Ki feküdt az ágyamban?

Denisa Wry meggondolatlanul, szorongva és eredményesen megfékez egy ámokfutót. Tettét, mint már annyiszor, önfejűnek minősítik. Sajátos munkastílusa miatt kedvese, Belloq szünetelteti szerelmüket. Az ügyet, amelynek felgöngyölítésén fáradozik, az akciócsoport veszi át. A lány rutinfeladatot kap: ismét egy éjszakai rémet kell elcsípnie. Denisa elvonul a tengerpartra, és a tűző napon a sziklák közt hasalva áthelyezési kérelméhez gyárt piszkozatokat. Mintegy mellesleg a hajóforgalmat figyeli. Rövidesen csónak érkezik az öbölbe, utasai érdekes csomagokat rakodnak ki belőle. Aztán a sziklák közül fegyveresek rontakan rájuk, és kitör a harc. Denisa aznap éjjel felszed a kocsijába egy sebesült férfit. Hazaviszi, ápolja, injekciózza. Csaknem beleszeret, pedig sejtelme sincs, kinek a jótündére. Néhány nap múlva az akciócsoport s annak egyik vezetője, Belloq, a Mogorva nem hiszi el ezt neki. Hazatérő öccse, Martin is kikel magából, akár egy szóló hét törpe: „Ki feküdt az ágyamban?” Kérdezik mások is, gorombán. Denisa öt napot kap, hogy válasszal szolgáljon. Közben törheti a fejét Martin másik kérdésén is: "Nem tudod, hol a határ zsaru és gengszter között?

részlet... 

Mogorva enyhén morbid látványt nyújt. Laza tartással terpeszkedik a fotel mélyén, a mintafogsorral játszadozik. A korábbi ütések árnyéka az arcán tarkállik. Meglehetõsen fáradt benyomást kelt. - Jó estét - köszöntöm. - Még nem írtam meg a jelentést. - Ne felejtsd el belevenni az iménti lövöldözést. - Megvárod? Leteszi a fogsort. Bevonja kinyújtott lábait, lustán felemelkedik a fotelból. Megint nem hiszek a szememnek: italt tölt magának, bele is kortyol. Az egykor absztinens mostanában gyakran teszi ezt, s õt ismerve, ez csak egyet jelenthet: lerongyolódtak az idegei. Ennek ellenére faarcát viseli, a rezzenetlent. El tudom képzelni, hogy a kínzócölöpre kötözve, tomahawkokkal megtûzdelve sem vágna beszédesebb képet, nem, ha éppen zsigerelnék, elevenen. Mogorva úgy tesz, mintha nem volnának idegei. Nyilván érzéstelenítõ nélkül húzat fogat, altatást mellõzve veteti ki a vakbelét, epekövét. Indián. Elmegyek mellette, feltérdelek az íróasztal elõtti székre, és papírt, tollat ragadva az öklömre támasztom az államat. Nem jut eszembe semmi. Persze, a rövidzárlat. Ha megjelenik a pasas, kimegy a biztosíték. Megáll a hátam mögött. - Eleget hülyéskedtél. Fordítsd felém a másik feledet. Felülök az asztalra, egyik lábamat a székre lendítem. Szembenézek a pasassal, akit szeretek, aki szeret, de azt hiszi, ha elmegy tõlem, jobban ügyelek a bõrömre, mint ha mellettem lenne, aki mindent megpróbál, hogy vigyázzon rám, még ezt is. Mogorva egy percig viszonozza a pillantásomat. Mit sem szól, mégsem lepõdöm meg, amikor hozzám lép, és magához szorít. Arcát a hajamhoz simítja, vállára ejtem a fejem. Némán hajtogatom, miként a hasonló helyzetekben illendõ: a hülye, a hülye, a hülye. Mellemen érzem nekilóduló szíve öklözését, az én mellkasomban is számlálhatatlanok a dobbanások. Elharapódznak rajtunk a meghitt szerelmes tünetek. Reagál a test, lévén ez a dolga. Csakhogy az én lelkiismeretem nem tiszta, most nem. Eltolom magamtól Mogorvát. Tudom, nem akar beszélni az elmúlt hetekrõl. Nem tudom, mi egyébrõl beszélhetnénk. - Nem lehet szabadulni tõled - közli szemrehányóan. - Ugye? Szétrágtam a küszöbödet, reggeltõl estig rinyáltam az ajtód elõtt, hogy bocsásd meg az én vétkeimet, ámen. - Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek módszereid megváltoztatására. Jöttem, hogy tudd: én adom be a derekamat. Mostantól teszel, amit akarsz. Nem volt könnyû erre az elhatározásra jutnom. - Képzelem - fanyalgok. - Gondolj bele. Az utóbbi napokban túl sûrûn találkoztunk. Emberfeletti erõvel tartózkodtam attól, hogy rád vessem magam. - Hé, egy pillanat. Mielõtt vetõdnél, tudnod kell, hogy sem te, sem Wyne nem bánt kesztyûs kézzel a lelkemmel. Egyszerûen vérig vagyok sértve. - Kezdõdõ vigyorát gyorsan lehervasztom a folytatással: - Olyan hevesen megsértõdtem, hogy fogtam egy krapekot, ezúttal istenigazából. Nem úgy, mint a minapit, akivel csakis azért borultam össze, hogy elcsenjem tõle a stukkert. - Emezzel istenigazából? - kérdezi Belloq. - Emezzel igen. Ráadásul meg is hatódtam tõle. - Hogyan vigasztaljalak meg? - tûnõdik barátságosan. Ahogy elnézem, õ is vigasztalásra szorul. Elfelejtett indián maradni. Míg õ újabb ital után néz, cigarettára gyújtok. Nem sürgõs a dolog, ha mostanáig ráért. - Akkor tehát mitévõk legyünk? - kérdezi kisvártatva. Nézem a tarkóját, széles vállát, keskeny, izmos csípõjét. Pár perc, és minden korábbinál jobban meghatódom. A pasast ismerve nem mindennapi erõpróba meghiúsulása lehet az ittléte. Saját küzdelmeimrõl megfeledkezve elhagyom a menedéket nyújtó asztaltetõt, és megkerülöm a whiskyzõ embert. Elveszem tõle a poharat, a hamutartóba pottyantom a cigarettát. Nézem az arcát, de csak a fáradtságot látom rajta. Megint ura a vonásainak. - Hallgass ide, Indián. Nem tudom, mi teszi, de förtelmes az élet nélküled. Lehet, nem a te érdemed. El akartam menni innen. Hallottam, te is ezt forgattad a fejedben. - Denisa, hallgass. Vagy mondd inkább, hogy nincs szükséged rám. - Dehogy mondom. Szeretlek, Daniel. Nem felel. Továbbra is a korábbi vallomást emésztgeti, s kezd gyomorbeteg benyomást kelteni. Szilvamagot formázó szemei összeszûkülnek, elsõ figyelmeztetésként. Minthogy Daniel Belloq roppant komolyan veszi magát, mindamellett bebizonyította, arra is képes, ami az elmúlt hetekben történt, valamint, mert ezerszer a számba rágta, milyen kényes bizonyos dolgok tekintetében, elérkezettnek látszik az idõ állásaim feltétel nélküli feladására. Vagy megint elmegy, és legközelebb, ha már muszáj lenne rám vetnie magát, inkább levagdossa kezét, lábát. - Kicsit eltúloztam, Daniel. Nem volt "istenigazából", de megfordult a fejemben. Olybá vettem, hogy vége köztünk a románcnak, s ha vége, szabad vagyok, nemde? Mit akartál bebizonyítani az elmúlt hetekben? - Idõre volt szükségem, hogy végiggondoljam a történteket. - Õszintén szólva az eszedért szerettem beléd. De ha te hetekig gondolkozol egy nevetséges ügyön, meddig töprenghetsz komoly dolgokon? Hanyatlik a szellemed. Ha teljesen meglágyul az agyad, mit kedvelhetek még rajtad? Kezdetben azt hittem, golyóálló a bõröd, tudsz repülni, két-három éltû vagy. Aztán lelõttek, és te, mint a legtöbb eleven szervezet: majdnem belehaltál. Olyan vagy, akár mások. A Superman-legenda szertefoszlott. Ha már az agyad is átlagos, mit szeressek rajtad? - Bámulatosan le tudod egyszerûsíteni mindazt, ami nekem hetekig tartó fejtörést okozott. - Mert ilyen egyszerû. Legközelebb ne is töprengj, bízz rám mindent. Én majd megmondom, mi a teendõ. - Azt hiszem, ennyi elég lesz. Régimódi a pasas. Átfonom a nyakát, megcsókolom. Ha még vonakodna, szorosan hozzásimulok. Nem mintha az elsõ élmény várna ránk, nem is a századik. Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán épp ebben a tulajdonságukban hordozzák a csodát. A pasas beadja a derekát, elvégre ezért jött. Nem tudom, milyen lehet egy szenvedélyes indián, de Mogorva arca életre kelt. Martin tévedett, a cipzáras szoknya nem ejti kétségbe pasasomat, sõt. Elképesztõ ötleteket ad neki. Mintha valamennyi villámzár mögött lehetne valami rendkívüli, precízen végigkutatja mindet, s végül megállapítja, hogy ezt a darabot semmiképp sem szabadalmaztatná erényövként, ellenkezõleg. Jóval késõbb egymás mellett heverünk a széles ágyon. Bõrünkön veríték csillan, beleborzongunk, amikor felszárad. Daniel ujja hegyével a mûtéti metszést cirógatja medencecsontom közelében. - Szólhattál volna - dünnyögi halkan. Nem vitatkozom. Amíg a fájdalom és az ájulat nem jelentkezett, legfeljebb gyanítottam, hogy a régi vágy teljesül. A katasztrófára valló tünetek pedig mindjárt el is oszlatták a reményt. - Felére csökkentek az esélyeink - figyelmeztetem. - Megkettõzhetnénk az erõfeszítéseket. - De nincs több dobásod, Daniel. Reggel mennyországra ébredek. Lustán nyújtózkodom az ágyon, a narancsvörös Nap fényében fürödve, melegedve, s mélyen beszívom a körülöttem terjengõ kávéillatot. Hát ez az. A fürdõszobán keresztül megközelítem a csodás illat forrásvidékét. Reggelim is készül, tehát igen elégedetten telepszem egy székre, még a szokásos ébredés környéki mogorvaságom sem vesz elõ. Elgyönyörködöm a kitûnõen emancipált Daniel házias tüsténkedésében. Valósággal ábrándos a hangom: - Ha mégis összejön valaha egy gyerek, eszményi körülmények között nõhet fel. Erre a végszóra Martin érkezik. Még nem kelhetett fel igazán, zsémbes arckifejezése, trópusi pizsamája nem erre vall. Rávigyorog imádott Belloqjára, de szinte nyomban elkomorul: - Ne állj kötélnek, Daniel. Ha Denisa gyermekáldásról beszél, az én lelki szemeim elõtt a következõ képsor jelenik meg: a magzat kihordása és világra hozása éppúgy reád hárul majd, akár a kávéfõzés, mosás, takarítás. Máris látom, amint ott görnyedsz a teknõ fölött, és mocskos pelenkákban vájkál az a két szép, erõs kezed, Daniel. Keresem a keresetlen szavakat, de Martin nem ad idõt. Lélegzetvételnyi szünet után nekem ront: - Az éjjel még átejthettél, tesó. - Istenem. Tudod, hány óra van? Korán kezded a cirkuszt, Martin. Feküdj vissza - mormolom. - Ki hordta a gatyáimat? Ki fetrengett az ágyamban? Ki fürdött a tusom alatt? - A felbõszült Martin hajszálra olyan, mint egy szóló héttörpe. - Ki ivott a teámból? Ki nézte, hallgatta a kazettáimat? He? A takarítónõ? Nyilván nem. Akkor ki a csoda? - Más nem lehetett, csakis a takarítónõ - felelem könnyedén. Szemem Danielen. A szóló héttörpe minden tapintat híján tombol tovább: - Azt még el tudom képzelni, hogy belefetyelte a teát, miközben videózott. De miért az én ágyamban, az én gatyámban? És miért az én mosdókagylómnál borotválkozott végül? Ha nem tudnád, olyan erõs, fekete szõrzete van a takarítónõnek, hogy szinte belepte a tükör alatti polcot. - Martin? Hazamennél? - kérdezem fáradtan. Nem megy haza. Két ujjal összecsippenti az orrát. - Olyan szimatom van, mint kevés kutyának. Azért nem hurcolom fel magamhoz a csajokat, mert napokig érzem utánuk az idegenszagot. Egész éjjel forgolódtam. KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? Ki használta párnámat, takarómat? - Tényleg. Kicsoda? - érdeklõdik a hû barát, Mogorva. - Egy ilyen nyaralás után mindenekelõtt akklimatizálódnod kell. Hidd el, egy-két nap múlva minden rendben lesz körülötted. Elszabadult a fantáziád, Martin. - Az elõbb a takarítónõ, most a fantáziám. Vizesen tetted el a gatyámat. Felvettem volna, de kész hólyaghurut. Nézem a mosógépet: csak nemrég használtad. - Miért kell ezért üvöltözni? Rendbe tettem a cuccaidat. - Iszol egy kávét, Martin? - kérdezi Daniel. - Teát! Teát szeretnék inni! Jó, kérek egy kávét. - Martin lerogy egy székre velem szemben. Szemrehányó tekintete fejcsóválással váltakozik. - Az egész kontinens tudja, hogy a nõvérem utál takarítani, de nem is tud. Az sem titok, hogy házvezetõnek tart téged, Daniel. Most azt hiszitek, azért lettem ideges, mert rendet csinált? Hát ez az! Látszik, hogy õ csinált rendet! Mezítláb mászkálok a szõnyegen. Belemegyek valami nyirokba. Felkapom a talpamat, nézem. Megkapargatom a szõnyeget. Esküdni mernék, hogy vért mostál ki belõle, de azt sem rendesen. Kit mészároltál le a hálószobámban, te szerencsétlen? - Agyadra mentek az ostoba horrorfilmjeid - próbálkozom ernyedten. - Ezek után megkapargattam az ágyhuzatot is. Aztán fogtam egy kést, és felhasítottam a kárpitot. - Mit csináltál? - Fel-ha-sí-tot-tam. Abba az ágyba úgysem feküdnék bele többé. Majd veszek másikat. A fel-ha-sí-tott huzat alatt vérfoltokat találtam! Ne mondd, hogy azon etted a beefsteaket! Daniel kitölti a kávét, és közénk telepszik. Fürkész pillantása dermesztgeti a véremet. Martin zavartalanul folytatja: - Hány áldozatod volt, Den? Miért nem a fürdõkádban daraboltad fel õket? Esküszöm, a nõvérem becsavarodott. Legközelebb lecseréltetem a zárat, ha kiteszem a lábam a lakásból. Míg a két komor férfiú hosszas hallgatásba burkolózik, kavargatom a kávémat, és bámulom az ablakkal szemközti plakátokat. Daniel megjegyzi: - Válaszodat várjuk. - Úgy festek, mint egy mészáros? - vonogatom a vállamat duzzogva. - Nem?! - Martin már ordít velem. - Az õrültjeitek is normális ember módjára élnek a többiek között. Csak hébe-korba szabadul el bennük az állat. Lehet, hogy nem is emlékszel, mit tettél? Retrográd amnéziád van. Kezeltesd magad. Mogorva megdörzsöli állán a borostát. - Louist is foglalkoztatta a kocsidban látott vér. Azt egy percig sem hittük, hogy a csaknem két hónappal ezelõtti méhen kívüli terhességedre kenheted a dolgot. Hazahoztál valakit, egy sebesültet. Talán éppen a tengerparti csatából. El tudom képzelni rólad, Denisa. Hazahoztad, ápolgattad, hogy te beszélhess vele. Lehet, hogy ezért bõszültek fel tõled az El Diablóban. Valaki látott talán? Így kellett lennie. A tegnap esti lövöldözés is ennek következménye lehet. Martin egy varázsló mozdulatával teszi az asztalra összeszorított öklét. - Mit gondoltok, mit tartok a kezemben? Nõvérem takarítása után találtam. A szõnyeg és a fal közötti résben. Nem csoda, ha éjjel lövöldöznek a palik a lépcsõházban. Mondd, Den! Válságba jutottál volna? Nem tudod, hol a határ zsaru és gengszter között? Na, mi van a kezemben? - Talán elgurult néhány lábujj, amikor az áldozataimat trancsíroztam. Vagy egy fül - találgatok. Nem nézek rájuk, merõn bámulom a plakátokat az utcai hirdetõoszlopon. Egytõl egyig alsónadrágot reklámoznak. Martin kinyitja öklét. Tenyerén egy töltény fekszik. Igen, már emlékszem. Nem volt könnyû kimunkálnom Marcel combjából, hirtelen felindulásomban a hátam mögé hajítottam, és soha többé nem kerestem. Nem is én találtam meg. Vajon él-e még Marcel? A Biblia helyett Mogorvát tartottam a fejem alatt. Ahogy e pillanatban áll a szénám, majdnem bizonyos, hogy a következõ éjszakán eleget tehetek az orvosi elõírásnak, összes hálótársam az örökbecsû könyv lesz. - Nos? - kérdezi Mogorva. - Ki feküdt abban az ágyban? - Nem tudom - felelem õszintén. Martin tragikus ábrázattal bólint. - Ez vagy te. Ez a hézag veled, nem is csoda, ha Daniel elköltözött tõled. Ezt nem lehet kibírni, Den. Mindenkit az õrületbe kergetsz magad körül. Nem merünk szeretni téged, mert nem tudhatjuk, mikor kell eltemetnünk. Éjjel-nappal azon fáradozol, hogy minél gondosabban megássad a saját sírodat. Ebbe mi is belezavarodunk! És a legcsekélyebb jelét sem látjuk annak, hogy valaha is fel akarnál hagyni ezzel az õrülettel. Nesze, a golyóbis! - Martin távozik. Várok. Várom, mit mond most Mogorva. Néhány percig csendben nézeget. Végül felemelkedik, arca indián. A székláb végigcsikorog a padlón. Befogom a fülemet. Nem hallom az ajtócsukódást. 

Forrás: fabyen.hu

A Halkirálynő és a dzsinnek

A Halkirálynő és a kommandó hőseit újra veszély fenyegeti. Denisa, a roppant nőies, képzetten szájaló-verekedő zsarulány, valamint szerelmese, a férfiasan konok Belloq, másképpen Mogorva, nagystílű terv végrehajtásának útjában állnak. Mindez úgy kezdődik, hogy Denisa egy gyilkossági ügy felderítésén fáradozva, Line egyik kórházába jut. Gyógyszerkísérletekről, visszaélésekről értesül. Egy fiatal orvos különös balesetéről, reanimálásáról beszélnek neki, felkeltve gyanúját, hogy gyilkosság történt. Itt csaknem zsákutcába jut, mígnem felismeri végre: egy szervezett ölőcsapat terveit keresztezi. A bűnözők a vezetőjüket akarják kiszabadítani a börtönből. A gengszterek hadat üzennek Denisának és az akciócsoportnak. Pozíciójuk megerősítése érdekében – többek között – egy titokzatos fegyvert is bevetnek. Kuszálódnak a szálak, kirobban a háború. Az idő rövidsége miatt Justitia segítsége sem elég. Denisa nem válogathat a módszereiben. Hajmeresztő kalandba bocsátkozik. A rivális banda vezérével, a Kokókirállyal beszél meg tatátkát, és szövetséget ajánl neki. A vesszőfutás, móka-zokogás csak ezután kezdődik. 

részlet... 

Mogorva egyetlen szót sem szól. Eltakarítja a hálószobából a pezsgõzés nyomait, és bebújik a takarója alá. Könyvet tart maga elé, a lapozásról sem feledkezik meg. Bizonyosra veszem, hogy egyetlen szó értelme sem jut el az agyáig. Besurranok a magam parcellájára, és eltûnök a paplan alatt. Alvásról, gondolkodásról legfeljebb álmodozhatok. Érzem a felém áradó várakozást. Az áramkör közös, a benne támadt zavar is. Végül kimorranok a takaró alól, könnyednek szánt hangon: - Akkor hát tudod. Ha azt képzeltem, ettõl menten beszédessé válik, csalódnom kell. Jól hallhatóan lapoz a könyvében. Kissé elõbújok levegõtlen menedékembõl: - Igazad van. Beszámolhattam volna a terveimrõl. Csakhogy attól féltem, ellenezni fogod. Daniel leteszi a könyvet. Arcélét figyelve folytatom: - Tényleg az lesz a legjobb, ha nem dolgozunk együtt. Ez maga a téboly. - Megpróbálom megérteni. Nem megy. Azt nem értem, mi tesz képessé a hazugságra. Miért hazudsz nekem? Hallgatok. Halkan sorolom, magamnak. Ki akarom hagyni ebbõl, ám ezt úgysem fogadná el. Féltem együttlétünket, életünket. Nem akarom elveszíteni a mellette talált nyugalmat. Nézni, látni, érezni akarom, itthon találni, amikor hazajövök. Hallgatni, ahogy beszélget Ellával. Várni, hogy feljöjjön az utcáról, a futástól kipirulva, várni az estét, amikor egymás mellé fekszünk, a kávéillatú reggelt, azt akarom, hogy éljen. Mogorva fölém hajol. Megérinti a medált, s rögtön kiejti ujjai közül. A kõ megüti a nyakamat. - Denisa, felelj. - Nem hazudtam. Legfeljebb nem mondtam el mindent. Teljes a zûrzavar. Néha azt szeretném, ha újságkihordásból vagy cigarettaárulásból élnénk. Tudom, hogy lehetetlen. - Ujjam hegyével körülrajzolom szemöldökét, orra, szája vonalát. - Téged csak lelõttek a minap. Mit tudhatod te? Sejtelmed sincs, milyen vidám dolog volt ott állni az ágyad mellett, és monitorokról leolvasni a vérnyomásod, a hõmérsékleted értékeit. Neked persze könnyû volt. Ott feküdtél félholtan. Gõzöd sem volt, mit álltam ki. Kegyeskedik enyhíteni kissé az arckifejezésén. - Nem tudom, miért, de jó veled, Daniel. Momentán ez a helyzet, a holnap most nem is foglalkoztat. Ki tudja, egy-két év múlva magam mérgezlek meg. Vagy kilöklek az ablakon. De most ragaszkodom hozzád. Maradj ki ebbõl a Tassel-féle buliból. Csak addig, míg egy kissé kiheverjük a múltkorit. Daniel továbbra is a medállal játszik. Valószínûleg nem véletlenül történik, hogy a töltény félpercenként a vállcsontomon koppan. - Már megbeszéltük oda-vissza. Elmegyek az akciócsoportba, nyugodtan tetézheted az õrültségeidet. Egyet kérek, Denisa. - Nem - felelem. Elvigyorodik, a töltény ismét koppan a vállamon. - Annak idején ilyen helyzetben még el tudtam menni tõled. Emlékszel? - Emlékszem. Másként - figyelmeztetem. - Szeretném, ha tudnék az ügyeidrõl. Ha azt mondod, ne vegyek részt bennük, oké. De nagy vonalakban tájékoztathatnál. - Fejezd be a hülyéskedést a medállal. Összetöröd a csontjaimat. Megcsókolja a vállamat. Aztán elkalandozik a szája. Nem tart rendszert, a számat a térdemmel váltogatja. Valamikor a lámpa is utolsót hunyorít. A sötétség kioldja a fékeket. Szükségtelenek a szavak. A kimondott kérdésekre a testünkkel adjuk meg a választ. Még soha nem könyörögtem, hogy várjon. Csakhamar ismét sürgetem. Az önkívületig nyújtja a tébolyt, körmeim a bõrébe hasítanak. Amikor újra érzékelem a szobát, a teret körülöttünk, kihúzódom az ágy szélére. Élvezettel figyelem bõrömön a felszáradó veríték hûvösét. Daniel a másik oldalról közelíti a kezét. Ujjaink összekapaszkodnak, halkan heverünk, mígnem fázni kezdünk. Megmozdulunk, félúton találkozunk, elhelyezkedem a vállán, arcomat a karja alá fúrom. Reszketek. * Izé fõnõvér, akit füle hallatára egyébként a Marie-Helene megszólítással tisztelnek meg, valóban kieszközölte számomra, hogy fogadjon a rettegett Daggs professzor. Ebbõl az alkalomból vettem fel legcsinosabb, katonai gyakorlóra emlékeztetõ ruhámat, hozzá a homlokpántot, s a kigombolt ingnyak alatt büszkén viselem vadonatúj ékszeremet. Megjelenésem nem is téveszti el hatását. Elõbb az elém sietõ Izé fõnõvér sápad el, majd hátrahõköl kissé a professzor is, amikor az irodájába lépek. Daggs õsz hajú, húsba ágyazott vonású ötvenegynéhány éves férfi, tekintete szúrós, fogai hamisak, modora száraz. Hellyel kínál. Marie-Helene megáll mellettem, s mert legutóbbi találkozásunk óta egy centit sem nõtt, jól hallom izgatott légvételeit. Mintha mostanáig futott volna, úgy tegnap óta. Daggs végigmustrál, elfojt egy szándékoltan gúnyos mosolyt, akárha tudomásomra óhajtaná hozni, hogy uralkodik a vonásain. - Miben segíthetek a rendõrségnek? - tudakolja. - Tudomásomra jutott néhány dolog, ami a halála elõtti idõszakban bosszantotta Kata Doriant. Szeretnék errõl beszélni, hogy kizárhassam a lehetõségét… - Igazán? - szakít félbe Marie-Helene. - Félretájékoztatták, jobb, ha máris tudja. Ezen a helyen csak egy bosszantó dolog volt: Kata Dorian! - Marie-Helene, kérem! - Daggs professzor hangja csattan, mint a nadrágszíj. Izé fõnõvér nagyot sóhajtva széttárja karjait. Meg kell érnie, hogy a következõ pillanatban még ez is elhangozzék, élesen: - Elmehet. Elmegy. Lábujjhegyen, egy romba dõlt világ terhével törékeny vállain. Az ajtó zajtalanul záródik mögötte. Daggs professzor felemelkedik, és elõlép terebélyes asztala mögül. Összekulcsolja két kezét az ágyéka elõtt, körüljár. Figyelmesen megtekinti hajviseletemet, nyakékemet, ingemet, nadrágomat, pillantása lesiklik magas szárú sportcipõmre, megállapodik az élénk színû fûzõn. Aztán hirtelen felkapja a szék hátára vetett kabátomat, és mintha csak el akarná tenni onnan, villámgyors mozdulattal végigtapogatja. Ráncok szaladnak a homlokomra. - Azt gondolja, az itteni perpatvarokból következett a halála? Azt gondolja? - Daggs megáll elõttem, az iménti pózban. Vállat vonok, arcomra tanácstalan kifejezést költöztetve, provokatív célzattal. Nevet: - Magam lõttem agyon. Kiabált, hogy kevés a papír a vécében. Nem nevetek, érdeklõdve tekintek rá. Megfordul a fejemben, hogy professzor létére elmésebbet is kiötölhetett volna, de errõl nem tájékoztatom. Úgy nézem, mintha komolyan venném kijelentését. Daggs eltöpreng. Végül elmosolyodik: - Ezt tehát tisztáztuk. Megbilincsel? - Várjon csak. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Van még más is, essünk túl rajta. Birtokomba jutott egy hangfelvétel. Rodney Misley doktor halálának körülményeirõl esik szó rajta. Daggs professzor megrendülten felsóhajt. - Szegény Rodney. Ragyogó koponya volt. Leesett a lépcsõn. - Igen, mindenkitõl csak a legjobbakat hallottam róla. Készítettek dokumentációt az esetrõl? A híresztelések ellen a legnyilvánvalóbb védekezés az egyértelmûen bizonyított cáfolat - mondom egy szuszra. Ellenõrzöm egy pillantással, a professzor tetszését csakugyan megnyerte ez a mondat. Mégis elkomorul kissé. Fenekét az asztal szélére ereszti. Továbbra is ágyékot óvó mozdulattal tartja a két kezét: - Meg kell értenie, nehéz helyzetben voltunk. Házon belül következett be a sajnálatos eset, Rodney ügyelete alatt. Azonnal meghalt, a reanimáció elkésett. Persze, más lett volna a helyzet, ha ez az utcán történik. De itt szinte otthon volt. Tapintatosan jártunk el. - Szeretnék találkozni az orvossal, aki a reanimációt végezte. Doktor Yannik Tassellal. - Jelenleg szabadságon van. Ha visszajön, elküldöm magához. - Nagyon jó lesz - helyeselek. - De a dolog jóval sürgõsebb. Kata Dorian nemcsak azzal vádolta az osztályt, hogy kísérleti gyógyszerekkel manipuláltak, Rodney Misley halálát gyilkosságnak tartja. Szerinte megfojtották, és csak ezután lökték le a lépcsõn Misley doktort. Daggs professzor megfordul, hogy visszatérjen asztala mögé. Mire leül, vonásai tûrhetõen rendezettek. - Kata Dorian beteg volt. Üldözési mániában szenvedett. Ez valószínûleg érthetõvé teszi vádaskodását. - Lehetséges, hogy beteg személyiségû ápolónõt alkalmaztak az osztályon? Daggs felemeli a hangját: - Maga nagyon fiatal. Csodálkozom, hogy felelõsségteljes munkát bíztak magára. Értesíteni fogom a fõnökét a tévedésérõl. - Fél szemöldökét felvonva, diadalmasan tekint rám. Felemelkedem, asztala elé lépdelek. Felkapom a készüléket: - Máris felhívhatom önnek, ha óhajtja. - Nézze. Ez itt az én osztályom. Úgy is mondhatnám, az én birodalmam. Nem térek ki arra, mennyi munka és veríték árán alapoztam meg hírnevét, de gondolhatja. Katonás fegyelmet követelek. Kata Doriannak ez nem tetszett, õ nyíltan szembehelyezkedett mindennemû tekintélyelvvel. Megpróbálta lejáratni Marie-Helene fõnõvért is. Készséggel elismerem, én sem vagyok nagy véleménnyel az õ mûveltségérõl. De szakmai tekintetben egyszerûen nélkülözhetetlen. A kisujjában van a szakma. - Valószínûleg nem csupán szakmai nézeteltéréseik voltak. Kata Dorian nem fogadhatta el vezetõjének azt, aki mûveltség tekintetében alatta maradt. Daggs az asztal lapjára sújt az öklével, mosolyog hozzá: - Kata Dorian sem, és más sem illetékes abban, hogy felülbírálja valakinek a pozícióját. Rendben? Elfogadásról szó sincs. Kötelesség. Ez a jelszó. A betegek érdekében vagyunk itt. - Miként lehetséges, hogy egy kiegyensúlyozott, rendben mûködõ osztályon lábra kap a híresztelés, miszerint azok kapják a jó gyógyszert, akik ezért anyagi áldozatot hoznak, mintha nem fizetnének épp eleget egyébként is? Miért járja a hír, hogy placebót kap, aki nem fizet külön? - Ezt felejtse el, mielõtt kilép az irodámból. Ha ilyen butaságokat terjeszt, híre megy, hogy buta maga is. Nem elég, hogy kiteszik az állásából, ebben az országban sehol másutt nem kap helyet a rendõrségen. Nincs az a húszas lélekszámú kis település, ahol magát alkalmaznák, ha buta viselkedést tanúsít. - Az imént azért tette odébb a kabátomat, mert ellenõrizni óhajtotta, van-e nálam magnó. Mert egyszer már kijutott ebbõl a szobából egy kazetta, melynek tartalma rossz fényt vet magára. Daggs arca vörös színt ölt: - Nincs magánál magnó. Tudom, hogy nincs. - Yannik Tassel körözött bûnözõ. Miként lehetséges, hogy maga errõl nem tudott ebben a katonás rendben? - Ez a rendõrség dolga, nem? - De igen. Ugyanúgy, mint a híresztelések, immár mondhatni: vádak felülvizsgálata. Daggs professzor rám mosolyog. Megvillantja a foga fehérét: - Sajnálom magát. Azt hiszem, túllépte a hatáskörét. Az ilyesmiért pedig szigorúan felelõsségre vonják, nem? - Mindannyiunkat, Daggs - bólintok. Ennél jobban aligha vethettem volna el a sulykot. A professzor elsápad, majd kivörösödik. Ez az a pillanat, amikor zavartalanul folytatom: - Rodney Misley kísérletezett. A fél kutatólabort eltartotta az ötleteivel. A gyógyszerek mellékhatásait kutatta. Univerzális tehetség volt. Képes arra is, hogy elõállítsa a Weixl-kór kezelésében alkalmazott kapszula mását. Csakhogy ezt nem akarta. - Csakhogy itt én döntöm el, ki mit akar! - kiabál a professzor. - Aki a pályán akar maradni, és ráadásul jól akar élni, nagyon okosan teszi, ha azt akarja, amit én! Misley bogarait sehol nem viselték volna el. Egyedül én voltam nagylelkû. Eltûrtem a szórakozottságát, elintéztem, hogy az itteni munkája után a laborban dolgozhasson, valamit valamiért. Manapság semmit nem adnak ingyen. Meglehet, magát úgy tájékoztatták, hogy magasak a kórházi költségek, és mi magunk is sokat keresünk. De hol az az ember, aki nem szeretne még többet keresni? Vallja be, maga is szereti a pénzt. - Mennyit? - kérdezem. Daggs professzor enyhülten rám mosolyog: - Na látja. Körözzék Tasselt. Yannik megölte Rodney Misleyt és Kata Doriant. Részletekkel nem szolgálhatok. Gondolom, nem akadályozza tovább az itteni munkát. Számos elintéznivaló vár rám. Örülök, hogy segíthettem. Hagyja itt a címét, s ha látom, minden rendben van, gondolni fogok magára. 

Forrás: fabyen.hu

A Halkirálynő és a Kommandó

Denisa Wry rendőrnőként éjszakai késelős erőszaktevőket hajkurász – csaliként. Egyre inkább kezd elege lenni ebből, a „Nagy Ügyre” vár, hogy végre ő is részt vehessen a rendőrséget elnémítani igyekvő gengszterek utáni nyomozásban. Egy átlagosnak tűnő ügy vezeti el a „kettes számú közellenséghez”, a sajtóbáró Jon Holdenhez. Denisa izgáza öccse, Martin legjobb barátja eltűnt nővére után indít magánnyomozást, ami során megtalálja a gyilkost – és olyan dolgokat hall Holden-ről, amit nem kellett volna… Jó hallásáért egy félig agyonveréssel jutalmazzák. Denisa-t egyszerre hajtja a bosszú a kórházban fekvő testvéréért és a igazságra való szomja. Persze ez így túl egyszerű lenne, így Denisa az általa Mogorvának becézett kollégája, Daniel karjaiban köt ki. Holden is felfigyel a körülötte szaglászókra, és nem kívánja megtorolatlanul hagyni az okozott kellemetlenségeket. Mi is az Justitia-kommandó? Ki akarja elrabolni Holden gyerekét? Mit kíván Denisa a Halkirálynőtől? 

„részlet... 

A férfi elengedi a ruhám ujját, mancsát a torkomra fonja, rám hajol. Táskám lecsúszik a vállamról, a lábam mellé esik. Két tenyeremet kifordítva a falra támasztom, felemelem a lábamat. A coltos szétvetett lábakkal tapad rám. Felrántom a térdemet. Nem kímélem a támadót. A férfi összerándul, felkapja a karját, dörren kezében a fegyver. A betonból cement pereg a hajamba, megsüketít a lövés robaja. Nem jelzőpisztoly, csakugyan. A fegyver csövével vág a fülemre, mancsát szorosabbra fonja a torkomon. Szitkok bugyognak a szájából, nyál fröcsög rám, miközben meggörnyedve üti az arcomat. Két tenyeremre támaszkodva előrelököm magam. Lábamat a sarka mögé akasztom. Hátratántorodik. Elkapom fegyvert szorító csuklóját, de még mindig tartja a nyakamat, utánabukom. Egy kocsi elejére zuhan, nyekken egyet, a fegyver újra szikrákat hány, lövés robajlik. Megpróbálom egyidejűleg kiszabadítani a torkomat, elvenni a pisztolyát, és visszanyerni az egyensúlyomat. A levegő részletekben jut a tüdőmbe, könyökömet a bordái közé fúrom, vad lendülettel. Végre enged a szorítás a nyakamon. A férfi rossz ízű leheletével és az ürülékbűzzel keveredett levegő ózon számomra, felélénkülök tőle. A következő pillanatban a földre kerülök, ő fölém. A pisztoly csöve is engem keres. Kinyújtott karommal a csuklójába csimpaszkodva igyekszem távol tartani magamtól, másik kezem hüvelykujjával a füle mögé döfök. Amikor a fájdalomtól egy pillanatra megmerevedik, lendítek a csípőmön, és levetem magamról. Szembenézek a pisztoly csövével, de a következő másodperc újabb fordulatot hoz. Karja megemelkedik, hátracsavarodik, csontja reccsen. A férfi felüvölt, Daniel felrántja testét a földről, az arcába sújt. Belloq újra és újra felszedi az aszfaltról, hogy aztán ismét üssön rajta egyet. Használja az öklét, talpélét. A coltos nem adja fel könnyen, de Mogorva dühén még az ő beteges tébolya sem enyhíthet, nem nőhet fölébe. Végül Daniel a tenyere élét veti be. Egy villanás, és a coltos mozdulatlanul kinyújtózik a lábainknál. Mogorva még csak nem is zihál. Nem látom az arcát. Megérinti a vállamat. - Mi újság? - kérdezi. Sós ízt érzek a számban. Nyelvem elindul, megtalálom a sebet, fogat nem vesztettem, pompás, remek. Lenyelem a vért, hangom kissé hebegő: - Nem jelzőpisztoly volt. A colt még mindig a kezemben, úgy szorongatom, mint kedvesem kezével tenném. Mogorva elveszi, elsüllyeszti. Aztán zseblámpát villant, körülnéz. A coltos bizony rossz bőrben van. A fénysugár megállapodik rajtam. Fintorgok, behunyom a szememet. Mogorva otthagy, kilép a híd alól, előveszi adóvevőjét. Egyenruhások szedik fel a szatír vízszintessé merevedett romjait, egy másik kocsi velünk száguld az éjszakában. Aztán megáll a ház előtt, amelyben lakom, és Mogorva kiszáll velem. Egyetlen szó nélkül felkísér a lakás ajtajáig. Kiveszi kezemből a kulcsot, a zárba illeszti. Első utam a konyakosüveghez vezet, a második a fürdőszobába. Amikor végzek, Mogorvát a szobámban találom, hátradőlve ül a fotelben. Vigyorog. Mintha jobban érezném magam: - Rosszul emlékeznék, hogy megbeszéltük, micsoda lehengerlő gyorsasággal avatkozol közbe, ha elérkezik az ideje? És bizony az idő nemcsak elérkezett, jócskán el is múlt, mire a segítségemre siettél. Te aztán a helyzet magaslatára tudsz emelkedni, ha úgy istenigazából elszánod magad. - Saját kezűleg mégsem verhetlek meg, pedig rászolgáltál - így Daniel Belloq, változatlanul vigyorogva. Alaposan, behatóan megnézem magamnak. Ha kissé szelídebb vonásai lennének, jóképűnek nevezném. De nincsenek szelídebb vonásai. Sötét a tekintete, szigorúak az ajkai, haja katonásan levágva. Hiába vigyorog, ettől mit sem enyhül az arckifejezése. Még a fogai is szögletesek, mint az állcsontja. Leülök. Nem fogadja el a konyakot, amit felé kínálok, hát azt is megiszom. Végezetül körbenyalom ajkaimat, rámosolygok. - Hallottam olyan pasasokról, akik fogukkal kapják el a nyílvesszőket, átúsznak a lángoló folyón, felkúsznak a meredek házfalon. Átugranak több méter magas kerítéseket, órákat időznek a víz színe alatt, száguldó kocsikat tartóztatnak fel tenyerükkel. Úgy hírlik, ezt mind megtanultad Japánban. - De nőket sosem maguk vernek - bólint. - Mi bajod van velem? - kérdezem csodálkozva. Vállat von, nem felel. Elmúlik egy néma perc, ekkor feláll, és változatlanul hallgatva az ajtó felé indul. - Hé! - mondom. Megáll, a válla fölött visszanéz, nem is fárad vele, hogy megforduljon. - El akarsz menni, Mogorva? - Daniel - feleli. Kissé visszafordul: - Látom jobban vagy. Feküdj le. - Nincs kedvem hozzá. Egészen visszafordul. Széles fogait mutatva kérdezi: - Mihez van kedved? Inni? Rágyújtani? Csipkelődni? Lelkes a hangom: - Igen, ehhez van kedvem. Nadrágja zsebébe süllyeszti a kezét. Aztán újra az ajtó felé indul. Nézem a hátát, szeretném visszatartani. Nem akarok egyedül maradni. Iszonyúan messze még a hajnal, addig pedig sötét lesz, és az éjszakában a coltos rossz szagú lehelete süt az arcomba. Felkelek, követem Mogorvát. Szeme sem rebben. Odalent kérdezi meg, az elhagyatott utcán: - A kocsimért megyek. Hát te? - Elkísérlek. Útközben beülhetnénk valahová néhány percre. Egymás mellet lépegetünk. Keze még a zsebében, könyöke olykor a karomhoz súrlódik. Én is elsüllyesztem kezemet a nadrágom zsebében, megpróbálom felvenni léptei ritmusát, de szinte futnom kell. Túljátszom a dolgot, mígnem végre nagy kegyesen elvigyorodik. Aztán elém lép, felém fordul, és szinte a karjaiba szaladok. Hátrahőkölök, elkomolyodom. - Reménytelen eset vagy.” 

Forrás: fabyen.hu

A pokol is elnyeli

Patrick Wyne, az akciócsoport fáradt vezetője éppen aludni készül, amikor váratlan látogatója érkezik: Joy Smith. A lányról csak annyit lehet tudni, hogy nem az, akinek kiadja magát, viszont remekül rajzol, s ha kell, verekedni is tud. Ennek aztán nagy hasznát veszi, mert rövidesen többen is üldözni kezdik. A titokzatos lány a kommandósok segítségét kéri egy már-már hihetetlen ügyben: meggyilkolt barátjáért akar bosszút állni, akit egy embertelen orvosi kísérletnek vetettek alá, és valami emberrablásról is mesél. Joy gyönyörű nő, Wyne viszont esendő férfi. Kötélnek áll tehát, és vele tartanak a társai is. A sötét história hajmeresztő kalandokban folytatódik, s számos meglepetést tartogat. Amikor már-már úgy tűnik, vége a hosszú „szafárinak”, nem késlekedik a fordulat: hosszú üldözés veszi kezdetét.

 részlet... 

"Joy rajzol. Az ölébe fektetett füzet lapján lassan kialakul a kép: egy tányér makaróni. A szálak összevissza tekergõznek, az egyik csõbõl Louis Struwe feje bukkan elõ. Csigákba göndörödõ hajával, kerek arcával, fényes-nagy szemével, széles cimpájú, lapos orrával, összecsücsörített szájával. Fél válla is kicsusszant már, teste további részét azonban elrejti a csõtészta anélkül, hogy bárhol kidudorodna. Joy kiszakítja a lapot a füzetbõl, aztán mégsem nyújtja át a napló fölött Wyne-nal tanakodó Louisnak. Visszafekteti a rajzot az ölébe, és kiegészíti. Asztalt rajzol a tányér alá, végül mellé ülteti a dobermannt, késsel és villával a mancsai között. Louis felnevet, amikor megtekinti a mûvet. - Nekem adja? - kérdezi? - Láthatnánk? - Delgado feltámasztott lábbal-háttal fekszik a kanapén. Savanyú képpel kortyolja a citromlevet, amit Fresson készített neki hányinger ellen. Hiába, a feje is fáj, de a gyomra sem csillapodik. A rajz kézrõl kézre jár. Amint visszakerül Louishoz, a férfi a naplóval együtt óvatosan a táskájába csúsztatja és elvonul, mivel hamisítási tennivalói halaszthatatlanok. A társaság mit sem tehet, amíg Louis dolgozik. Várakozás közben Joy tovább rajzol. Fél füllel hallja, hogy folytatódik körülötte a tanácskozás. Papírra veti Delgadót, amint a férfi a tükör elõtt ülve maszkot illeszt az arca elé. A tükörbõl visszapillantó arc valójában szomorú. Az álorca vigyorgó bohóc képe. Ezzel végezve Joy a könyvespolchoz lép, mert segítségre van szüksége. Rövid keresgélés után kiválaszt egy mûvészettörténeti kötetet, és visszatelepszik a helyére. Lerajzolja a Dávid-szobrot, lassan halad vele, mert közben egyre kérleli magában Michelangelo szellemét: bocsássa meg neki cselekedetét. Nem biztos benne, hogy a másolat kivívná a mester tetszését. Amikor Dávid ott áll a papíron, Joy felöltözteti: vállához emelt karjára géppisztolyt függeszt, csupasz ágyékát széles derékszíjról lelógó revolvertokkal fedi le, lábára ejtõernyõs csizmát húz. Nézegeti a mûvet, de elégedetlen vele. Joy iszik egy kortyot, és még egyet. Amikor leteszi a poharat, felragadja a ceruzát, és Dávid-Oscar combja mellett leeresztett jobb kezébe nõi fejet rajzol. A hajánál fogva megmarkolt nõ arcán kialakuló vonások csakhamar kísértetiesen hasonlítanak Joy Craft arcvonásaihoz. Kész. Elégedetten szemléli a mûvet. Loppal Oscarra sandít, elképzeli a férfi várható reagálását - és kajánul felnevet. Wyne a lány mögé kerülve a rajzra pillant, aztán önfeledten felnevet õ is. Társaik döbbenten bámulnak rájuk. Lassan mindannyian a karosszék mögé szivárognak. Tántorognak jókedvükben. Csupán Oscar Hása ül a helyén. Sejti, hogy az õ rovására mulat a társaság. Felvillan a tekintete, mégis felemelkedik, és Joyhoz lépdel. Amikor megpillantja a karikatúrát, megenyhülve felnyerít. Minden részletét megvizsgálja, nem jut szóhoz széles jókedvében. Mutogat, legyint, fuldoklik. Steve észreveszi a róla készült karikatúrát. Elveszi Joy ölébõl, visszasántikál a helyére, és elfészkelõdik. Amikor társai elcsendesednek, Delgado halkan megjegyzi: - Eltalálta a lényeget, Joy! Több szó nem esik. A tanácskozás valamivel derültebb hangulatban folytatódik. A férfiak néha a lány felé sandítanak, mert sejtik, hogy még nem fejezte be mûködését. Joy kissé kaján arckifejezése megerõsíti ezt a hitüket. A lány ezúttal Gattit tûzi tollhegyre. Hagymafejet rajzol, annak egyenként lehántott rétegein a félvér arcával. A külsõ héjon Drew valóságos vonásai látszanak: göndör haja, szúrós tekintetû szempárja, törött orra, telt ajka, fekete álla. A második rétegen ez az arc már lágyabb, majd továbbhaladva mind idealizáltabbá válik, valósággal megszépül. A hagyma magjában csodálkozó szemû kisfiú ül, felhúzott térdén összefont kézzel. Gatti sejti, hogy õ került sorra, mert Joy gyakran pillant felé rajzolás közben. Megpróbálja elképzelni, miféle élveboncolás várható a papíron, de nem jut messzire. Azután az elkészült rajz elindul társai között, s utolsóként õ kapja kezébe. Rövid hallgatás után Drew felpillant a képrõl. - Lehet, hogy igaza van. Egy láda, dinamit felirattal, rajta anatómiai atlaszok, valamint Arthur Bloch örökbecsû törvénykönyve. Mindezek hegyében a lófejû Fresson doktor kuporog, szájában pipát, kezében puskát tart, de célzásra emelkedõ karját fonendoszkóp kötözi le. - Ügyes - morogja Rühl a rajzra pillantva. Ájultra vert, félholt góliátok hevernek a következõ lapon. Szétszórt fegyverek, romhalmaz. Mindezek elõterében karosszék, benne Lipowski üldögél kifejezéstelen arccal, egyik kezében sörösdoboz, a másikban csirkecomb, ölében újság."

Forrás: fabyen.hu