra kapott, amikor kijött a vízből, mostanra megtanult anélkül járni. Uriant a nyakában lovagoltatva körözget az árnyékos teraszon álló asztal körül, amelyet a nyaralóban bennfentes nők fennhéjázóan konyhaszigetnek neveznek. Az ott tüsténkedő Nymphát kerülgeti, aligha a munkaasztalt. A mutatós küllemű gyógytornász répát kopaszt. A kétarasznyi hosszú, csuklóvastagságú zöldséget a vágódeszkára állítja, és – borotvát fenő borbélyra emlékeztető, széles mozdulatokkal – sebesen le s föl húzogatja rajta a hámozót. A nyúzott gyökeret az előtte lévő tál vizébe füröszti, majd hosszában kettévágja, keresztben félbehasítja, a negyedeket egymás mellé sorakoztatja, és szédületes tempóban csíkokra miszlikeli. Máris nyúl a következőért. Azzal is leszámol, mire kettőt pislogok. Némileg kényelmetlenül érzem magam. Steve is. Felszisszen: – Haragszol a férfinemre? – kérdezi. Nympha felpillant a soros répáról, és elneveti magát. – Ja? Dehogy! Két évig jártam egy kínai szakáccsal. – Nem volt kicsi hozzád? – firtatja Delgado, legalább kétértelműen. A felénk nyújtózkodó Uriant leveszi a nyakából, és a karjaim közé lendíti. A fejem fölé lóbálgatom a csepertyűt. Ivadékom kukorékol, rikkantgat, kurjong, buborékot fúj. Lelkesen megmarkolja a homlokomon lifegő flastromot, s az a markában marad. Madzagvégekkel tűzdelt, vérszáradékos sebem láttán elpityeredik. Két kézre fogja arcomat, az enyémhez dörzsöli az orrát, és vigasztaló hangsúllyal ilyesfélét dünnyög: babba-babba-babba. Érzelmileg letép a lábamról. – Mi történt a fejeddel? – informálódik Steve. – Hitvesi perpatvar? – Bolyó lefejelt – tudatom. Zsebihalra nézek. – Jössz fürdeni apáddal? A sarjadék bekergül. Minden végtagjával úszni kezd a levegőben, szájával a fürdés szócskát formálgatja. A fü-fü-fü hangok produkálása közben alapos előáztatásban részesít. Utóbb férfiasan le-föl merülgetünk, úszkálunk a gyémánttiszta közegben. Hamarosan Denisa és Nympha is vízre száll. Steve kiabálgat a partról, ám mivel nem értjük szavát, ő is utánunk tempózik. Bánatkórja, bénasága tovatűnt. Valóságos Lourdes ez a hely. Csupán Ella lányom nem tart velünk. Úgy döntött, ő inkább a besötétített szobában kamaszodik, életun és világfáj. A hosszadalmas nyári alkonyat eléri csúcspontját. Az égbolton tébolyultan vad, pazar színek orgiáznak. A tóháton cserepekre törik, visszatükröződik az üvegzöldek, türkizkékek, korallrózsásak, toroklob-, és tűzpirosok koloritja. Éppen harmónia-közeli, relaxált állapotba kerülünk, amikor megpillantjuk kebelbarátunk, a nyaralótulajdonos, műkedvelő-piromán és regényíró Donald cápaszürke teherhordó járgányát, amely mérete és általános funkciója alapján költöztető furgonnak és vándorcirkusz-kocsinak is neveztetik. Denisa aggodalmasan felnyög: – Két napja még azt mondta, hogy hetekig ki se száll a regényírásból. Mi lelte, hogy idejött? Ki merészelte bántani? – Poroltókat elő! – rikkant Steve. A mellette úszkáló Nymphához fordul: – Ő Donald. Illetve a kocsija, de szerintem ő is benne van. Nem biztos, hogy személyesen vezeti, mert ahhoz túl elvarázsolt. Szóval Donald mindjárt pecabotot ragad, és csónakba ül. Úgy horgászik, mint a mesében: hal volt, hal nem volt. Voltaképp nem is horgász, inkább csak horgászbotos. Amúgy régebben zsaru volt, egész ügyes, ám váratlanul megszállta a sugallat. Írni kezdett, és úgy maradt. Nympha ugrándozva pofozgatja a vizet. – Jaj, de izgatott vagyok! – pihegi. – Minden regényét olvastam! Nem tudnék közülük favoritot választani! Mindegyiket rajongom! És most megismerhetem őt magát, hús-vérben! Jujjjuj, locsoljatok fel! Denisa teljesíti óhaját. Kevéssel később kezelési utasítással látja el a félig-meddig vízbe fojtott lányt: – Viselkedj előtte normálisan. Ne ájulgass, ne sugározz áhítatot, ne habogj a tisztelettől. Attól összeomlik. Ő egy mimózás, bolondos, élveboncolós, gyermeteg lélek. Rosszul viseli a rajtalógást, nyakbalihegést, puncsolást. Azt persze közölheted vele, hogy nagyra értékeled a munkásságát, de semmi zihálás! Nympha már-már kiugrik a vízből izgatottságában. Magas hangon sikkantgat: – Egy igazi író! Méghozzá milyen remek! Minden válságomból ő húzott ki! Vagyis a könyvei! A tudta nélkül! És mindjárt kezet fog velem! Én meg nem vagyok rendesen felöltözve! Jaj nekem, csöpögni fogok! – Ne csöpögj, az idegesíti – szól Delgado. – Mellesleg mindeddig azt hittem, te mentes vagy a hisztis reakcióktól. Felsóhajtok: – Ha Donald soron kívül idejött, az összes psziché-jártasságunkra szükség lesz. – Nem gond, tanultam agyászatot! – legyint a lány. – Tényleg nem szereti a leborulást? Kizárt! Eddig még nem ismertem ilyet! Pedig már sokféle művészt és sztárt masszíroztam! – Őt is dögönyözheted, aligha bánná – feleli Denisa. – Csak ne kezdj minden mondatot juj-jal vagy jaj-jal. Ne kérdezd, mióta, hogyan alkot, mennyi idő alatt ír meg egy regényt, honnan veszi a történeteit, azonos-e a főhősével. Különben ha ránézel, láthatod: fikarcnyit sem azonos. Nyugodtan bevallhatod neki, hogy másoktól is szoktál olvasni, ő biztosan nem fog megbántódni. Ne közöld vele, hogy az összes többi írót utálod. Ezt ő nem igényli, nem ettől érzi jól magát. Nympha mámorosan összeütögeti a két tenyerét: – Juj, mindjárt megismerem őt! A serpabatár a ház mellé gördül. – Egyedül jött… – leheli Denisa. – Ő vezetett! – szörnyülködik Delgado. A kormány felőli ajtó kivágódik. Néhány végtelennek rémlő másodpercig mi sem történik. A ház egyik ablakán kitárul a spaletta. Ella feje bukkan elő a fal síkjából. A következő pillanatban Donald kivetődik az ülésből. A kocsitól távol hasra tottyan. Elterülve marad a fűben. Brehmbe illő, különleges hangokat ad ki: prüszköl, nyüszít, horkant, mekeg, hápog, boákol. Tátott szájjal kapkod levegőért, tíz ujjal a füvet markolássza. Hasmánt felénk iramodik. Könyékkel, lábujjal hajtja magát. Jól csinálja, felső-kategóriásan gyorsul. Bámulunk. Furgontűznek, füstnek nyoma sincs. Mégis mi késztette őt szilaj menekülésre? Életmentő alakulat gyanánt robogunk kifelé a vízből. Az agonizálóhoz nyargalunk. Donald szenvedélyesen átkulcsolja a mellé kuporodó Denisa bokáját. A fejét is odafúrja. – Jaj nekem! – gágogja. – Jaj nekem! Acéldáma keménységű nejem gőgicsélve paskolgatja az írásmester légszomjtól kékes, izzadt arcát. – Jól van, drágám. Semmi vész. Mi történt? – A macskáitok! Vagyis a macskáink! – hörgi Donald. – Nem bírták nélküled, Denisa! Utóvégre te vagy az anyjuk! Amióta elmentél, szüntelenül siratnak! Nekem is van szívem, ha nem tudnád! Belapátoltam őket a szállítókosarakba, és utánad indultam. Hiába esküdöztem nekik, hogy hozzád megyünk. A mobil egérfogók szentül hitték, hogy végezni akarok velük. Őrjöngve tépték a kasokat az összes körmükkel, fogukkal. Fülhasogatóan zenebonáztak. És legalább tízezerszer becsináltak az úton! Azt a bűzt! Úristen! Vegyi-fegyverviselési engedély kéne a macskatartáshoz! Na de én meg bosszúból ellenbűzt csináltam! Egy emberként felnyögünk. 

Forrás:fabyen.hu

Apád, anyád ide lőjön!

A halkirálynő nevében! Az előrehaladottan állapotos zsarulány, Denisa Wry és szintén viselős – amúgy harcművész és kegyszerárus – barátnője horrorszerű bűnténybe keveredik, méghozzá életük kritikus napján. Ahelyett, hogy a szülőkádban vajúdnának, motoros hajszában vesznek részt a hóesésben, aztán lambadáznak a kórházban, tovább még egy alaposan kiérdemelt eljegyzési gyűrű is eltűnik – és mily rejtelmes módon! A gólyinváziító követően Denisa gyermekágyi depresszióba süllyed, ám gyógyulása érdekében megfogadja a bölcs krízisterapeuta tanácsát. Ebből következően az akciózsaru Daniel Belloq társaságában éjjelente sírkertet, szellemvasutat, hírhedett kocsmákat látogat. Egyébként sincs otthon maradásuk. Hajlékukban go-go görlök, Chippendale-táncosok, halottkémek és pszichopaták adják egymás markába a kilincset, jórészt a szintén kopó foglalkozású, nőbolond fivérnek, Martinnak köszönhetően, aki viszont a háztetőre menekül a problémák elől, és a kéményen extrém-vasal, de később majd új hobbit fejleszt ki magának. Tetézettképpen a szomszédban lakó regényírónál gyakorta vijjog a tűzriasztó, ugyanis a habókos fickó folyton szanaszét feledi a pipáját. Ám a latorvadász párnak nincs ideje kétségbeesésre, miként alvásra sem. Belloq a rendőrgyilkos smasszernőt üldözi. Denisa a nőgyógyászokat öldöklő fanatikus nyomában jár. Mígnem felfigyelnek arra, hogy az ő nyomukban is lopakodnak néhányan. Jöhet a mondóka: kapd el, vagy ő kap el!

részlet... 

Õrületes dugulatban hernyózik a kocsisor. Tizenegy és fél kilométeres sebességgel haladok, már ha ez sebesség, meg haladás. Sebaj, a sminkem úgyis korrekcióra szorul. A visszapillantó tükörhöz hajolva feldobok a számra egy kis enervált-pirosat. Ujjheggyel lesimítom a szemöldökömet. Naná, hogy a piperett kellõs közepén üvölt fel a telefon! Mérgemben majdnem nagy, kerek bohócszájat festek magamnak. A készüléket a fülemhez szorítom, a noteszt a combomra fektetem. A rúzst a kis- és a gyûrûsujjam közé csippentem, a másik hárommal tollat ragadok a jegyzeteléshez. Zsarutársam, Zsötem keres, méghozzá avégbõl, hogy megosszon velem egy rakás memorizálhatatlan adatot. Mivel egész nap nincs egy laza percem a napisajtóra, a saláta formátumú lapot a kormányra fektetve, fél szemmel átfutom a híreket. Ez alatt a kocsisor húsz méternyit gurul elõrébb. Felpillantok az újságból. Kuplung, váltó, pici gáz. Vészfék. A mellettem vánszorgó, az enyémnél jókorább járgány harmincas vezetõje rám hunyorít, száját csücsörítgeti. Biztosra veszi magáról, hogy ellenállhatatlan mozisztár-hasonmás, én pedig tüstént visítozva, csápolva áthajolok hozzá, s két lámpaváltás között szenvedélyes orálozással kényeztetem õt. A mögöttem gõgicsélõ Urian Belloq égszaggató bömbölésre vált. Kiveszem a csepertyût a biztonsági kasból. Ölembe ültetem, és táplálékkal látom el. Cumiztatás közben persze zavartalanul folytatom a telefonálást, jegyzetelést, olvasást, sminkelést, pasasgerjesztést. A bonszáj-Belloq eszembe juttat egyet s mást. Épp megmozdult a hasamban, mire megtudtam, hogy ott lakik. Miután szeretõ hitesemmel örömünkben összefogdostuk valamennyi madarat, amit ilyenkor összefogdosni szokásos, ráeszméltem, mennyi lemaradást halmoztam fel a kései gólyahír okán. Nosza, padlógázzal söpörtem a fitneszközpontba, hogy mielõbb utolérjem magam az egészségóvásban, végtére közel öt hónapnyi restanciám volt. Aztán csak bolyongtam abban a hatalmas épületben, a vége-hossza nincs folyosón, a nagy, széles ajtók elõtt. Az egyiken ez állt: JÓGA. Gondoltam, benézek. Odabenn tucatnyi ember lótuszült a földre terített szivacspárnákon. Szép, színes, drága sportruhát viseltek, és aludni látszottak. Világéletemben hiperaktív lány lévén, egybõl tudtam: a jóga még vagy hetven évig nem való nekem. A következõ ajtón ezt olvastam: INTIM TORNA. Ide is bekukkantottam. Sok-sok, csábos dresszbe bújt nõi személy kucorgott a földön. Neonszínû topba és rövidnadrágba öltözött hölgy csücsült velük szemközt, féloldalasan. Egységesen átszellemült arcot vágtak, aminõt olyankor vág az ember, ha azon fáradozik, hogy benn tartson valamit a szervezetében, mert szörnyen kínos lenne, ha az a (légnemû vagy csapadék állagú, ne adja ég: gyúlékony!) valami éppen ott és akkor távozna belõle. A benntartást hosszasan mûvelték, ettõl orcájuk egészen felzacskósodott, szemük biliárdgolyóhoz hasonlatossá vált. Aztán azt vezényelte a tréner, hogy gyûrûztessék a rejtett izmokat. Ez a gyakorlat módfelett megfintorgatta az apoteizált arcokat. A gyûrûztetést követõen szívó jellegû mozgatást parancsolt a vaginaidomár. Ennek végrehajtása közepette az ábrázatok tovább torzultak. Folytatásként szívó-taszító izommunka került sorra, méghozzá fentrõl lefelé irányuló. Késõbb pedig a titokizmokkal történõ pörgetést, finomabb-vadabb harapdálást, valamint a vitézcsomó kötését gyakorolták extatikus áhítattal. Élvezettel tanulmányoztam a furán grimaszoló arcokat. Kevéssel késõbb azt mondta nekem a hüvelytréner, hogy az õ kurzusán a záróizmok acélozása a cél. Sietve odébb álltam, utóvégre egy terhes nõ esetében éppenséggel a nyitóizmokat kell erõsíteni, a játszi könnyûségû szülés elõmozdítása érdekében. Azért persze megjegyeztem néhány fogást. A soron következõ ajtón ez állt: MASZTURBÁLÓ-TANFOLYAM. Balek lettem volna, ha nem kémlelek be, nem igaz? Itt is sokat tanultam. Seregnyi háztartási, mûszaki és kozmetikai cikket-holmit, élelmiszert ismertem meg az élvezetesebbik oldaláról. Megtudtam továbbá, hogy bárhol, bármikor maszturbálhatunk, mivel felvilágosult korban élünk. Egyáltalán nem baj, ha mások észreveszik örömszerzési ténykedésünket, mi több, ez talán még izgalmasabbá teszi, amint (például) szenvedélyesen üzekedünk egy uborkával a tömött síliftben, vagy unalomûzés céljából jót vibrizünk gumiköteles halálugrás közben. S az intimitás? – kérdeztem. A kéjtréner azt felelte, itt az ideje, hogy kiterjesszük egónkat a világmindenségre, elég volt az elnyomatásból! Ezen tûnõdözve faroltam ki termébõl. Végül megtaláltam a TERHESTORNA feliratot. Idáig érkezem az emlékezésben, midõn megmoccan a kocsisor. Ölemben a szenvedélyesen cuppogó Urian-Surprise Belloqkal, kezemben a rúzzsal, telefonnal, cumisüveggel, tollal és kormánnyal, gurulok néhány méternyit, majd újfent elakadok. A szomszéd sávban vánszorgó terepjáró vezetõje már alig bír magával. Egyszerûen eszét veszti tõlem. Hunyorgat, csücsörget, száját nyaldossa. Ám a Ben Affleck-hasonmás hasztalan fáradozik, engem a férfiasabb típus izgat fel. Úgy is mint Daniel Belloq, alias Mogorva. Ez mindössze azért különös, mert a vágykeltõ pasas a férjem. Azok a tudorok, akik a kémia felõl közelítenek az örök témához, azt állítják, hogy a szerelem három évig él, aztán piff-puff, kötelezõen meggebed, elpatkol, földöglik, kipurcan, a halál fogára jut. Szerintük tehát már régen ásítoznunk kéne egymáson. Bagózok rájuk! Részemrõl a csoda felõl közelítek a szerelem nevû rejtelemhez. A bonszáj-Belloq félrelöki a kezemben tartott szoptatós üveget, és megejtõ fogatlanságát világgá tárva, égzengetõ üvöltésbe kezd. Sejtem, mi bántja, kitûnõ a szimatom. A mellettem lévõ ülésre fektetem a zsengét. Hátranyúlok a cuccaimhoz. Vakon elõrántok egy vadonatúj nadrágpelenkát. Rutinos mozdulatokkal tisztába teszem a dedet. Eközben véletlenül megbököm könyökömmel a rádió csatornaváltó-gombját. Megtorlásképpen a hírolvasó búsan rezegtetett hangja váltja fel az áldott U2 muzsikát, és mindjárt rám zúdulnak az emberiség gaztettei, miszerint népirtás, éhínség, járvány, bûnözés, környezetmocskozás Mivel az én fejemben állandóan valamilyen vetítés zajlik, most is megjelenik elõttem egy – sûrûn játszott, amolyan híradósok-kedvence – képsor: két talpig marconába öltözött, huszadik századi fehér ember bazi géppisztolyokkal taszigál egy harmadik fehér embert, valahol Európában. A lökdösött férfi lecsüggedt fejjel, roskadt vállal támolyog közöttük. Egyszerre csak a fegyveresek unott lazasággal hátba lövik a fegyvertelent. Semmi teketória, ítéletolvasás, elõjáték, utolsó szó joga, figyelmeztetés. Csupán a sorozat. A szitává lyuggatott áldozat lerogy. A pribékek felnyalábolják a testet. Egyikük oly hanyagul kapja fel a neki jutó végtagokat, hogy a halott feje az õ lábai közé kerül. Nem vacakol korrekcióval. Széles terpeszben bukdácsol terhével a máris zsúfolt hullagödör felé. Meredten bámulom a cipekedõ gyilkos combjai közt, már-már az ülepénél imbolygó emberfejet. A korábban félelemtõl torzult vonások immár kisimultak. A fiatal férfiarc nyugodt, megkönnyebbült. Erre szokták mondani: olyan, mintha aludna. Vagy: olyan, mint egy angyal. A hátraejtett fej bólogat a szétvetett lábakkal, kényelmetlenül botorkáló gyilkos lépteinek ütemére. Akárha egyetértene azzal, hogy – ha kedve tartaná – vígan belenézhetne a katona seggébe, s hogy jó tempóban közelednek a tömegsírhoz. Ahol is nemsokára megleli az – állítólagos – örök nyugalmat. Lövése sincs arról, de bizonyára nem is érdekli már, hogy késõbb az õ és földijei leölésérõl készült filmet bárki emberfia kibérelheti majd egy videotéka pultja alól, könnyed esti szórakozás céljára. Hogy egy napon kihantolják a csontjait, s megkísérlik meghatározni, ki lehetett, amíg élt. Aztán médiás, haccárés, világraszóló gyászpompával saját, fejfás sírba helyezik, és könnyet potyogtatnak, dalolnak, imádkoznak érte. Õt már az is holt hidegen hagyja, mily jól eljátszogathatna a kérdéssel az újratemetésen szónokoló politikusok láttán: vajon melyikük igazi, ál-, fa-, apró- vagy mindenszent? Vetítés vége. A rádiós hírolvasó beszámol a legfrissebb bankrablásról. Katlanosodik a veszteglõ kocsi belseje. Leengedem az ablakokat. Eszembe jutnak a motoros rablások. Némely bûnözõk a dugókban senyvedõ járgányok megtámadását tekintik hivatásuknak. A beszorult autók között fürgén cikázó motorosok benyúlnak az ablakon vagy betörik azt. Kikapják az ülésen heverõ táskákat, és elfüstölnek. Olykor rosszul végzõdnek az ilyetén akciók. Nemcsak a támadók cipelnek magukkal tûzfegyvert. Elõfordult már, hogy a kifosztott áldozat meglõtte a motorizált gengsztert. A tisztába tett Urian lehiggad. Rám csillantja szilvamag alakú résben sötétlõ szemét, elvigyorodik, ajkait berregteti. Nem tiltakozik, amikor visszateszem a helyére, s rácsukom a kalodát. Kezébe adom a tentemacit. Rikoltozva üdvözli, majd nyálbuborékokat eregetve vizsgálgatja a mutatóujjával, kivehetõ-e az alvócimbora szeme. Összehajtom az esztrádos pelenkát. Perceken belül rádöbbenek, hogy ha a mellettem lévõ ülésen hagyom, ez engem kiüldöz a kocsiból! Óvatosan lehelyezem a padlóra a bûzfegyvert. A pelcsi ettõl sem lesz összeférhetõbb. Haladéktalanul meg kell tudakolnom anyámtól, mikor kezdhetem lehúzós vécére járatni a babicát. A mögöttem felharsanó motorbõgéssel nem törõdve, magam mellé hajítom a táskámat, és nyúlok a telefonért, midõn a mellettem dekkoló Ben Affleck-hasonmás buzgón csücsörítgetett szája bemerevedik. A bugyihasító tekintet a vállam fölé rebben, és ott fixálódik. Mi az? Tán a pénzbeszedõ rongyol felém? A parkolási díjért? Végtére már vagy tíz perce foglalom a közút kellõs közepét. Paranoiám a régi. Reflexbõl megpördülök. S menten azon kapok egy bõrgúnyás, szkafanderes idegent, hogy a motorján ágaskodva behajol a Monterey-m ablakán. Pisztolyt szorítgató, bõrkesztyûs kezével megragadja a puttonyomat! Ez elviszi a tartalék pelcsiket! A fogzási-nevelési kézikönyvet! A cumisüveget! Elkapom a csuklóját. Megfeszítem kezének kényesebb pontjait. A stukker az ülésre hullik. A fickó felüvölt, nyaktól lefelé katatónná dermed. A sötét sisakrostély lefojtja ordítását. Szabad kezemmel feltolom a plexit. Az üvöltés felerõsödik. Nem enyhítek a bénító fogáson. A táskaragadozó kimeredt szemébõl legördül egy könnycsepp. Fáj, kicsim? Felmarkolom a padlóról a viseltes pelenkát. Körkörös mozdulattal a lator képébe telepítem a csomag mûsoros oldalát. Néhányszor megismétlem a körkörös mozdulatot, majd az ajándék holmira rántom a sisakrostélyt. Ellököm a köztörvényes pracliját. A külvilágtól, a rablószakma gyakorlásától, valamint a levegõvételtõl egyaránt elszigetelt figura vakon cselekszik. Felrántja a fejét, ám az elakad az ablaknyílásban. Miközben vadul vonaglik, motorja kidõl alóla, s a lábára roskad. A több mázsás gép támadása további izgágaságra ösztökéli a latort. A dúsan bepelenkázott fejû flótás összeroskad. Eltûnik a látóterembõl. Kilépek a kocsiból. Nadrágom derekába tûzöm az imént szerzett stukkert. A mozicsillag-alteregó pislogva bámul rám a járgányából. Feltûnõen kerüli, hogy szemkontaktust létesítsen velem. Bár talány számomra, miért nem akar immár oráloztatni velem, nem idõzöm a problémánál. A flaszteron fetrengõ banditához ballagok. Úgy tûnik, a légzõcentrum zavara lépett fel nála, ezen felül pszichomotoros nyugtalanságot is észlelek rajta. A krízist vélhetõen a bukósisak kirakatüvege alá juttatott kakás csomag okozza. Letérdelek mellé, felszabadítom a légnyílásait. 

Forrás: fabyen.hu

A Hold forró jegén

Denisa Wry-nak mintha nem volna elég, hogy zsaruként 

– meggyilkolt lányra lel egy kísérteties házban; 

– és lemészárolt gladiátorra bukkan a huszadik század végén; 

– ezenközben mélységesen belekeveredik egy különös betörő rejtelmes ügyeibe. 

Ráadásul: 

– egy hisztérikus teherautósofőr rosszvoltából kórházba kerül;

 – ám onnan hamarost megszökik; 

– népes családja összejövetelt rendez, kultiváld a kakás-mamást! jeligére; 

– társa, Laco szexkórság áldozata lesz; 

– akit helyettesítvén Zsötem, a tesztoszteron-túltengéses, újonc zsaru szakad a nyakába; 

– miáltal gyakori összeveretésben részesülnek;

 – cserben hagyott kezelőorvosa is mániákusan üzenget érte. 

Az égnek hála, segítség is kínálkozik: 

– Daniel Belloq (alias Mogorva); 

– a furabogár barátok (Cyd, Dalia, Quasimodo); 

– valamint a Fellini-kedvence alkatú jós és léleklátó asszony, Ramona személyében.

részlet... 

Velem sose történik semmi. Intenzív szobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán. Megõrülök az unalomtól. Ugyanis untatnak. Egyelõre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide. Feltehetõen nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülû nõ hajolt fölém, mondván: õ szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye az életbe történõ visszatérésemet. Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott onnan. - Vagyis meghaltam? - firtattam nyögve. Minnie nem reagált a kérdésre. Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát. Elsõül iskolai végzettségeit ismertette velem. Toronymagas végzettségei vannak. Az õ diplomája a létezõ diplomák legdiplomábbika. A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több, egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítõ ezen karitatív funkcióra ítélte õt. Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi nevérõl. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél. Azóta is mind inkább távolodom tõle. Próbálom összeszedni az emlékezetemet. Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért. Ha lehunyom a szememet - nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintállni kezd velem az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre valló tünetek jelentkeznek -, szürkéllõ országútkígyót látok, a szélen fák loholnak - és valószínûleg éppen gyorshajtok kissé, azután egy hízott törzsû fa kiválik a többi közül, és száguldvást felém indul... Felcsuklom, torkomban a gyomrommal. Megkérem a szünet nélkül csácsogó nõt, legyen szíves kinyitni az ablakot. Ám õ közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott nõvérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis a kórterem légkondicionált. Annyi levegõ van itt, mint a Himaláján... - De nem jön! - hörgöm. Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem, nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy õ egy nagynevû lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán, például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését. Enyhén szólva fuldoklom. - Ismeri Dollárt? - kérdezi. Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegõ után kapkodok. - Nem létezik, hogy nem ismeri õt! Dollár az egyik legnépszerûbb popénekes. Tíz évvel ezelõtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját, és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemû suhanc volt, mára persze milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról, holott nekem köszönheti összes sikerét! Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam! Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok. Ez a bõ harmincas, kerek fülû, gombóc arcú nõ maga az ördög. És épp engem büntet, közlekedési vétkemért. Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben. Megvan! A Yardbirds õsdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam, együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerûen zöldellõ fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt, és énekeltem és énekeltem... - A legutóbbi lemezérõl persze keményen megírtam a véleményemet a Zenemûvészet címû lapba. A könnyûzene mindig is könnyûzene marad. Egy popdal sosem veheti fel a versenyt a Rigolettóval. - Nem is akarja - sóhajtom elkínzottan. - Szerintem magán kívül senkinek eszébe sem jut hót különbözõ mûfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon: szeretnék egyedül maradni. - Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmû voltam: dicsértem is, bíráltam is, mindkettõt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg se sértõdhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkbõl, hogy voltaképpen kegyetlenül beolvastam neki! - Van itt orvos? - hörrenek. - Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a lélegeztetõ gépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam neki az írást betûrõl-betûre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye. Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sõt, kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng, és elõbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi. Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem mindig igazam van. Az én diplomámmal!? Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem behidalok a kíntól. Hogy is hívnak, Belloq? Daniel. A hitvesem. De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél? Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szeretõ férjnek gyengélkedõ asszonya mellett a helye. Hogyhogy Belloq nem õszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva, kezemet szorongatva, rogyottan? - Értesítette valaki a családomat? - sikoltom. Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy. A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértõ Yardbirds-nóta. - Nézzen rám! - sóhajt Minnie. - Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta, se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel. Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább. Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak a teremtményt. És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel. Mi az, hogy Minnie elõtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!? Na, egy pillanat! Kezdjük az elején. Denisa Wry vagyok, közepes termetûnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna hajú és szemû nõ. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Bailey's-t. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam a martinis flaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru vagyok. Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés. - A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret. Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget? Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta, hogy rettenetes vagyok? - fecserész Minnie. - Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? - morranok. - Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agymûködése. Nehogy potyára szedjék ki a sokkból. - És? Mûködik az agyam? - Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élõszóban: amíg az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez elsõ dala a legfontosabb: a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejébõl! Hiszen amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam: az elsõ szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerûen altatódallal kezdõdnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt! - Kötelezõ? - Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén. Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben. A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van remény. De ettõl még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány, ócska, érzelgõs és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele a létrejöttébe. Hagyom Minnie-t, tõle sose tudom, meg, ki vagyok. Bár nekem már körvonalazódik, hogy ô kicsoda. Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévõ, szörnyen hiányos emlékezetbõl. Száguldottam az országúton. Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél kézzel vezényeltem; úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám. És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda. Hatalmas testû, szoborszerû állatok ácsorogtak az úton. Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém. Az eleven falanx láttán fékeztem. A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabõgés-hangú kürtöt. Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam. Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy õzbarna monstrum bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szõrû fejét. Halkan szusszantva hátrált el a járgány mellõl. Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam. A szembeni kanyarból kamion lódult elõ. Figyelmeztetõen rádudáltam. A titáni jármû sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbõdült. Néhány tehén egykedvûen odébb baktatott. Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont, mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát. Ekkor megláttam a szembõl közelgõ teherautót. A járgány veszett tempóban tépett a nem sejtett veszedelem felé. Rádudáltam. Lassított. Midõn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket. Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofõr értésére adjam, mire számítson. Láttam a vezetõfülkében ülõ pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színezõ döbbenetet. Vicsorát, eltorzuló vonásait. Aztán lendületbõl elhúzott mellettem. Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helybõl visszafordult. Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán félreértett jelzésemet. Csakhogy õ ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni! Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek. Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilõttem. A teherautó bõsz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött. Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem, hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melybõl sokan kiröpültek már, sebességüket rosszul megválasztván. Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem. Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tûzni! A hajtû-szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönbõl vettem vissza a gázt. A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját. Elharapott nyelvvel gyorsítottam. Üldözõm is. Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék. És ekkor jött a vészes jobb-kettes kanyar. Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem. A padlógázzal vágtázó, a lejtõ lendületétõl még inkább felgyorsult járgány telibe kapott hátulról. Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet. Kocsim a levegõbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra. Bõdületes fatörzs rohant felém. Itt szakadt el a film. A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába. Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tõle, miért oly fenemód szarv-érzékeny!? - Mi van, miért nem válaszol? - förmed rám Minnie. - Az iránt érdeklõdtem, mi a véleménye Dollár hálátlanságáról? Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?! - Centire ott, ahol most. Az ô tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dõlt, miután zseniális felfedezettjei túlnõttek rajta. Mikor hoztak ide? - Tegnap. - És még nem tud róla a családom?! - Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy Schweitzer doktor eltiltotta õket a látogatástól. - És a férjem? Életem párja? - nyögöm. - Ô nem volt itt - közli elégedett arccal. Szakítottam volna Belloqkal? Hol az emlékezetem?! - Együtt él a férjével? - érdeklõdik Minnie, a gondozóm. - Akkor õ miért nem kíváncsi magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van. - Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?! - Le fog fogyni a bánattól maga is - kéjeleg. Hoppá! Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk. Belloq kezdettõl fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás egyetlenegyszer jött össze - kapufa-jelleggel, méhen kívül -, orvostól természetgyógyászig jártunk. Hitvesem máig precízen számontartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette latba legjobb képességeit, a hõn óhajtott esemény nem következett be. Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, fõként táplálékok, mellékesen kapszulák formájában. Vitamin-szempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki. Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal egy kevésnyi szexet megengedett. Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan. Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom egyként azon fáradozott, hogy mielõbb elérjem a vágósúlyt. Az elsõ sokk akkor ért, midõn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a klasszikus erõfeszítéseket vállalom - úgy mint: szex nagykanállal - termékenységi istennõvé nem dagadok! Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával. - Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és gúvad a szeme a slank alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából fõzött pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel Schiffernek a középsô ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! - tanácsolta. Kivágtam a tesót. Kértem a nõdoktort, eszeljen ki követhetõbb terápiát. Erre õ így szólott: mivel egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezõket, mármint szervileg, erõsen feltehetõ, hogy meddõségem pszichoszomatikus természetû. Vagyis forduljunk pszichiáterhez. Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket. A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tûnõdött. Minek végeredményeképpen azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán vágyom a sarjra. Rám került a töprengés sora. Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom is rá annyira, mint õ - és a fél város -, nem utasítom el a gondolatot. Viszont egy sereg nôt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nem-akarás édeskevés a fogamzásgátláshoz. Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert. Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont teljesen bemogorvult. A lélekidomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetõgörcsöm csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát, egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben való további turkálást. Holott az agytréner csupán az iránt érdeklõdött, milyen volt a szüleinkhez való viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlõbõl-e; szülõi részrõl elszenvedtünk-e szexuális molesztálást, egyáltalán: akartak-e minket; hány évesen maszturbáltunk elõször, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e, elég gyakran-e, vannak-e furcsának nevezhetõ szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte, nyomatékkal: szokott-e állapotos nõket zaklatni az utcán? Daniel beelegelt. Helyes, bólintottam. Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit. Mármint titkon? Fogamzás ellen? - firtattam. Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért. Késõn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett. A szarv-hisztis fickóval esett találkozásom elõtt itt tartottunk. De szakításról szó se volt. Akkor hát hol van Belloq?! 

Forrás: fabyen.hu 

Mogorva nyár

Belloq és akciócsoportos társai különleges kiképzési programról hazatérve tudatják Denisával, hogy egy dél-amerikai országba utaznak nyaralni. Festői helyre érkeznek, ottlétük az első napokban valóban nyaralásnak látszik, ám hamarosan támadás éri őket, s a dzsungelen át kell menekülniük.

részlet... 

Párezer évvel ezelõtt egy kínai bölcs pillangóval álmodott. Miután felébredt, többé nem tudta eldönteni, õ álmodta- e a pillangót, vagy az álmodja õt. Mi ez?! Füst marja szememet. De tudatom tisztább, mint - mint mikor? Felnézek. Szennyes könnyeken át Lacót pillantom meg. Úgy fest, mint egy csataindián: arcán fekete csíkok pompállanak. - Tudsz futni? - kérdezi. - Nem, de jódlizni sem tudok. - Márpedig fürgén el kellene szaladnod elõlem, mert áthat a gyanú, hogy rögvest kegyetlenül fenékbe rúglak. - Leégett. - Le. Két marék hamu lett belõle. Mellesleg az ablakon át láttam, már amikor még megvolt az ablak, meg amennyire a füsttõl látni lehetett, hogy ott lógsz közömbösen, amikor ég a ház. - Világszerte ismert az önuralmam. Különben köszönöm. Gondolom, te vágtál le a kötélrõl. - Senki más nem vállalkozott. Könyékig amputáltam a karomat, amikor betörtem az ablakot. Kigyulladt a gatyám, de a legeslegrémesebb, hogy a Caporálom beleesett a tûzbe. És ez az egész téboly úgy kezdõdött, hogy fél egykor taxiba vágtam magam, mert gyanítani kezdtem: soha többé nem látom viszont hõn szeretett kocsimat. Már messzirõl látszott a bodor füst. Mondtam is a taxisnak, hogy jó helyen járunk. - Ez neked jó hely? A piromán ellógott. Képtelen voltál elfogni?! - Most kezdj szaladni! Tíz méter elõnyt kapsz. A védõoltásról persze bõven elkésem, de végleg lekésni nem sikerül. A dokinak szeme sem rebben hanyagul rendbe tett kormos ruhám, és a hónom alá csapott koponya láttán. Szakbarbár a fickó, csak a kezében tartott oltópisztoly érdekli, a beletöltött vakcina, az abban hemzsegõ, elbágyasztott kórokozók, melyeknek az a hivatásuk, hogy a szervezetembe toppanva felgerjesszék immunrendszeremet. Mi ellen is? Milyen nyavalyák divatosak Morosban? Lepra? Álomkór? Lépfene? Hát most mikrobiológus vagyok, vagy zsaru? Az asszisztensnõ válltól könyékig lefertõtleníti a karomat. Látom a szemében, hogy boldogan bedugna az autoklávba. A doki nekem szegezi az oltó-stukkert, és tüzet nyit rám. Belloqra figyelek. Odaadóan. A pasas meglehetõs egyhangúsággal arról szövegel, amirõl általában. Laco bólogatva hallgatja. - Nem lett volna szabad egyedül odamenned. Ha Laco is veled lett volna, akkor játszva elkapjátok Hernt a haverjával együtt, és még szaxofonozhattok is közben. Satöbbi. A doki a bõröm alá juttatja az oltásnak mondott izzó parazsat, majd Belloqot leintve unottan közli velem: - Belázasodhat. Enyhe fejfájásra is számíthat. Küzdelem kezdõdik a szervezetében: az immunrendszere és az oltóanyag összecsap. Igyon teát, izzadjon, feküdjön. Viszlát. Kisietünk a folyosóra. Belloq már Lacóval társalog. Férfiszokás: kisajátítják az ügyemet. - Se közel, se távol nem volt egy teremtett lélek? - érdeklõdik pasasom. - De, néhány romházzal odébb egy ipse aludt a napon. Áthorkolta a tüzet, a mentést. Miután kihoztam Denisát, felráztam a tagot, és megkérdeztem, látott-e valamit. Látni nem látott, mondta, mert behunyt szemmel szokott aludni, viszont rémlik neki valami: mintha félálomban autózúgást halott volna. Igen, füstszagot is érzett. Na mármost. Ott lábadozott az ágyban Hern, aztán volt valaki más is a házban, aki azt a megtisztelõ, szép feladatot vállalta magára, hogy fejbe somja a mi angyali Denisánkat. Den, láttál kocsit a környéken? - Nem - morgom kedvetlenül. - Telefont? - Azt sem. - Mert nem is volt - feleli Laco felettébb elégedetten. - Épeszû taxis önként nem megy arra, telefon híján nem is hívhattak taxit. Tehát: ki volt az, aki éppen akkor toppant oda kocsival, amikor kellett?! Nos? Vállat vonok. Házkutatási parancsot kell szereznem. Nem lesz könnyû. Ámbár Ambrose Hern aligha olyan agyalágyult, hogy otthonába vigye öccsét. De hátha mégis, hiszen szegény öcsikéjének leégett a háza. A szemem láttára. Míg azon töprengek, mitévõ legyek, Belloq tudomásomra hozza saját határozatát. - Az egész históriát szõröstül-bõröstül átadod Lacónak. Õ majd elõkeríti a fickókat. Mi most hazamegyünk, és elkezdesz csomagolni. Utána megteázol, aztán ágyba bújsz, mert lázad lesz. Mire felépülsz, indulunk nyaralni. - Na, most errõl a nyaralásról kellene valamivel bõvebben beszélned - bólogatok szigorú arccal. Kár volt visszavennem a felemás cipõt, maradhattam volna a tetováló-topánban is; felsebzett, kékre festett sarkamnak oly mindegy, miféle lábbeli kérge dörzsöli. Fejem is fáj, tarkótájt. Nem az oltástól; tehát el kell kapnom azt a macskajárású illetõt, aki igen szakszerûen levett a lábamról Hern búvóhelyén. Mindebbõl az következik, hogy mégse szerzek semmiféle engedélyt. És csomagolni holnap is ráérek. Belloq a nyaralásról beszél. Nemigen figyelek rá. Gondolataim támadtak. - Joy be akarja fektetni a pénzét. A morosi kormány felkínált megvételre egy tengerparti területet, az Éden földi mását. Szállodát, miegymást lehetne odaépíteni. Eltöltünk ott néhány napot, s közben Joy felmérheti, érdemes-e belevágnia az üzletbe. Nem túlságosan érdekel Joy pénzfialtatási problémája. Le kell ráznom a pasasokat. Laco önként és caporalozva leválik rólunk, vele tehát nincs több gond.

Forrás: fabyen.hu

Ébredj velem!

A Halkirálynő sorozat ezen történetét Daniel Belloq, alias Mogorva meséli el, mivel Denisa egy különös baleset következtében amnéziás állapotba kerül. Danielt nem csupán a baleset körülményeinek tisztázása és egyéb bűnügyek kiderítése köti le, azon is fáradozik, hogy visszakerüljön Denisa emlékezetébe. 

részlet... 

Quasimodo vigyorogva nyit ajtót. Az elõtérbe lépek. Fél percig csak bámuljuk egymást. A fickó egykor zsaru volt, ám felhagyott ezzel, mert többször megpróbálták kicsinálni. Ferde vállal, enyhén megrövidült bal lábbal mûkedvelõ hekus vált belõle, jóllehet látszólag nyugdíjba vonult. Régi edzõje és barátja segítségével visszanyerte és õrzi legendás formáját. Talán még ma is meg tudna verni. Az unokabátyám. Elmúlt ötven, sötét hajában õsz tincsek sorjáznak. Szemrése keskeny, kissé ferdén metszett, szeme kék. Orra fenyegetõ, ajkai szenvedélyességrõl vallanak. Álla széles, elõreugró, markánssá teszi arcvonásait. - Itt van Cyd? - kérdezem. - Elment már. Doyen után szaglászik. Bepipult a palira, amiért a pribékjei megkergették. Egyébként eldugtuk a foglyot, hogy ne kelljen folyton hurcolnia. A könyvek viszont itt vannak, és mondhatom, rendkívül érdekesek. Mi a terved? - Voltaképpen nincsenek terveim. Denisa zsarolja Doyent a naplóval. Tõle kérdezd, mit akar. - Tõle nem kérdezem. Hazudik, mint a vízfolyás. Quasimodo a nappaliba sántikál. Ilyen lehet egy táncterem. A helyiség közepe üres, néhány fotel, asztalka lapul a falak mentén. A parketta régen látott friss lakkot. Középtájon egyenesen úgy fest, mintha legyalulták volna. - Nem, Quasimodo. Jót tett neki a baleset. Megszelídült. - Ezt a szerelem láttatja veled. Olyan szerelmes vagy, mint akkor sem voltál, amikor tíz évvel ezelõtt elhúztad innen a csíkot. Tudja, hogy errõl nem szívesen beszélek. Ezért hozza szóba. Van benne némi önfeledt gonoszság. Az ablak alatti asztalon álló szamovárhoz sántikál. Feltûnõbben húzza a lábát, mint egyébkor. Nem dõlök be neki. - Kérsz teát? - kérdezi. - Nem. - Akkor legalább szemléld meg az akváriumomat. Nemrég rendeztem be. Gömbölyded üvegedényre mutat. A haláriumban buja salátaféle zöldell. A dzsungelként ható növényzet között néhány apró halacska látható. Úszkálnak, szavuk sincs. - Aha - mondom. - Megszemléltem. Rám néz, elvigyorodik. Két kézre fogja a gõzölgõ teás csészét. Tudja, hogy szétvet a türelmetlenség. Nem siet azt kielégíteni. Mutatóujja körmével megkocogtatja az üvegedény falát. - Neonhalak. Módfelett érdekesek. Esznek, úsznak, neonoznak, ikráznak. Az ikrákat kikezdik a csigák. Valósággal átrágják magukat rajtuk. Amikor aztán a kis halak elõbújnak, a szüleik kezdenek vadászni rájuk. Egyik nap tele van a víz bébikkel, másnap már egyet sem lehet látni. - Kész horror. Téged ez szórakoztat? - Néha órákig elnézem õket. Mélységesen megnyugtató hatást tesznek rám. - Csodálatos - bólintok. - Miután Cyd nincs itt, talán te elmondhatnád, mit tudnék segíteni. - Egyelõre mi segítünk neked - mondja féloldalas somollyal. A lávaforró teába hörpöl. Fantasztikusan világos a szeme, az ember valósággal megbûvölten bámulja íriszét, azt remélve, hogy beleolvashat mögötte a gondolataiba. Ezt a feneketlen hatást fokozzák alul-felül egyaránt fekete szempillái, melyek kihangsúlyozzák a kék szempár halványságát. Ráadásul tudatában van tekintete bûverejének. Gyakran tágra nyitja szemét, mintegy fokozva a mágikus hatást. Ilyenkor mintha feltárulna egy csapóajtó, egyenesen a tengerbe. - Az egyik napló segítségével bebizonyíthatjuk, hogy Doyen kiket zsarolt az õ ellenállhatatlan módszerével. Mint tudjuk, elraboltatta rendõrtisztek, bírák, ügyészek, újságírók feleségét, barátnõjét, és áthajtotta rajtuk néhány pribékjét. Ezután visszaszolgáltatta a megalázott asszonyokat, az eseményrõl készített film kíséretében. Az érintettek természetesen letettek róla, hogy továbbra is keresztezni próbálják útjait. Ha valakiben mégis felmerült az egészséges bosszúvágy, Doyen megismételtette az akciót. Amikor errõl beszélek, lesütöm a szememet. Ne érts félre, nem magamat: õt szégyellem. - Denisa arra akarja kényszeríteni, hogy õ szégyenkezzen. - Hát ezért meséltem neked errõl. Hallgass ide, Daniel. Felejtsétek el Doyent. Veszélyes. Majd én elintézem. Nem felelek. Quasimodo olvas a vonásaimról. Gondolataimat kibetûzvén felsóhajt, leteszi a csészét, és elfordul, mintha a hínárfõzelékben korzózó halakat figyelné. - A fogoly, Andersen elmesélte, hogyan szervezték meg a gengsztergyilkosságokat, miként került a méreg borbélykésre, a pezsgõspohárra. Azért tört ki a harc az alvilágban, mert híre jött, hogy a Kokókirály hazalátogat és kiválasztja, ki legyen az itteni megbízottja. Zsíros buli a kábítószerüzlet, nem kell mondanom. Minden bandavezér azon pedálozik, hogy megnyerje a Kokókirály kegyeit. Így aztán diszkréten irtani kezdték egymást. Doyen ígérkezik gyõztesnek. - Szexpapa vénséges vén. A Kokókirály fiatalabbat fog választani. - Szexpapa nincs hatvanéves. Az õ esélyei a legjobbak, mivel eddig is remekül megúszta a gazságait. Csak kevesen tudják, hogy van egy gyengéje. Fura dolog. - Figyelek - mondom némi éllel, látván, hogy érdekfeszítõ közlendõje támadt a halairól, s éppen ezt készül elõadni. Megjegyzésem hallatán elveszi ujját az akváriumtól, és visszafordul felém. - Doyen valahol a lelke mélyén tudatában van annak, hogy gyalázatos dolgokat mûvel. Valami defektje lehet, mert lelkiismereti válságait abnormális módon orvosolja. Ez hat évvel ezelõtt, a felesége halála után kezdõdött nála. - Meghalt a felesége? Amikor meglátogattuk, az asszony parancsolta az ebédhez. - Láttad a nõt? - kérdezi jelentõségteljes vigyorral. Tágra mereszti a szemét, mintha el akarna nyelni. Számtalanszor megfogadtam, hogy úszógumi nélkül nem jövök hozzá. - Nem láttam. Hangszóróból bömbölt Doyenre, és õ nyomban rohant is, hogy teljesítse a parancsot. - Hát ez az. Szexpapa felesége egy magnószalag. - Különös - morgom. - A titkára adagolja a megfelelõ utasítást a hangszóróba. Aranyember lehet. Feltehetõen õ tartja kézben az egész pornóparadicsomot. - Furcsa, hogy Omlett nem beszélt errõl. - Mi ebben a furcsa? Nem felelek. Várom, mivel rukkol elõ. - Belenyúltatok a gyerekpornó-buliba - kezdi elgondolkodó arccal. - Ehhez Doyennek semmi köze. Következésképpen hajlandó lesz együttmûködni a rendõrséggel. Átengedi a bûnösöket. Viszont nem szeretné, ha egyéb ügyeire fény derülne. - Logikus. - Adjátok vissza a naplót, az emberét. A többit bízzátok rám. - Mit akarsz tenni? - kérdezem. Feleslegesen. Nagyon jól emlékszem, mit tett, amikor kiengedték a kórházból, megnyomorítva, nyugdíjazva. Nekiállt edzeni, majd egyenként elkapdosta az ellenségeit, és megküzdött velük. A legyõzöttek homlokán ott virított a névjegye: J, mint Justitia. Ügyes volt, egyetlen összecsapásnak sem akadt szemtanúja. Az egész országot lázba hozta a rejtélyes Justitia. Denisa pedig, anélkül hogy tudta volna, ki a titokzatos személy, az eseményekbe ártotta magát. Így duzzadt legendává a történet. Legyintek, talán túlzottan tiszteletlenül. Tekintete felhabzsol a tekintete. Pupillája aprócska fekete pötty, legfeljebb gombostûfejnyi. Úgy is érzem magam, mint pillangó a gombostûn. - Hagyjátok békén Doyent - mondja. - Denisát foglald el valamivel. Csinálj neki gyereket, például. - Már próbáltam. Felejtsd el a Justitia-legendát. Ezt nem lehet újra meg újra felmelegíteni. Jut eszembe, a napokban lesz a születésnapod. Hányadik is? - Inkább a fogaidat számlálgasd, mint az én éveimet - morogja. Elfordul, az akváriumba bámul. Felsóhajt. - Már megint felzabáltak egy eresztésnyi bébit. Odalépek hozzá, megveregetem a vállát. - Ez az. Ezt torold meg, Justitia. Dobj a lébe néhány halászlékockát és mártsd bele a merülõforralót. Jó étvágyat. Az ajtó felé indulok. Utánam szól. - Tíz évvel ezelõtt is hülyének tartottalak, Daniel. Nem változott a véleményem. Legfeljebb néha-néha szüneteltetem. - Nézegesd a halakat. Azt mondtad, pompásan megnyugtatnak. Növekvõ rossz érzéssel bandukolok az utcán. Lehet, hogy mégis neki van igaza. Mi történik, ha lecsukatjuk Doyent? Lepengeti az óvadékot, és tíz perc múlva szabad lesz. Szabad lesz és dühös. Ugyanazon átkozott kelepce, amit Quasimodo oly gyakran felhánytorgat. Annak idején, hasonképpen kínos helyzetben úgy döntöttem, lelépek innen. Megnõsültem, elköltöztem, megszületett a lányom. Rohadtul éreztem magam a bõrömben. Amikor a feleségem megbetegedett és meghalt, visszajöttem. Addigra Quasimodo belerokkant az ügybe, melynek kellõs közepén cserbenhagytam. Néhány hónapig tartó fogcsikorgatás után összefogtunk. Ekkor már Denisa is belekeveredett, s én, aki azt hittem, soha többé nem leszek szerelmes, megismerkedtem a szerelemmel. Végül is, több éves késéssel, elkaptuk az ellenséget. Pontosabban szólva Denisa és Quasimodo intézte el a fickót, mivel akkorra már nem voltam álló helyzetben. Kórházban feküdtem. A sebészek leltek bennem néhány golyót. 

 *

A terasz közelében újonnan felállított karámot látunk. Ébenfekete csődör futkározik benne, valósággal ragyog a szőre. Kevély erő sugárzik belőle. Néha hátrarúg, futásnak ered, eltrappol a közeli cseresznyefához, kényesen, foghegyről megtépkedi a leveleit, majd visszajön. Nem fordul egyenesen felénk, csak a szeme sarkából, rafinált kacérsággal pillant ránk.

Radmilla leül közénk. A lovat bámulja. Elmosolyodik.

– Bemutatom új csődörünket. Szilajnak nevezzük. Fantasztikus egyéniség. Ismeritek Moont? Az a nagydarab, harsány pasas. Rendszerint itt tölti az egész nyarat.

– Igen, ismerjük – feleli Martin fanyarul.

– Moon nem hitte el, hogy még nincs kész a ló. Ráült. Mert ő tud lovagolni. Nemsokára lejön uzsonnázni. Majd meglátjátok.

Ami azt illeti, nem feszít a türelmetlenség. Moon mégis megjelenik, alig két percen belül, és elfoglalja helyét a terasz másik végében álló törzsasztalánál. Magas, szögletes, harsogó vonású fickó. Lábán tükrös lovaglócsizma, fekete nadrág. Deréktól hónaljig gipszvértet visel. Amint kényelembe helyezkedik, megkopogtatja mellén a páncélt, hogy felhívja magára (amúgy is neki szentelt) figyelmünket. Felénk lendíti a poharát.

– Szevasztok. Láttátok az új húst? Részemről szerelem volt első látásra. Mondom, ha addig élek is, magamévá teszem. Mit szóltok, mit tett velem?

– Ha már szodómiára szottyan kedved, legalább te feküdj felülre – morogja Martin.

Az alkalmazott felszolgálja Moon uzsonnáját: fél sajtot, negyed tábla szalonnát, kisebb rúd szalámit, vekni kenyeret, savanyú káposztát. A fickó nekilát. Sosem láttuk társasággal. Nem tudni, mivel foglalkozik, honnan jött. A panzióban él, reggeltől estig a lovak között ténfereg. Néhanap kocsira kap, és eltűnik néhány órára, esetleg egy-két napra. Télen visszaköltözik a városba, de minden hétvégén megjelenik. Stílusa meglehetősen egyéni. Meg lehet szokni. Ha muszáj.

– Most persze azt hiszitek, hogy soha többé nem nézek lóra. Ahogy ti tévedtek! Megvan ez a gipsz fél mázsa is,

én mégis minden nap nyeregben vagyok! – Moon felettébb érdekesen, hol az öklével, hol villája vagy kése nyelével püföli a gipszpáncélt. A kopogtatás eredményes: figyelmünk az övé.

– Gondolom, rendszeresen jön az állatorvos, hogy kezelje a lovak sérvét – vélekedik Denisa.

Moon lekanyarít egy tízdekás kenyérszeletet, és bekapja. Felénk bök a késsel. Jóllehet, távol ül tőlünk, elnökli az ebédünket.

– Csak az arcomba tömöm az ételt, és már itt sem vagyok. Mondhatom, mintha a fogamat húznák, de muszáj mennem. Mi a helyzet a nagyfaluban? Van hajtás, mi? Mindenki rohan, mint az állat!? Hja, az urbanizáció. Mindegy, muszáj Line-ba mennem. Kórházba készülök. Az unokabátyámhoz. – Beszéd közben széles mozdulatokkal, szinte már drámaian étkezik. Amint észreveszi, hogy figyelmünk nem osztatlan, megdöngeti vértjét.

– Szegény Mark két évvel ezelőtt felfedezett a nyakán egy piti kis csomót. Nosza, elment a doktorhoz. Kórház, kés, nyissz. No de nem telt bele két hónap, valamivel odébb ott volt a következő csomó.  megint nyissz. – Mutatja a nyakán a késsel.

Tekintetem elkalandozik. A tájat falja. Ella végighúzza a körmeit a nadrágomon az asztal alatt. Kopog a gipsz. Felkapjuk a fejünket. Lelkem rosszabbik fele, egy kajánul gonosz kis lidérc kiszökik belőlem, és ellenőrzi: lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve, érdekfeszülten hallgatom-e az elbeszélőt. S közben Denisa kilép a cipőjéből, és lábujjaival fellopakodik a nadrágom szárán.

– Na szóval, elég hozzá annyi, hogy jöttek a csomók, jöttek tömött sorokban. Szerencsétlen Mark meg örökké

lázas volt, hiába priznicelték, injekciózták. Egyik műtét a másik után. Kapott ilyen kezelést, olyan kezelést. Persze egyre rosszabbul lett. Eleinte előfordult, hogy egy-két hétig, legfeljebb egy hónapig jól bírta magát. – Moon negyedkilós szalámivéget töm a szájába, villájára teker fél tányér savanyú káposztát, és felénk bök vele. – Csórikám lefogyott, mint a hold. Árnyéka lett önmagának. Csak hálni járt belé a lélek. Zörögtek a csontjai.

– A lélek finom rezdülései – suttogja Denisa viszolyogva.

– Vasággyal együtt sem nyomott negyven kilót. Akkor elvitték egy világhírű professzorhoz. Megint műtét. Infúzió hektószámra. Na, végre jobban lett. Visszaszedett néhány kilót. De akkor is, hol volt már a régi nagydarab, jó étvágyú ember! Rémes! Szenvedek, ha rágondolok! – Moon elkortyol egy korsó sört. Öklével megtörli a száját, s mesmeg megkopogtatja vértjét, mert szíves figyelmünk menekülni látszik. – Most már az utolsókat rúgja! Napokon belül ki lesz számolva. Rohadt dolog ez, én mondom. Denisa félretolja a tányérját. Rám villantja szomorú tekintetét, mintha vigaszért esedezne. Nadrágszáram alá csent lábujjait hidegnek érzem. Martin Radmillát bámulja, s ebben nincs semmi kivetnivaló, hiszen a lány tökéletes. Vékony dereka láttán mindannyiszor muszáj felszisszenni, érzékelvén a törékenységet. Nincs körülötte idegtépő szikrázás, nyugtalanító feszültség. Testét nem viseli: vele él. Olyan, mint a táj, a lovak, az áradó napfény. Radmilla olyan, mint az élet lehetett valaha, amikor még nem volt megsebzett a föld. Az is lehet, hogy Radmilla maga az élet, legalábbis ezt sugallja Martin tekintete. Ezt a lányt nem akarja megcsókolni, megszerezni; őt csak látni, kísérgetni szeretné, beinni a belőle áradó nyugalmat, feltöltődni általa. Ennek az éteri, romantikus szerelemnek is vannak határai: e völgytől a tóig terjed, többnyire hétvégékre szól. Radmilla, a csodálatos, megvárja, míg Moon eldöcög gipszpáncéljában, azután Denisához fordul:

– Rád gondoltam. Te biztosan szívesen kipróbálnád Szilajt.

Denisa Moon asztala felé pillant, amelyen öklömnyi kenyér- és sajtmorzsák között darazsak donganák, és megrázza a fejét.

– Köszönöm, nem.

– Élveznéd! – biztosítja Radmilla. – Nem túl vad, éppen neked való.

– Miért nem Martint küldöd?

Öccse felhördül, szeme kidülled.

– Nem akarod? – vonja le a következtetést Radmilla. – Alig vártam, hogy jöjjetek. Azt hittem, megörültök.

– Örülünk. Itt, a földön. De ne ess kétségbe. Nincs veszve semmi. Ugyebár ott van a ló, betöretlen. Ha én nem, és Martin szintén nem, akkor is van még egy szóba jöhető férfi.

Bólogatok. – Egy számottevő férfi.

– Igen – helyesel hitvesem.

Minden valamirevaló férfiember kihívást látna a lóban. Legalább megpróbálná. Legfeljebb leesik, és gipsztömlöcbe zárják. Tiszta sor. Egészen más dolog pofára esni egy őrjöngő táltos hátáról, mint fel sem mászni oda. Általában csak egy határig veszem komolyan magam. Ezen túl már nevetségessé válnék vele. Ezúttal átlépem a bűvös demarkációs vonalat, hiszen józan eszem azt súgja, idézzek valamit egy klasszikus filozófustól, és maradjak ülve a biztonságos széken. Ismerjem el, hogy a paripa gyönyörű, de közeledési szándékot, tűrhetetlen vágyat nem kelt bennem. Ezt súgja a józan eszem.

Radmilla térül-fordul, benn terem a karámban. Csalogatja, becserkészi és felkantározza a lovat. Egy pillanatra arra gondolok, átöltözhetnék, majd arra: minek ilyen kis időre?! Az ápoló nem fog örülni, ha nem tudja lerángatni a lovaglócsizmát törött lábamról.

Pszichózisnak esem áldozatul. Ella úgy néz rám, mintha csak akkor lehetnék tisztes atya, ha felkúsznék arra a gonosz tekintetű, embergyűlölő lóra. Igen, ez olvasható a lány szemében: most dől el (és egyedül rajtam áll) kitagad-e vagy sem.

Denisa csak nemrég cirkuszolt, hogy ne menjek a Mandarinba, megverekedni a bőrfejűekkel. Mintha már elfelejtette volna derék hitveshez méltó aggodalmát: felküld a lóra.

Hát jó. Lelkem rosszabbik fele túlkiabálja a józan eszemet, előadást tartván arról, milyennek látják szeretteim a „talpig férfit”. Lerúgom a cipőmet. Kipakolom a nadrág zsebeit. Kezembe kerül a stukkerom.

– Ne lődd le! Üld meg! – kiáltja Martin izgatottan. Döbbenet. Ő is a pompás férfit akarja látni bennem, Ohio Jacket, a rodeósztárt. Csakhogy Belloq lesz az, ki felül a lóra, azután pedig állkapocs- és gerinctöréssel nyomja az ágyat hátralevő életében. El fognak árasztani gondoskodásukkal, narancsaikkal, erősítő tablettáikkal, vörös rózsáikkal.

Rajtam a világ szeme. Ha meggondolom, a gipszvértnek is vannak előnyei. Könnyen lehet, hogy feleslegessé teszi a golyóálló mellény használatát. Na, hol az a ló?

Sportos szökelléssel átlendülök a kerítés fölött. Szilaj hátrahőköl, magával rántja Radmillát.

Ekkor a lány, kiben eddig a természet gyermekét tiszteltem, rám veti tiszta tekintetét.

– Ne, Daniel. Ne, mégse!

Átmegyünk a túloldali karámhoz. Felültök az ismerős lovakra. Megkeményítem a tekintetemet, hangomat.

– Félre innen, asszonyszemély, és add ide azt az átkozott kantárt. Aztán nézzétek meg magatokat.

Radmilla elszalad.

Kettesben maradok Szilajjal. Férfi a férfival. Szót intézek hozzá. Idegesen rángatja a fejét, s vele a kezemben tartott kantárt.

– Hallgass ide. Ebben a tekintetben oly csekély a különbség ember és ló között. Te is összecsaptál már tajtékos szájú csődörrel. Összemértétek erőtöket, például azért, hogy eldöntsétek, kié legyen a szende kanca, amelynek elég is volt annyi, hogy belekergetett benneteket ebbe a dilibe. Vessünk egy pillantást szarvasék életébe, nagyon tanulságos

lesz! Míg két bika kardozik az agancsaival, a harmadik zavartalanul meghágja a – mellesleg oda sem hederítő – tehenet, majd markába röhintve távozik. Persze, mi egyébért hívnák őket szarvasnak? Legyünk értelmesek, okosak. Döntsük el a kérdést barátságosan.

Szövegelés közben átvetem nyakán a kantárt. Fellendülök a hátára. A nadrág szövetén keresztül érzem feszes izmait, bőre melegségét. Megszorítom a combommal, egyelőre finoman. Szilaj áll. Gyanús, hogy lószoborrá vált sértettségében. Bőre alatt meg megrezdülnek az izmok. Füle lassan hátrafekszik. Mintha vibrálna alattam a remekbeszabott teremtmény, mintha egyre élénkebben hatná át a rejtélyes eredetű elektromosság. Tétován előrelép, majd megtorpan. Lassan himbálja magát. Füle egészen hátrasimul, szinte felfekszik a koponyájára. Azután bősz hangot hallat. Elpattan a húrról. Rohan körbe-körbe, időnként a magasba emelkedik. Félő, hogy rögvest hanyatt vágódunk. Persze, én leszek alul. Újra futásnak ered. Hátrarúg, feldobja a farát.

Teste megnyirkosodik. A veríték átitatja a nadrágomat. Mintha mindketten csupaszok lennénk. Test test ellen, izmok párharcában. Két ellenkező akarat méri össze magát. Ő szabadulni akar tőlem, én rajta maradni. Sarkammal szorítom az oldalát. Minden idegszálam érzi izgalmát, elszántságát, de melegét is. Mintha belőle sarjadtam volna, mintha egy lennék vele, hánykolódó kentaur. A völgy zöld moszattá kenődik, olykor felvillan az ég kékje, máskor a feltúrt föld rögei közelítenek szememhez. Nyirkos a tenyerem, ruhám. Egész testem, akár az övé. Beszűkül a világ kettőnkre. Ránk.

Nem ő meg én, hanem: mi. A küzdelem hasonlatos ahhoz, amikor az ember önmagával harcol, amikor fogcsikorgatva próbálja legyűrni a benne élő indulatokat, a fájdalmat, a félelmet, az alantasságot. Szilaj a szálfákból emelt kerítéshez vágtat. Megkísérel ledörzsölni, lekoptatni, leseperni a hátáról. De hiszen ő én, és én ő vagyok, nem szabadulhatunk egymástól. Nem szabadulni akarunk egymástól! Összefeszülő elhatározásunk átsugárzik rajtunk, áthatjuk egymást. Nem testi erőnk ütközik, az akarat izompróbálgatása folyik köztünk; két akarat csiszolódik egymáshoz. Érzem elbizonytalanodását. Keményre gerjesztett izmai elernyednek. Szilaj felvágja a fejét. Futkározik. Szalad, körbe-körbe. Meghúzom a szárat: megtorpan. Engedek rajta: elindul újra. Fülei hegyesen állnak, léptei büszkék. Ellazítom szorításomat. Megveregetem fényes, feszes nyakát, ráhajtom a fejem. Beszívom verítékes bőre illatát. Azután lassan leereszkedem a földre. Vállamat a vállának vetem. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy valójában megtámaszkodunk egymáson, akár a kártyavár egy-egy lapja. Izmaink kocsonyásak. Magamhoz húzom a fejét. Amikor erőre kapva ellépek mellőle, észreveszem sorfalat álló szeretteimet.

Forrás: fabyen.hu