A Hold forró jegén

Denisa Wry-nak mintha nem volna elég, hogy zsaruként 

– meggyilkolt lányra lel egy kísérteties házban; 

– és lemészárolt gladiátorra bukkan a huszadik század végén; 

– ezenközben mélységesen belekeveredik egy különös betörő rejtelmes ügyeibe. 

Ráadásul: 

– egy hisztérikus teherautósofőr rosszvoltából kórházba kerül;

 – ám onnan hamarost megszökik; 

– népes családja összejövetelt rendez, kultiváld a kakás-mamást! jeligére; 

– társa, Laco szexkórság áldozata lesz; 

– akit helyettesítvén Zsötem, a tesztoszteron-túltengéses, újonc zsaru szakad a nyakába; 

– miáltal gyakori összeveretésben részesülnek;

 – cserben hagyott kezelőorvosa is mániákusan üzenget érte. 

Az égnek hála, segítség is kínálkozik: 

– Daniel Belloq (alias Mogorva); 

– a furabogár barátok (Cyd, Dalia, Quasimodo); 

– valamint a Fellini-kedvence alkatú jós és léleklátó asszony, Ramona személyében.

részlet... 

Velem sose történik semmi. Intenzív szobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán. Megõrülök az unalomtól. Ugyanis untatnak. Egyelõre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide. Feltehetõen nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülû nõ hajolt fölém, mondván: õ szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye az életbe történõ visszatérésemet. Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott onnan. - Vagyis meghaltam? - firtattam nyögve. Minnie nem reagált a kérdésre. Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát. Elsõül iskolai végzettségeit ismertette velem. Toronymagas végzettségei vannak. Az õ diplomája a létezõ diplomák legdiplomábbika. A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több, egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítõ ezen karitatív funkcióra ítélte õt. Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi nevérõl. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél. Azóta is mind inkább távolodom tõle. Próbálom összeszedni az emlékezetemet. Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért. Ha lehunyom a szememet - nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintállni kezd velem az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre valló tünetek jelentkeznek -, szürkéllõ országútkígyót látok, a szélen fák loholnak - és valószínûleg éppen gyorshajtok kissé, azután egy hízott törzsû fa kiválik a többi közül, és száguldvást felém indul... Felcsuklom, torkomban a gyomrommal. Megkérem a szünet nélkül csácsogó nõt, legyen szíves kinyitni az ablakot. Ám õ közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott nõvérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis a kórterem légkondicionált. Annyi levegõ van itt, mint a Himaláján... - De nem jön! - hörgöm. Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem, nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy õ egy nagynevû lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán, például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését. Enyhén szólva fuldoklom. - Ismeri Dollárt? - kérdezi. Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegõ után kapkodok. - Nem létezik, hogy nem ismeri õt! Dollár az egyik legnépszerûbb popénekes. Tíz évvel ezelõtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját, és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemû suhanc volt, mára persze milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról, holott nekem köszönheti összes sikerét! Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam! Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok. Ez a bõ harmincas, kerek fülû, gombóc arcú nõ maga az ördög. És épp engem büntet, közlekedési vétkemért. Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben. Megvan! A Yardbirds õsdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam, együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerûen zöldellõ fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt, és énekeltem és énekeltem... - A legutóbbi lemezérõl persze keményen megírtam a véleményemet a Zenemûvészet címû lapba. A könnyûzene mindig is könnyûzene marad. Egy popdal sosem veheti fel a versenyt a Rigolettóval. - Nem is akarja - sóhajtom elkínzottan. - Szerintem magán kívül senkinek eszébe sem jut hót különbözõ mûfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon: szeretnék egyedül maradni. - Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmû voltam: dicsértem is, bíráltam is, mindkettõt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg se sértõdhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkbõl, hogy voltaképpen kegyetlenül beolvastam neki! - Van itt orvos? - hörrenek. - Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a lélegeztetõ gépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam neki az írást betûrõl-betûre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye. Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sõt, kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng, és elõbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi. Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem mindig igazam van. Az én diplomámmal!? Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem behidalok a kíntól. Hogy is hívnak, Belloq? Daniel. A hitvesem. De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél? Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szeretõ férjnek gyengélkedõ asszonya mellett a helye. Hogyhogy Belloq nem õszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva, kezemet szorongatva, rogyottan? - Értesítette valaki a családomat? - sikoltom. Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy. A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértõ Yardbirds-nóta. - Nézzen rám! - sóhajt Minnie. - Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta, se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel. Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább. Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak a teremtményt. És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel. Mi az, hogy Minnie elõtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!? Na, egy pillanat! Kezdjük az elején. Denisa Wry vagyok, közepes termetûnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna hajú és szemû nõ. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Bailey's-t. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam a martinis flaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru vagyok. Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés. - A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret. Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget? Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta, hogy rettenetes vagyok? - fecserész Minnie. - Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? - morranok. - Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agymûködése. Nehogy potyára szedjék ki a sokkból. - És? Mûködik az agyam? - Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élõszóban: amíg az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez elsõ dala a legfontosabb: a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejébõl! Hiszen amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam: az elsõ szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerûen altatódallal kezdõdnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt! - Kötelezõ? - Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén. Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben. A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van remény. De ettõl még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány, ócska, érzelgõs és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele a létrejöttébe. Hagyom Minnie-t, tõle sose tudom, meg, ki vagyok. Bár nekem már körvonalazódik, hogy ô kicsoda. Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévõ, szörnyen hiányos emlékezetbõl. Száguldottam az országúton. Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél kézzel vezényeltem; úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám. És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda. Hatalmas testû, szoborszerû állatok ácsorogtak az úton. Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém. Az eleven falanx láttán fékeztem. A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabõgés-hangú kürtöt. Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam. Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy õzbarna monstrum bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szõrû fejét. Halkan szusszantva hátrált el a járgány mellõl. Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam. A szembeni kanyarból kamion lódult elõ. Figyelmeztetõen rádudáltam. A titáni jármû sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbõdült. Néhány tehén egykedvûen odébb baktatott. Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont, mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát. Ekkor megláttam a szembõl közelgõ teherautót. A járgány veszett tempóban tépett a nem sejtett veszedelem felé. Rádudáltam. Lassított. Midõn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket. Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofõr értésére adjam, mire számítson. Láttam a vezetõfülkében ülõ pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színezõ döbbenetet. Vicsorát, eltorzuló vonásait. Aztán lendületbõl elhúzott mellettem. Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helybõl visszafordult. Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán félreértett jelzésemet. Csakhogy õ ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni! Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek. Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilõttem. A teherautó bõsz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött. Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem, hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melybõl sokan kiröpültek már, sebességüket rosszul megválasztván. Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem. Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tûzni! A hajtû-szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönbõl vettem vissza a gázt. A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját. Elharapott nyelvvel gyorsítottam. Üldözõm is. Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék. És ekkor jött a vészes jobb-kettes kanyar. Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem. A padlógázzal vágtázó, a lejtõ lendületétõl még inkább felgyorsult járgány telibe kapott hátulról. Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet. Kocsim a levegõbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra. Bõdületes fatörzs rohant felém. Itt szakadt el a film. A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába. Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tõle, miért oly fenemód szarv-érzékeny!? - Mi van, miért nem válaszol? - förmed rám Minnie. - Az iránt érdeklõdtem, mi a véleménye Dollár hálátlanságáról? Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?! - Centire ott, ahol most. Az ô tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dõlt, miután zseniális felfedezettjei túlnõttek rajta. Mikor hoztak ide? - Tegnap. - És még nem tud róla a családom?! - Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy Schweitzer doktor eltiltotta õket a látogatástól. - És a férjem? Életem párja? - nyögöm. - Ô nem volt itt - közli elégedett arccal. Szakítottam volna Belloqkal? Hol az emlékezetem?! - Együtt él a férjével? - érdeklõdik Minnie, a gondozóm. - Akkor õ miért nem kíváncsi magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van. - Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?! - Le fog fogyni a bánattól maga is - kéjeleg. Hoppá! Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk. Belloq kezdettõl fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás egyetlenegyszer jött össze - kapufa-jelleggel, méhen kívül -, orvostól természetgyógyászig jártunk. Hitvesem máig precízen számontartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette latba legjobb képességeit, a hõn óhajtott esemény nem következett be. Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, fõként táplálékok, mellékesen kapszulák formájában. Vitamin-szempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki. Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal egy kevésnyi szexet megengedett. Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan. Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom egyként azon fáradozott, hogy mielõbb elérjem a vágósúlyt. Az elsõ sokk akkor ért, midõn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a klasszikus erõfeszítéseket vállalom - úgy mint: szex nagykanállal - termékenységi istennõvé nem dagadok! Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával. - Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és gúvad a szeme a slank alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából fõzött pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel Schiffernek a középsô ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! - tanácsolta. Kivágtam a tesót. Kértem a nõdoktort, eszeljen ki követhetõbb terápiát. Erre õ így szólott: mivel egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezõket, mármint szervileg, erõsen feltehetõ, hogy meddõségem pszichoszomatikus természetû. Vagyis forduljunk pszichiáterhez. Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket. A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tûnõdött. Minek végeredményeképpen azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán vágyom a sarjra. Rám került a töprengés sora. Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom is rá annyira, mint õ - és a fél város -, nem utasítom el a gondolatot. Viszont egy sereg nôt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nem-akarás édeskevés a fogamzásgátláshoz. Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert. Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont teljesen bemogorvult. A lélekidomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetõgörcsöm csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát, egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben való további turkálást. Holott az agytréner csupán az iránt érdeklõdött, milyen volt a szüleinkhez való viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlõbõl-e; szülõi részrõl elszenvedtünk-e szexuális molesztálást, egyáltalán: akartak-e minket; hány évesen maszturbáltunk elõször, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e, elég gyakran-e, vannak-e furcsának nevezhetõ szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte, nyomatékkal: szokott-e állapotos nõket zaklatni az utcán? Daniel beelegelt. Helyes, bólintottam. Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit. Mármint titkon? Fogamzás ellen? - firtattam. Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért. Késõn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett. A szarv-hisztis fickóval esett találkozásom elõtt itt tartottunk. De szakításról szó se volt. Akkor hát hol van Belloq?! 

Forrás: fabyen.hu